Ferenc pápa 3 napos, 41. apostoli látogatásának utolsó napján, Jó pásztor vasárnapján (húsvét 4. vasárnapján) szentmisét mutatott be a Kossuth Lajos téren.
A megtelt térre Ferenc pápa nyitott fehér pápamobillal érkezett kilenc óra körül. A pápát üdvrivalgással fogadták a hívek. A lassan gördülő kocsiba menet közben odanyújtottak hozzá egy kisgyereket, akinek megsimogatta a fejét. Többen a tömegben magyar, illetve vatikáni zászlót lengetnek. A zászlókról, transzparensekről kiderül, hogy a magyar városokon túl szinte az összes határon túli országból érkeztek résztvevők. A nemzet főterén értesüléseink szerint 30 ezer hívő jelentétében mutatták be a szentmisét, a környező utcákban további ezrek álltak. A szentmisét megelőzően rózsafűzért imádkoztak, a tizedek között tanúságtételek és énekek hangzottak el.
Horváth Zoltán terézvárosi plébános, a pápai szentmise felelőse a szentmisét megelőző beszédében Ferenc pápa szavaira emlékeztetett:
Kevés időt tudtam veletek tölteni, ezért még eljövök hozzátok.
-mondta 2 évvel ezelőtt Ferenc pápa, aki az Eucharisztikus Kongresszus alkalmával annak záró miséjét celebrálta itt Budapesten, a Hősök terén. Most pedig azt nyilatkozta:
“elmegyek Budapestre, elmegyek a szeretett magyarokhoz, hogy átöleljem őket.”
“Ezt az ölelést érezhettük az elmúlt 3 napban. Ölelést felénk, papok felé. Ölelést a betegek és a szegények felé. Ölelést az üldözöttek és otthonaikat elhagyott menekültek felé, de ölelést minden testvérünk felé, aki érdeklődéssel, szeretettel közeledik a Szentatya felé. Legyen hívő ember, aki benne Krisztus földi helytartóját látja. Legyen a hittől talán távolabb élő ember, aki olyan valakit lát benne, aki úgy jött közénk, hogy szeretné Krisztus szeretetét, a békét, és a reményt meghírdetni. Ezek a napok, ezek a pillanatok egészen biztos, hogy mindannyiunk szívében belevésődnek. Nagyon fontos, hogy ez ezután tovább éljen bennünk…” -tette hozzá Horváth Zoltán plébános.
Ferenc pápa prédikációját teljes egészében közöljük:
Jézusnak a mai evangéliumi szakasz végén elhangzó szavai összefoglalják küldetésének lényegét: „Én azért jöttem, hogy életük legyen és bőségben legyen” (Jn 10,10). Így tesz a jó pásztor: életét adja juhaiért. Jézus tehát, mint egy pásztor, aki a nyáját keresi, azért jött, hogy megkeressen minket, amikor elveszettek voltunk; eljött mint pásztor, hogy kiragadjon minket a halálból; mint egy olyan pásztor, aki ismeri és végtelen gyengédséggel szereti juhait – aki az Atya nyájába vezetett és az Ő gyermekeivé tett minket.
Szemléljük hát a Jó Pásztor képét és időzzünk el két cselekedeténél, amelyeket az evangélium szerint a juhaiért tesz: először nevükön szólítja, majd pedig kivezeti őket.
1. Először is „nevükön szólítja juhait” (Jn 10,3). Üdvösségünk történetének kezdetén nem mi állunk, nem a mi érdemeink, képességeink, eszközeink; a kiindulópont Isten hívása, az Ő vágyakozása utánunk, hogy elérjen minket, az Ő értünk érzett aggodalma, az Ő irgalmának bősége, amellyel meg akar menteni a bűntől és a haláltól, hogy életet adjon bőségben és vég nélküli örömöt. Jézus az emberiség jó pásztoraként jött, hogy nevünkön szólítson és hazavezessen minket. Ezért mi hálatelt szívvel emlékezhetünk meg az Ő szeretetéről, amit már akkor tanúsított irántunk, amikor még távol voltunk Tőle. Igen, miközben „mi mindnyájan, mint a juhok, tévelyegtünk”, és „ki-ki a maga útjára tért” (Iz 53,6), Ő magára vette gyarlóságainkat és maga hordozta vétkeink terhét, hogy visszavigyen minket az Atya szívéhez. Így hallottuk Péter apostoltól a Szentleckében: „Olyanok voltatok ugyanis, mint a tévelygő juhok, de most megtértetek lelketek pásztorához és oltalmazójához” (1Pt 2,25). És még ma is, minden élethelyzetünkben, mindabban, ami a szívünket nyomja, a veszteségeinkben, a félelmeinkben, a vereség időnként ránk törő érzésében, a szomorúság börtönében, ami azzal fenyeget, hogy elveszi a szabadságunkat, Ő hív minket. Jó Pásztorként jön, és nevünkön szólít minket, hogy elmondja, az Ő szemében milyen értékesek vagyunk. Jön, hogy meggyógyítsa sebeinket és magára vegye gyengeségeinket, hogy az Ő nyájában egységre hívjon minket és megismerjük az Atyát és egymást.
