„Vagyok, leszek a Te trubadúrod” – 80 éve hunyt el Reményik Sándor

„Ötvenegy éves volt mindössze. Ha lehet beszélni külön erdélyi irodalomról, akkor az erdélyi irodalom legnagyobb fiát gyászolja elvesztésével. Ő volt az, aki utat, irányt, fényt mutatott a két évtizedes uralom sötét útvesztőjében a letargiába süllyedt magyarság számára. /…./ Ha volt költő, aki kétségbeesett jajkiáltással magára döbbentette ezt a kába álomba süllyedt nemzetet a trianoni tragédia után, az Reményik Sándor volt” – írta a költő halála másnapján a Sepsiszentgyörgyön megjelent napilap [Reményik Sándor. Székely Nép, 1941. október 25. 1. p.].

Az 1890-ben született Reményik első verskötete sorsfordító időben, 1918-ban jelent meg Kolozsvárott. Aztán jött az összeomlás, Erdély megszállása, a forradalmak zűrzavara. S a zűrzavar naplementéje után a hazai lapokban fölbukkantak Végvári versei, köztük a talán leghíresebb, az „Eredj, ha tudsz!” című költemény. Senki nem sejtette, ki rejtőzik az álnév mögött. 1919 végén a Területvédő Liga kiadásában jelent meg az a 64 oldalas verskötet, amelynek címlapján ez olvasható: „Segítsetek! Hangok a végekről 1918-1919. Írta: Végvári”. Az egyik napilap a szerzőről és kötetéről ezt írta: „Többet mi sem tudunk róla, ha azonban kezünkbe vesszük, nem tudjuk letenni a könyvecskét, míg el nem olvastuk. Az az érzésünk, hogy a magunk érzését, a magunk gondolatát mondja el itt valaki. Könnyű, szinte zenélő verselése, stílusának tiszta magyar egyszerűsége még jobban fokozza az illúziót, hogy a saját szavunkat halljuk a versekből.” [Budapesti Hírlap, 1920. január 1. 9. p.] A kötet előszavát a nagy evangélikus püspök, dr. Raffay Sándor írta, aki így fogalmazott: „Ezeknek a verseknek egyetlen igaz magyar ember asztaláról sem szabad hiányozniok.” Valóban, Végvári versei, a megmaradást, a felnevelő szülőföldön való kitartást üzenő költemények erősítették a magyar lelkeket – elsősorban a trianoni határon túl, de a csonka hazában is.

Aztán egy-két év múltán, a trianoni sokk enyhültével, Végvári elhallgatott. Érdekes, hogy ezeket az álnéven írt költeményeket halála évében megjelent, „összes versei”-t tartalmazó kötetében hiába keressük. Reményik végleg búcsút intett Végvárinak.

Az idegen impérium alá kényszerített földön végzi a maga teendőit: részt vesz az erdélyi irodalom megszervezésében: a Pásztortűz című kitűnő folyóirat alapítója-szerkesztője, az Erdélyi Szépmíves Céh tagjai között ott találjuk az ő nevét is, s a marosvécsi találkozóknak is rendszeres résztvevője. Költőként, az irodalmi élet egyik őrszemeként bontja ki azt az üzenetet, amelyet „Eredj, ha tudsz!” című versében így fogalmazott meg: „Itthon maradok én! / Károgva és sötéten, / Mint téli varjú száraz jegenyén. / Még nem tudom, / Jut-e nekem egy nyugalmas sarok, / De itthon maradok.”

Épül az életmű, időről-időre megjelennek kötetei, végül az elismerések sem maradnak el.

Babits Mihályhoz, a csonka haza egyik legjelentősebb költőjéhez fűződő kapcsolatáról már többen írtak. Babits is 1941-ben távozott e földről, s 1941 elején kelt verses levélváltásuk sok mindenről vall. Reményik több dolgozatában méltatta a hegyi költőt, Babits pedig, egy évvel a halála előtt, az ötven éves Reményiket szép dolgozatban méltatta. „Régi olvasója vagyok Reményiknek, sőt Magyarországon alighanem én vagyok egyik legrégibb olvasója” – írta Babits, aki az erdélyi költő sallangmentes, póztalan hangjára hívta föl a figyelmet, és dolgozatát ezekkel a szavakkal zárta:

„A költő Reményik évei nehéz évek voltak. Nehéz és küzdelmes kisebbségi évek, ezer veszéllyel és kelepcével. Azt hiszem ebben a helyzetben senki sem tudott volna tökéletesebben viselkedni, mint Reményik viselkedett. A költői tehetség nem volt elég itt, sőt nem is volt a legfontosabb. A versekhez ember kellett, s a költő értékei emberi értékek. Ember, erdélyi ember és magyar.”

[Babits Mihály: Az erdélyi költő. Nyugat, 1940. 8. sz. 392. p.]

Erdélyi ember és magyar, írta Babits, s ehhez még egy szót fűzhetünk hozzá: keresztény. Ahogy Babits Mihály is. Reményik Sándor protestáns volt, evangélikus püspök temette, s ha fölütjük a Katolikus Lexikont, hosszabb szócikket találunk róla. Katolikusoknak is fontos ez az életmű, hiszen Reményik költészetének alapszövetében az egyik eltéveszthetetlen szál: keresztényi. Talán nem sokan tudják, hogy az evangélikus költő szép versben búcsúztatta a nagy katolikus főpapot, Prohászka Ottokárt:

SZÓSZÉKEN

Prohászka püspök emlékezetére

A halál aznap azt súgta neki:
A szószéken ma nem állsz egyedül,
A szószéken ma én állok veled,
És amikor legjobban tündököl,
Elmetszem szavad aranyfonalát.

