Egy pap rendkívüli nagyböjtje

Dr. Sipos Imre Somogyban működő szerzetes pap beszámolója balesetéről és az azt követő élményeiről.

A Szentévek arra is figyelmeztetnek minket, hogy ne menjen minden úgy tovább, mint eddig. Ne sodorjon a megszokás szele, és értsük meg, hogy szentségre vagyunk hívatva. Ehhez járul hozzá, hogy néha egészen váratlan dolgok történnek velünk. Isten hirtelen kirántja alólunk a szőnyeget, azaz könnyen értésünkre adja, hogy nem is olyan biztosan állunk a lábunkon. Időnk véges, s a végén számot kell adnunk valamennyiünknek a kapott időnk, talentumaink felhasználásáról.

Március 2-án, vasárnap a szentmisék után hazafelé tartva én is kaptam egy ilyen komoly figyelmeztetést, amely teljesen megváltoztatta az idei nagyböjtömet. Nem emlékszem, hogyan vágtak ki a tűzoltók az összeroncsolódott autóból, hogyan hozott a mentőhelikopter a kórházba, hogyan rakta, csavarozta össze három órás műtét során a főorvos úr a nyílt törésű, darabjaira törött combcsontomat és alkarcsontomat. A kórteremben kezdtem begipszelve magamhoz térni. Jenő atya feladta a betegek szentségét, hiszen tényleg az élet és halál határmezsgyéjén járhattam, s az a legfontosabb, hogy a Nagy Találkozásra megtisztult lélekkel kerüljön sor.

Futótűzként terjedt a hír: Imre atyának súlyos balesete volt, kórházba került. Jenő atya szinte letenni se tudta a telefonját, annyian érdeklődtek nála. Zicsen  közös imádkozást hirdettek, pusztaszemesi és budapesti családok elkezdték a Pió kilencedet, az egyházmegyei papi listára is hamar felkerült a hír, sokan miséztek gyógyulásomért. Két hét múlva Törökkoppányból hallottam, hogy fel se fogom, milyen következményei vannak a kórházi szenvedésemnek, olyanok is imádkoznak értem, akik amúgy templomba se járnak.

Tehetetlenségem miatt Jenő atyára hirtelen rengeteg dolog zúdult. Hitoktatás az iskolákban, vasárnapi misék, húsvét, a közelgő elsőáldozás… Amikor meglátogatott, sok levelet, rajzot hozott, amit a hittanosok készítettek.

Szerintem a legjobb orvosság a gyógyuláshoz, és a személyes gyógyulni akaráshoz is, ha érzi az ember, hogy rá még szükség van. Ha egy tanítványa azt mondja, hogy máshogy ment ki a hittanóráról vagy egy szentmiséről, mert igazán elgondolkozott arról, amit ott Krisztus szolgájától hallott. Egyikük azt írta, hogy „sok olyan alkalom volt, amikor maga miatt kerültem a rosszat.” Mások pedig: „Köszönöm, hogy megmutatta Isten útjait.” „Nagyon szépen köszönöm magának, hogy próbál Isten felé vezetni.” „Köszönöm szépen, hogy felnyitotta az érdeklődésem Isten felé. És köszönöm, hogy a jó felé terel mindig minket.”

Egyik-másik levél, rajz elolvasásakor, megnézegetésekor egészen elérzékenyültem. „Imádkozok magáért minden nap”, „vasárnap voltam már misén” – írta az egyik hetedikes, aki tán fél éve se lépte át a templom küszöbét.

Nagyon örültem egy nyolcadikos leány sorainak, akit úgy éreztem, hogy negyedikes korában elveszítettem, amikor dacból és a könnyebbnek látszó „erkölcstan” tantárgy káprázatában kiiratkozott a hittanról. Most ezt írta: „tudom, hogy amikor kijelentkeztem hittanról, hibát vétettem.”

Néhányat a gyerekek levelei és rajzai közül megmutattam egy nővérnek. Könnyes szemmel mondta: Ezek többet érnek, mint egy Kossuth-díj.