Testvérek, ahogy ma reggel itt vagyunk, érezzük meg annak örömét, hogy Isten szent népe vagyunk: mindannyian az Ő meghívásából születünk; Ő gyűjtött egybe minket és ezért vagyunk az Ő népe, az Ő nyája, az Ő Egyháza. Azért hívott itt egybe minket, különbözzünk bár egymástól és tartozzunk bár különböző közösségekhez, hogy szeretetének nagysága mégis egyetlen ölelésben egyesítsen minket. Olyan szép, ahogy most együtt vagyunk: püspökök és papok, szerzetesek és világi hívek; olyan jó, hogy ezt az örömöt más keresztény felekezetek küldötteivel, a zsidó közösség vezetőivel, a civil szervezetek képviselőivel és a diplomáciai testülettel is megoszthatjuk. Ez a katolicitás: mindannyiunkat, keresztényeket, akiket a Jó Pásztor név szerint szólított meg, arra hívott, hogy szeretetét befogadjuk és továbbadjuk, hogy az Ő nyáját befogadóvá tegyük és sohasem kirekesztővé. És ezért mindannyian arra kaptunk meghívást, hogy ápoljuk a testvériség és az együttműködés kötelékeit, megoszlás nélkül, anélkül, hogy közösségünket saját tulajdonunknak tekintenénk, anélkül, hogy elmerülnénk a saját területünk védelme fölötti aggódásban, hanem megnyílva a kölcsönös szeretet előtt.
2. Miután a Pásztor nevén szólította juhait, „kivezeti őket” (Jn 10,3). Először a nyájba tereli őket a meghívás által, most pedig kivezeti őket. Isten először az Ő családjába gyűjt össze minket, hogy az Ő népévé váljunk, majd pedig elküld a világba, hogy bátran és félelem nélkül az örömhír hirdetőivé, a minket megújító Szeretet tanúivá váljunk. Ezt a mozgást – belépni és kilépni – egy másik, Jézus által használt képpel is megragadhatjuk, mégpedig a kapu képével. Ő azt mondja: „Én vagyok a kapu. Aki rajtam keresztül megy be, üdvözül, ki-be jár és legelőt talál” (Jn 10,9). Hallgassuk meg újra figyelmesen: bemegy és kijön. Jézus a kapu, amely szélesre tárult, hogy beléphessünk az Atya közösségébe és megtapasztalhassuk irgalmát; de mint köztudott, a nyitott kapu nemcsak arra szolgál, hogy belépjünk valahová, hanem arra is, hogy elhagyjuk azt a helyet, ahol vagyunk. Így hát, miután visszavezetett minket Isten karjai közé és az Egyház közösségébe, Jézus az a kapu, amely a világba irányít minket: arra buzdít, hogy menjünk ki és találkozzunk testvéreinkkel. És jegyezzük meg jól: mindannyian – senkit sem kizárva ebből a „mindannyian”-ból – erre kaptunk meghívást: hogy kilépjünk a komfortzónánkból és legyen bennünk bátorság eljutni az összes perifériára, ahol szükség van az evangélium világosságára (vö. Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 20).
Testvérek, a „kifelé” lét azt jelenti, hogy Jézushoz hasonlóan mindannyian nyitott kapukká válunk. Szomorú és fájdalmas zárt kapukat látni: önzésünk zárt kapuit azok előtt, akikkel nap mint nap elmegyünk egymás mellett; individualizmusunk zárt kapuit egy olyan társadalomban, amely sokakat azzal fenyeget, hogy elsorvasztja őket a magány; a szenvedők és a szegénységben élők iránti közönyünk zárt kapuit; a zárt kapukat azokkal szemben, akik idegenek, mások, menekültek, szegények. Végül pedig egyházi közösségeink zárt kapuit: bezárkózva magunk közé, bezárkózva a világ előtt, bezárkózva azok előtt, akik „nincsenek rendben”, bezárkózva azok előtt, akik Isten bocsánatára vágynak. Kérlek benneteket: nyissuk ki a kapukat! Próbáljunk mi is – szavakkal, gesztusokkal, hétköznapi tettekkel – olyanok lenni, mint Jézus: nyitott kapuk, olyan kapuk, amelyeket senki előtt nem csapnak be, olyan kapuk, amelyeken mindenki beléphet és megtapasztalhatja az Úr szeretetének és megbocsátásának szépségét.
