Ferenc pápa Budapesten: Engedjük, hogy az Eucharisztia átalakítson, ahogyan Szent Istvánt és Szent Erzsébetet is

Az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus zárásaként a Statio Orbis szentmisét Ferenc pápa celebálta a Hősök terén. Százezrek jelenlétében a pápa arról beszélt, hogy Jézus mellettünk van az üdvösségért folytatott küzdelemben. “Jézus a mi társunk!” Ebben a küzdelemen magyar szentjeinket emelte ki, példának adva az Eucharisztia átformáló és megerősítő erejét.

A Szentatya homíliája a Statio orbison 

Fülöp Cezáreájában Jézus megkérdezi a tanítványaitól: „Hát ti mit mondotok, ki vagyok?” (Mk  

8,29). Ez a kérdés sarokba szorítja a tanítványokat és fordulatot hoz számukra a mester követésében.  Jól ismerték Jézust, nem voltak már kezdők, hiszen közel álltak hozzá és tanúi voltak számos  csodájának, ámulattal hallgatták tanítását, és mindenhová elkísérték. Mégis, nem úgy gondolkoztak  még, mint Ő. Hiányzott még a döntő lépés, amely elvezet Jézus csodálásából Jézus követésére. Az Úr  ma is rászegezi a tekintetét mindannyiunkra és személyesen felteszi nekünk a kérdést: „Ki vagyok én  valójában a te számodra?” Ki vagyok a te számodra? Ez egy olyan kérdés, amely mindannyiunktól nem  csupán egy pontos választ vár el a katekizmus alapján, hanem személyes, életünkkel adható választ. 

Ebből a válaszból születik meg a tanítványi kapcsolat megújítása. Ez három lépésben megy  

végbe a tanítványoknál, és mi is megtehetjük ezeket: Jézus hirdetése, döntés Jézussal, Jézus követése. 

1. Jézus hirdetése. A kérdésre: „Hát ti mit mondotok, ki vagyok?” Péter válaszolt az egész  

csoport nevében: „A Messiás vagy”. Péter mindent elmond ezzel a néhány szóval, a válasz helyes, ám  meglepő módon ezután a felismerés után Jézus „a lelkükre kötötte, hogy ne szóljanak róla senkinek”  (30. vers). Miért ez a szigorú tiltás? Egészen pontos oka van: ha kimondjuk, hogy Jézus a Krisztus, a  Messiás, pontos a megfogalmazás, de nem teljes. Mindig fenyeget a veszély, hogy az emberek és nem  Isten elképzelése szerinti Messiást hirdetünk. Ezért ettől a pillanattól kezdve Jézus elkezdi felfedni  húsvéti identitását, azt, amelyet az Eucharisztiában fedezhetünk fel. Elmagyarázza, hogy küldetésének  csúcspontja valóban a feltámadás dicsősége lesz, ehhez azonban át kell mennie a megalázó  kereszthalálon. Ez azt jelenti, hogy Isten bölcsessége szerint fog mindez lezajlani, amely, ahogy Szent  Pál mondja, „nem ezé a világé és nem is e világ fejedelmeié” (vö. 1Kor 2,6). Jézus hallgatást parancsol  messiási identitásával kapcsolatban, de nem teszi ezt a rá váró kereszt vonatkozásában. Sőt, ahogy az  evangélista feljegyzi, Jézus elkezdi „nyíltan” tanítani (Mk 8,32), hogy „az Emberfiának sokat kell  szenvednie, a vének, a főpapok és az írástudók elvetik, megölik, de harmadnapra feltámad” (31. vers). 

Jézusnak ez a megdöbbentő bejelentése minket is meghökkenthet. Mi is szeretnénk egy olyan  

Messiást, aki hatalommal rendelkezik és nem egy keresztrefeszített szolgát. Az Eucharisztia azért van  előttünk, hogy emlékeztessen bennünket, kicsoda Isten. Ezt nem szavakkal teszi, hanem  kézzelfoghatóan, megmutatva, hogy Isten a megtört kenyér, a keresztre szegezett és másokért  odaajándékozott szeretet. Sokféle ünnepléssel vehetjük körbe, de az Úr mindig ott marad, egy kenyér  egyszerű formájában, és engedi, hogy megtörjük, szétosszuk és megegyük. Szolgává lesz azért, hogy  üdvözítsen bennünket, meghal azért, hogy nekünk életünk legyen. Innen indul a második lépés.

