Finomkodunk

Évek óta figyelem a jelenségek folyását. Egyre hajmeresztőbb fordulatokat vesznek a dolgok, miközben minket is alakítanak. Megértőbbek, elnézőbbek, megbocsátóbbak, részrehajlóbbak leszünk. Dübörög az érzékenyítés, s közben már azt is fülön csípjük, aki hangját felemelni merészeli. Mindent át kell beszélni. Bizottságokat kell alakítani. Fel kell jelenteni. Ki kell vizsgálni. Szankciókat kell alkalmazni. El kell különíteni. Át kell nevelni. Botrányt kell gerjeszteni. De hozzá nem nyúlhatsz. Ő érinthetetlen. Ha összevonod a szemöldököd, máris megtelik a nadrág, elpityeredik és felmondással fenyeget. Lassacskán ez lesz a leghatásosabb nyomásgyakorlás. Akárcsak az oltatlanok esetében… Ha kötelességeire figyelmezteted, az ombudsmanhoz szalad. Nem várhatsz el tőle teljesítményt, a munkaköri leírás betartását, nem utasíthatod, nem kérheted számon. Nem bosszanthat fel tehetetlenségével, nyegleségével. Ha nincs nála a maroktelefon, oda a tudás, az intelligencia, az életrevalóság. Érzékeny szíve mindenre megsértődik, és pszichológusért kiált. Most megkapta. A lélekbúvár állítólag ezzel tesztelte a fiatal tanítványok tűrőképességét. Azt, hogy mennyire bírják a gyűrődést. Pedig akkor, a szünetben nem is volt kikelve magából.

És jön a médiában felhangosított káráló erkölcsi-lélektani zuhatag: tönkretették az ártatlan tanítványok lelkületét. Nem való a nyugger a fiatal nemzedékek nevelésére. Jöjjön a lájtosabb, az új. Jöjjön a világbéke. Amerikában biztos, hogy eddig már meghurcolták volna. Eközben lehet, hogy az egész csak egy szokásos szabadelvű trükk, a mindent megengedés torz tükre. Mert bárkit fel lehet jelenteni, kiposztolni, hangját rögzíteni, levideózni és csámcsogni rajta. Könnyebb lenézni az öregeket, akiknek elegük volt a szekus feljelentésekből.  És hát kell a heti botrány a netes portálokra, a műveltség és a finomlelkek fellegvárában. Most ezzel tartjuk kordában a társadalmat. Jaj, szegények, jaj nehogy. Az elkényelmesítő városiasodás, a nebántsvirág angyallelkű barbi kinevelése sikeres lett. Lám már tetten is érhető. Az angol jövevényszavak mindent leszűkítő vagy mindent felhígító világuralmában nem bűn a csúnya beszéd, csak nem szép. Ha meg nincs Isten, akkor a káromkodás miért sérti a szép lelkeket? Most már nemcsak, hogy nincs erőszak, nemcsak „gender” meg „mitú” létezik. Most már a csúf beszéd, a durvaság is botrány, miközben a nagy szabadságban mindent (is) lehet. Persze eddig is az volt, csak most hirtelen sürgős lett a tisztogatás? Vagy éppen ez a globalizáció diktatúrája?

A mindent megengedés határait kitoljuk, az ingerküszöböt leszorítjuk, a toleranciaszint az egekben. De akkor hol a szívósság, a nehézségek elviselése, a türelem, a fájdalom- és tűrésküszöb? Óvónéninek rossz napja volt, s akkor futunk haza harmincévesen anyukánkhoz? Pedig egy kapcsolatnak mi minden feszültséget, konfliktust, drámai összefeszülést ki kell bírnia. Mert az agyondédelgetett fiatal azt hiszi, ő sohasem üti meg a bokáját az életben. Neki mindent tálcán felkínálnak, vele mindenütt szépen beszélnek. Előtte nem fogják csattogtatni az ajtót, vagy földhöz vágni a polcon porosodó nippet. Mert jogos lehet elvárni, hogy a másiknak legyen önuralma, és válogassa meg a szavait, de az is jogos elvárás önmagunkkal szemben, hogy tanuljunk meg elviselni. Ne szisszenj, minden kis szilánkhoz – tanítja a költő! Viseljétek el egymást, szeretetben – kéri az apostol. Ez mindkét félre érvényes. Az életben sok mindent ki kell bírni, el kell tűrni. Minden apróságért nem szaladhatunk jogorvoslatért a bíróságra. Teher alatt nő a pálma.

Egyik gyónómnak azt ajánltam penitenciaként, ha ideges, ha felbosszantotta vagy felháborítja valami vagy valaki: ne az Istent szidja. Vegyen az orosz piacon egy fazakat, és vágja jó mérgesen a földhöz, akár többször is. Közben meg mondogassa: „Azt a tolvaj Szibériáját ennek a kegyetlen demokráciának!” … Aztán járjon egyet a ház körül, lélegezzen mélyeket, sóhajtson: „Édes Jó Istenem, segíts meg!”

Egy év múlva hálálkodva jött vissza:

Plébános úr, Isten tartsa meg. Bevált!