Ő visszanézett napsugár-szemével
A néma szónok éjsötét szemébe:
Jól van, halál, ma ketten prédikálunk –
De harmadiknak Isten is beszél.

[1927. április 1.]

„Az emelkedettség költője – ez Reményik Sándor legtalálóbb, legmélyebben igaz jelzője”

– írta róla a méltatlanul elfeledett fiatal kortárs író, Thurzó Gábor, majd így folytatta:

„Minden földi háborúság, szenny fölött áll, egy emelkedett, megtisztult lélek észrevételeit közli mindarról, ami kicsinyesség, tülekedés, szemérmetlen vásár. Szíve mélyén kora ifjúságától kezdve bibliás lélek. A biblia szavai, utalásai, hangulatai soha senkinél nem ösztönöztek ily önálló költői életet, mint nála.”

[Thurzó Gábor: Végvári és Reményik. Katolikus Szemle, 1941. 12. sz. 444-445. p.]

Talán túlzó az idézet két szava („soha senkinél”), mégis igazat írt a szerző: Reményik valóban kora ifjúságától bibliás lélek. Egyik korai versét – melynek második sorát írásunk címébe emeltük – idézzük az állítás bizonyítékaként:

ISTEN TRUBADÚRJA

Én Istenem, ameddig akarod,
Vagyok, leszek a Te trubadúrod,
Bár sötét trubadúr,
Nagyúr,
A dalt így adtad zengenem,
S én erre felteszek egy életet,
Heroldod, kürtöd, szócsöved
E szív – ameddig akarod.

De ha küldetésem elveszed,
Uram, vele az életem is vedd,
Ha nem Téged, a Te szépségedet zengem,
Vagy ha tán elrepedt a vén harang
És úgy hallanád, hogy hamis a hang:
Én Uram Isten, törj el akkor engem.

[1918. szept. 11.]

Amit tudunk: emberi fülnek nem volt hamis a hang. Ezt a legjelesebb kortársak is így érezték. Észak-Erdély visszatérése után, 1940. október 24-én, Horthy Miklós kormányzó – Hóman Bálint kultuszminiszter előterjesztését elfogadva – Corvin-láncot adományozott Reményik Sándornak „az irodalom terén szerzett kiváló érdemei elismeréséül” [Budapesti Közlöny, 1940. október 24. 2. p.]; az év végén pedig a Babits nevével fémjelzett alapítvány nem véletlenül jutalmazta Isten trubadúrját: a Baumgarten-díj 1941. évi kitüntetettjei között ott találjuk Reményik nevét is.

*

Reményik Sándort 1941. október 26-án temették Kolozsvárott. Az egyházi szertartást Turóczy Zoltán evangélikus püspök végezte, a Kisfaludy Társaság nevében a nagy székely író, Tamási Áron búcsúztatta a költőt. Az ő rövid, megrendítően szép beszédét idézzük:

„Árva nemzetségnek költője! Ismerős arc, de ismeretlen fájdalom áll színed előtt. Koporsód partjára letettem a Baumgarten Alapítvány koszorúját és a Te érdemeidhez folyamodó szívvel teljesítem az óhajt, hogy a Kisfaludy Társaság képviseletében búcsúszót mondjak Neked.

Amikor az erdélyi magyar nemzetség csakugyan árva lett, és a lelkek sötét pusztákon riadtan bolyongtak, Neked szólt akkor elsőnek az Isten, hogy légy pásztora a tévedező nyájnak. A szenvedés, mely milliók számára didergető sötétség volt, a Te számodra tűz gyanánt lobogott. Akkor még csak az Úr tudta, hogy elődeid emberségéből kemény vas a te gyenge tested; s Ő tudta azt is, hogy ami homlokodon csillogott, az Erdély verejtéke volt. S aki mindent tudott, tűzbe mártott Téged, hogy pirosan izzva hirdessed a harcot, melyet ezer év magyar hőseinek álma fölött ismét vívnunk kellett ezen a földön. Az izzó vas és a verejték jegyében ’egy eszme indult’ akkor, amelyet Te ’kenyér helyett’ adtál az árva nemzetségnek. Szerte e földön mindenki mohón ette a Te kenyeredet, mert a szellem által újból ismeretessé vált a törvény, hogy lélek nélkül nem élhet a test.

Ha álltál őrhelyeden vagy bolyongtál végvárakon: minden versed egy szikra volt. S gyakran csillag, amely tiszta fénnyel, ezüstben rezegve szökött fel az égre, hogy hited szerint és Isten kegyelméből benépesítsed csillagokkal Erdély borongós estéit és útvesztő éjszakáit.

Aztán az igazság lábán eljött idáig a fény: és jókor érkezett, mert a tüzes vas, kinek földi szóval a neve költő, szikrákban és csillagokban már feláldozta magát.

Szikrákká és csillagokká váltál, árva nemzetség költője!

Virrassz a világ fölött és imádkozzál érte. Imádkozzál a világért, mely vérben eped a megváltás után. Küzdj Magyarországért s mutassad neki csillagodat. Nekünk pedig, akiket itt hagytál ezen az erdélyi földön, nekünk légy Arkangyalunk, aki egyszerre imádkozik és küzd.

Igen. Amen.”

[Pásztortűz, 1941. november 15. 589. p.]

Az „árva nemzetség költője”, Isten nyolcvan éve elnémult trubadúrja a házsongárdi temetőben várja a föltámadást.