Ezt különösen magamnak, illetve püspök- és paptestvéreimnek ismétlem: nekünk, pásztoroknak. Mert a pásztor, mondja Jézus, nem rabló és nem tolvaj (vö. Jn 10,8), vagyis nem él vissza a szerepével, nem nyomja el a rábízott nyájat, nem „lopja el” a teret laikus testvéreitől, nem gyakorol merev tekintélyt. Bátorítsuk magunkat, hogy egyre inkább nyitott kapuk legyünk: Isten kegyelmének „segítői”, szakértői a közelségnek, akik készek felajánlani az életüket, ahogyan Jézus Krisztus, a mi Urunk és mindenünk, aki kitárt karokkal tanít minket a kereszt trónusáról és napról napra megmutatja nekünk az értünk megtört élő Kenyeret az oltáron. És mondom ezt a laikus testvéreknek, a katekétáknak, a lelkipásztori munkatársaknak, a politikai és társadalmi felelősséget viselőknek és azoknak is, akik egyszerűen csak élik, néha nehézségek árán a mindennapi életüket: legyetek nyitott kapuk. Engedjük be szívünkbe az élet Urát, az Ő igéjét, aki vigasztal és gyógyít, utána pedig lépjünk ki és váljunk mi magunk is nyitott kapukká a társadalomban. Legyünk nyitottak és befogadóak egymás felé, hogy segítsük Magyarországot a testvériség és a béke útján növekedni.
Szeretteim, Jézus, a Jó Pásztor nevünkön szólít minket és végtelen gyengédséggel gondoskodik rólunk. Ő a kapu és aki Őrajta keresztül lép be, annak örök élete van: Ő a mi jövőnk, a „bőséges élet jövője” (vö. Jn 10,10). Ezért soha ne csüggedjünk el, soha ne engedjük, hogy megfosszanak minket attól az örömtől és békességtől, amit Ő adott nekünk, ne zárkózzunk be a problémákba vagy a közönyösségbe. Hagyjuk, hogy a mi Pásztorunk kísérjen minket: Vele az új élet fényében ragyogjon az életünk, a családjaink, keresztény közösségeink és egész Magyarország!
A szentmise könyörgéseit az országban élő kissebbségek képviselői olvasták fel. (Frissítés 11:06) Az áldozás után Erdő Péter bíboros, az Esztergom-Budapest Főegyházmegye érseke köszöntötte Ferenc pápát.
Szentséges Atya!
Hálás köszönetet mondunk azért, hogy apostoli látogatásra eljött hozzánk. Amikor péteri szolgálata elején arról beszélt, hogy az Egyháznak el kell mennie a perifériákra, a szívünkből szólt. Akkor püspöki karunk jegyzőkönyvben állapította meg, hogy mi, magyar katolikus közösség – mint sokan mások is – periféria vagyunk. Évszázadokig a városunkat átszelő Duna a Római birodalom határa volt. Később a Frank birodalom is eddig terjesztette ki a befolyását. Az Oszmán török birodalom északi határvidéke voltunk itt, Európa szívében. A nyugati kereszténységnek is ezer éve a keleti határán élünk.
Köszönjük, Szentatya, hogy eljött hozzánk. Olyan néphez, akinek a nyelvéhez még hasonlót is nehéz találni az egész világon. Olyan néphez, amely ezer éve szeretettel ragaszkodik ahhoz a nyugati kereszténységhez, amelyről sokszor úgy érezte, hogy megfeledkezett róla. Köszönjük, hogy eljött meglátogatni a szegényeket és a menekülteket. Azokat a menekülteket, akik innen, a szomszédból, Ukrajnából érkeztek. Köszönjük, hogy meglátogatta a szegényeket, a beteg gyermekeket, a fiatalokat, akik a legnagyobb kihívást és a legnagyobb lehetőséget jelentik Egyházunk számára. Köszönjük, hogy elhozta az irgalmasság és a gyöngéd szeretet örömhírét.
A Duna mentén élő népek megtanulták, hogy a nagy folyó nem csak határ, hanem ha a bölcs hozzáértéssel hidakat építünk, akkor össze is köti a népeket, északon és délen, keleten és nyugaton. Ennek példája számunkra első keresztény királyunk, Szent István, akit ma a katolikus és az ortodox egyház egyaránt szentként tisztel, hiszen olyan időben hirdette Krisztust, amikor még teljes volt az egység Kelet és Nyugat egyházai között.