2. A döntés Jézussal. Az Úr kijelentésére Péter tipikusan emberi reakcióval válaszol: amikor  

felsejlik a kereszt, a fájdalom perspektívája, az ember fellázad. És Péter, miután megvallotta, hogy Jézus  a Messiás, megbotránkozik a Mester szavain és igyekszik lebeszélni róla, hogy ezen az úton haladjon  tovább. A kereszt sohasem divatos: napjainkban sem, de régen sem volt az. Ugyanakkor benső  gyógyulást hoz. A kereszt előtt üdvös küzdelem játszódik le bennünk, amint „az Isten szerinti  gondolkodás” összeütközik az „emberi gondolkodással”. Az egyik oldalon ott van Isten logikája, amely  az alázatos szeretet. Isten útja távol áll minden kényszertől, magamutogatástól és diadalittasságtól,  mindig a másik javát keresi, egészen önmaga feláldozásáig. A másik oldalon viszont ott van az „emberi  gondolkodás”, a világ logikája, amely ragaszkodik a megbecsüléshez és az előjogokhoz, a kedvező  megítélést és a sikert keresi. Itt az számít, ki mennyire fontos és erős, mi vonzza több ember figyelmét  és hogy tud előnyt szerezni a többi emberrel szemben. 

Pétert elvakítja ez a szemlélet, félrevonja Jézust és szemrehányást tesz neki (vö. 32. vers).  

Velünk is megeshet, hogy „félretesszük” az Urat, a szívünknek egyik sarkába, de közben vallásosnak és  jónak tartjuk magunkat, tovább járjuk a magunk szabta utat és nem engedünk Jézus logikájának. Ő  azonban velünk van ebben a belső küzdelemben, mert azt szeretné, ha az apostolokkal együtt az ő oldalára állnánk. Van Isten oldala és az emberek oldala. Nem abban áll a különbség, hogy ki vallásos és  ki nem. A lényegi különbség a valódi Isten és az énünk istene között van. Mennyire messze áll Ő, aki  csendben uralkodik a kereszten, attól a hamis istentől, akitől elvárjuk, hogy erővel uralkodjon és  elhallgattassa ellenségeinket! Mennyire más Krisztus, aki egyedül a szeretettel áll elénk, mint e világ  hatalmas, győzedelmes és ajnározott messiásai! Jézus megráz bennünket, nem elégszik meg a hitről  szóló kijelentéseinkkel, azt várja, hogy megtisztítsuk vallásosságunkat a keresztje előtt, az Eucharisztia  előtt. Jót tesz nekünk, ha szentségimádást végzünk az Eucharisztia előtt, ha szemléljük, milyen  törékeny az Isten. Szánjunk időt a szentségimádásra. Engedjük, hogy Jézus, az élő kenyér, kigyógyítson  a bezárkózásból, megnyisson az osztozásra, feloldja merevségeinket és magunkba zárkózásunkat, hogy  megszabadítson abból a bénító szolgaságból, amikor csak saját képünket védjük, és elvezessen oda,  ahova ő akar. Ezzel elértünk a harmadik lépéshez. 

3. Jézus nyomában járni. „Távozz előlem sátán!” (33. vers) – így téríti észhez Jézus Pétert egy  

erőteljes, szigorú paranccsal. Ám amikor az Úr megparancsol valamit, valójában ott van ő maga és  kegyelmével segít megtenni, amit kér. És Péter elfogadja a kegyelmet és „tesz egy lépést átra”. A  keresztény útja nem a siker ostromlása, hanem éppen azzal veszi kezdetét, hogy hátralépünk egyet, s  ez megszabadít attól, hogy a középpontban legyünk, ki tudunk lépni középről. Ekkor ismeri fel Péter,  hogy a középpont nem az ő Jézusa, hanem az igazi Jézus. Bár elbotlik még később is, de megbocsátásról  megbocsátásra egyre jobban felismeri az Isten arcát. És így eljut a Krisztus iránti terméketlen  csodálattól addig, hogy valóban követi Krisztust. 

Mit jelent Jézus nyomában járni? Azt jelenti, hogy járjuk az élet útját azzal a jézusi bizalommal, 

hogy Isten szeretett gyermekei vagyunk. Ugyanazon az úton járunk, mint Mesterünk, aki szolgálni jött  és nem azért, hogy neki szolgáljanak (vö. Mk 10,45). Azt jelenti, hogy minden nap odalépünk  testvéreinkhez. Az Eucharisztia indít erre bennünket, hogy érezzük: egy test vagyunk, amelyet megtörnek a többiekért.

Kedves testvérek, engedjük, hogy a találkozás Jézussal az Eucharisztiában  átalakítson bennünket, ahogyan átalakította a nagy és bátor szenteket, akiket tiszteltek, mint Szent  Istvánt és Szent Erzsébetet is. Csakúgy mint ők, mi se elégedjünk meg kevéssel: ne érjük be egy olyan  hittel, amely csak a szertartásokból és az ismétlésekből él. Nyíljunk meg a megfeszített és feltámadt  Isten botrányos újdonságára, aki megtört kenyérként életét adja a világért. Akkor örömben fogunk élni  és örömet viszünk mindenhová. 

Ez a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus egy út végét jelenti, de legyen még inkább egy  

kiindulópont. Ha Jézus nyomában járunk, ez arra hív bennünket, hogy előre nézzünk, hogy befogadjuk a kegyelem átformáló ajándékát, és hogy minden nap újra ébredjen bennünk a kérdés, amit Fülöp  Cezáreájában az Úr feltett a tanítványainak: „Hát ti mit mondotok, ki vagyok?