Hirtelen nyomorúságom rádöbbentett, hogy „szeretve vagyok”.  Sokan látogattak a kórházban, a nővérek szerint lassan zöldséges boltot nyithattam volna, annyi narancsot, almát, kivit, fügét, datolyát, szőlőt hordtak össze a kórtermembe a sütemények mellé. Ahogy tavaszodott, megjelent az első nárcisz és tulipáncsokor is az ablakpárkányomon. Egy másik pohárban erdei vadvirágok.

Akkor tán nem éltem hiába, egy kis kegyelmet közvetíthettem néhány ember felé, s mégsem szélmalomharc volt csupán a több évtizedes igyekezetünk, még ha néha keservesen szembesülünk is kiürülő templomainkkal.

Néhány gyerekrajzot közlünk a kórházba juttatottak közül.

A második osztályos Nati közvetítőként ábrázolt Isten felé. Én Jézus kezét fogom, a kis hittanosom pedig az enyémet. Hátoldalán a felirat: Ezt a rajzot szívből csinálom magának!

Szonja szerint egy angyal vigyáz rám, ahogy a kórházi ágyon reverendában fekszem, s magam sem tudom, hogy szomorú vagyok-e, vagy örülök. Két száj látszik az arcomon. Szenvedés miatt fájdalomnak kéne tükröződni rajtam, ezért az egyik szomorú. Az angyal miatt viszont örülnöm kell, mert ő biztosan tart…

Egy másodikos fiú emlékezetében egy vidám erőművész vagyok, tehát illik kibírnom mindent.

Legjobb lesz, ha hamar meggyógyulok és újra a madárdalos, virágos templomba hívom misére Blankát.

Az idei nagyböjtöm és húsvétom másként alakult, mint a korábbiak. Egyik külső testvérünk azt mondta: most kórházi pasztorációra rendelt az Úr. Ez már a második napon kiderült, amikor szinte még meg se mozdulhattam az ágyon. Egy idős asszony járókerettel húzta magát oda a nyitott ajtómhoz.

• Maga a pap?
• Én vagyok.
• De jó, hogy ide került!
• Elsőként mondja ezt. Miben segíthetek?

Fél órát beszélgettünk, kiöntötte a lelkét, majd örömmel csoszogott el, hogy még neki is ad feladatot az Úr. Nem hiába él. Úgy tűnt, egy begipszelt, szenvedő szerzetes pap is tud kegyelmet közvetíteni.

Valami lassabban mentek a dolgok, mint az iskolában hittanórán. Három napba telt, mire az egyik nővér száját végre elhagyta az első „Dicsértessék”. Közel volt a szobám a nővérek pultjához. Sokszor akaratlanul is hallottam, hogyan beszélnek.

– Húú, most nagyon csúnya szavak jutottak eszembe, de nem merem kimondani, mert meghallja a pap – szólt az egyik szabadszájú ápoló. Ez is valami. Néhányuk számára én lettem az összecsavarozott lelkiismeret.

Egyszer bejött hozzám egy fiatalabb takarítónő. – Pap bácsi, áldjon meg! – kérte, miután elpanaszolta kilátástalannak tűnő életét.

A rehabilitációs osztályra két hét múlva kerültem át, hogy a következő hetekben lassan újra megtanítsanak járni. Kerekesszékkel áttoltak a kápolnába misére. A személyes tragédiák, a testi nyomorúság sok embert megnyit a régen elfelejtett hite felé. Üzentem Jenő atyának, ha meglátogat, hozza be a kórházba a lila stólámat és a betegek kenetét is, hogy aki kéri, azt meggyóntathassam és a betegek szentségét is feladhassam neki. Lassan számomra is kezdett világosodni, miért is kerültem kórházba, és Isten kegyelme hány ember után nyúl. Én csak azt kérem, hogy szolgálhassam Őt. Úgy tűnik, még egy darabig van feladatom… De komolyan imádkozzunk a folytatásért is…

Írta: Dr. Sipos Imre SJP atya

Megjelent a Szent János Apostolról és Remete Szent Pálról Nevezett Közösség Magvetés cím időszakos lapjában, XXXIII. évf. 2. sz. (2025. II. negyedév)