Köszönjük, Szentatya, hogy elhozta hozzánk a dialógus és a béke üzenetét, amely ma különösen is időszerű. Isten bőséges áldását kérjük Szentséged személyére és szolgálatára! Kérjük, adja ránk apostoli áldását!
Ezt követően Ferenc pápa megtartotta szokásos Regina Caeli imnádság előtti beszédét, melyet teljes egészében közlünk az alábbiakban:
Köszönöm Erdő bíboros úr szavait. Köszöntöm Köztársasági Elnök Asszonyt, Miniszterelnök Urat és a társadalmi élet jelen lévő képviselőit. Mivel hamarosan visszatérek Rómába, szeretném kifejezni hálámat püspöktestvéreim, a lelkipásztorok, a szerzetesek és szerzetesnők és az egész szeretett magyar nép felé azért a fogadtatásért és szeretetért, amelyet ezekben a napokban megtapasztaltam. És kifejezem hálámat azoknak, akik messziről jöttek ide, és azoknak, akik oly sokat dolgoztak ezért a látogatásért. Mindannyiótoknak mondom: köszönöm, Isten fizesse meg! Külön is szeretnék megemlékezni a betegekről és az idősekről, azokról, akik nem tudtak itt lenni, azokról, akik egyedül érzik magukat és azokról, akik elvesztették az Istenbe vetett hitüket és az életbe vetett reményüket. Közel vagyok hozzátok, imádkozom értetek és megáldalak benneteket.
Köszöntöm a diplomatákat és a más keresztény felekezetekhez tartozó testvéreket. Köszönetet mondok jelenlétetekért és azért, hogy ebben az országban a különböző felekezetek és vallások kapcsolatban vannak egymással és kölcsönösen támogatják egymást. Erdő bíboros úr azt mondta, hogy „a nyugati kereszténység keleti határán élünk ezer éve”. Olyan szép, hogy a határok nem elválasztó vonalakat jelentenek, hanem kapcsolódási pontokat; és hogy a Krisztusban hívők azt a szeretetet helyezik előtérbe, ami egymással összeköt és nem a történelmi, kulturális és vallási különbségeket, amelyek egymástól elválasztanak. Az evangélium egyesít bennünket, és azáltal, hogy visszatérünk a forráshoz, a keresztények útja Jézus, a Jó Pásztor akarata szerint folytatódik, akinek az a szándéka, hogy egy nyájban egyesüljünk.
Forduljunk most a Szűzanyához. Őrá bízok minden magyart, a Magyarok Nagyasszonyára, akit királynőként és patrónaként hívtok segítségül. És innen, e nagyszerű városból és e nemes országból az ő szívére szeretném bízni az európai kontinens hitét és jövőjét, amelyre e napokban sokat gondoltam, különösképpen a béke ügyét. Szent Szűz, tekints a különösen sokat szenvedő népekre. Tekints különösen a szomszédos, meggyötört ukrán és az orosz népre, neked szentelt népeidre. Te, aki a Béke Királynője vagy, öntsd az emberek és a népek vezetőinek szívébe a vágyat, hogy a békét építsék, hogy a következő nemzedékeknek a remény jövőjét nyújtsák, ne a háborút; egy bölcsőkkel és nem sírokkal teli jövőt; egy testvérekkel és nem falakkal teli világot.
Reád tekintünk, Istennek Szent Anyja: Jézus feltámadása után te kísérted a keresztény közösség első lépéseit, az imádságban egységessé és állhatatossá téve őket (vö. ApCsel 1,14). Így tartottad össze a hívőket, engedelmes és segítő példáddal őrizve az egységet. Hozzád imádkozunk az Egyházért Európában, hogy újra megtalálja az imádság erejét, hogy újra felfedezze a te alázatodat és engedelmességedet, a tanúságtétel lelkesedését és az igehirdetés szépségét. Reád bízzuk ezt az Egyházat és ezt az Országot. Te, aki Fiad feltámadásának örvendeztél, töltsd el szívünket az ő örömével. Kedves testvéreim, azt kívánom nektek, hogy Krisztus örömét terjesszétek: Isten éltessen titeket! Hálás vagyok nektek ezekért a napokért, a szívemben hordozlak benneteket, és kérlek, hogy imádkozzatok értem. Isten áldd meg a magyart!
(Frissítés 11:20) A Regina Caeli imádságot követően a szentmise pápa áldással zárult.
