Felhívjuk kedves Olvasóink figyelmét, hogy a következő cikkünk a nyugalom megzavarására alkalmas részleteket tartalmaz.
„CSAK ANNYIT LÁTTAM, HOGY AZ OTT VALAKINEK A FIA VAGY LÁNYA”
A világhálón több helyen is megismerhetjük az amerikai Dr. Anthony Levatino szülész-nőgyógyász megdöbbentő történetét, aki az abortuszt támogató orvosból vált a magzatvédelem elkötelezett szószólójává. Az orvos több mint 1200 terhességmegszakítást végzett, mielőtt hátat fordított az abortusz-iparnak.
„Ha 1976-ban, amikor az orvosi egyetemen végeztem, megkérdezték volna, mit gondolok a terhességmegszakításról, pillanatnyi tétovázás nélkül azt válaszoltam volna, hogy választás-párti vagyok, azaz a nők szabad döntését támogatom. Ez a döntés csak a várandós nőre és az orvosára tartozik, és senkinek, még az apának sincs ebbe beleszólása. 1976 és 1980 között a rezidensi gyakorlatom során nem csak azt tanultam meg, hogyan vezessek le szülést, végezzek méheltávolítást, illetve mindazt, amit egy nőgyógyász csinál, hanem azt is, hogyan végezzek abortuszt a terhesség első vagy második harmadában.
A nőgyógyászok gyakran mondják, hogy ők nem abortuszpártiak, hanem nőpártiak. Magukat mentegetik ezzel a saját szemükben, és sokan el is hiszik. Könnyű ezt hinni, én is így gondoltam. Mintha egy élet kioltása nőpárti dolog lenne.
1980-ban saját rendelőt nyitottam. Akkoriban mindnyájan, akik az abortusz-iparban dolgoztunk, kerestük a jobb módszereket a második harmadban történő terhességmegszakítások végzésére. Ekkor fejlesztettük ki a D&E (dilation and evacuation: tágítás és kiürítés) műtéti módszerét, amely során a pácienst elaltattuk, és amikor felébredt, már mindenen túl volt.
A kollégám és én együtt dolgoztunk a módszeren, és ennek eredményeképp más orvosok is hozzánk utalták a pácienseiket.
Közben találkoztam a leendő feleségemmel, összeházasodtunk, és szerettünk volna gyermeket, de nem sikerült, ezért megpróbálkoztunk az örökbefogadással. Ekkor éreztem először komoly kétségeket az abortusszal kapcsolatban, merőben önző okokból.
„Itt vagyok én, aki megpróbálok egy hazavihető kisfiút vagy kislányt találni, akiről gondoskodhatok, és közben gyermekeket ölök meg vákuumos kiszívással.”
Kétségbeesetten kerestünk örökbefogadható gyermeket, közben pedig hetente 9-10 magzat életét vettem el. Aztán – hosszas erőfeszítések árán – engedélyt kaptunk az örökbefogadásra, egy hónappal később pedig a feleségem teherbe esett. Így hirtelen két kicsi gyermekünk is lett, akik között 10 hónap különbség volt csak.
Most már volt tehát egy fiam és egy lányom. Az abortusszal kapcsolatos gondolataim háttérbe szorultak, és ott folytattam, ahol abbahagytam. Aztán az örökbefogadott kislányunkat, Heather-t, két hónappal a hatodik születésnapja előtt elütötte egy autó a házunk előtt és meghalt. Azok, akiknek van gyermekük, úgy vélik, talán el tudják képzelni, hogy ez milyen érzés lehet. De biztosíthatom Önöket, ha még nem éltek át ilyet, akkor elképzelni sem tudják. Remélem, sosem kell megtapasztalniuk.
Mit csinál az ember egy ilyen tragédia után? Eltemeti a gyermekét, és megpróbálja folytatni az életét. Nem tudom, Heather elvesztése után mennyi idővel történt, hogy bementem az Albany Medical Center 9-es számú műtőjébe, ugyanúgy, ahogyan már korábban több mint száz alkalommal, hogy vákuumos leszívással terhességmegszakítást végezzek a terhesség második harmadában.
A vákuumos leszívásos műtétek különösen brutálisak.
Nézzék meg a kezüket: a középső ujjuk és a csuklójuk közötti távolság egy 20-hetes magzat mérete, a fejétől a popsijáig, a lábakat nem számítva. Ez a magzat már 10 hete mozog és rugdos, és az anya már gyakran érzi a mozgását.
A műtét során a szó szoros értelmében ki kell tépni a magzatot – testrészenként. Így hát elkezdtem a terhesség megszakítását, vákuummal kiszívtam először egy kart, majd egy lábat, aztán csak bámultam, és nagyon rosszul lettem. De tudják, amikor egy abortuszt elkezdünk, nem lehet félbehagyni. Biztosnak kell lenni abban, hogy eltávolítottuk mind a két kart, a két lábat, és valamennyi testrészt, mert ha nem, a páciens vissza fog jönni fertőzéssel vagy súlyos vérzéssel, sőt akár bele is halhat. Így hát be kellett fejeznem azt a műtétet.
Annyi év, és annyi elvégzett terhességmegszakítás után karrierem során először néztem meg igazán a műtőasztalon lévő kis kupacot.
És nem éreztem azt, hogy milyen nagyszerű, hogy a nőnek jogában áll dönteni. Nem éreztem, hogy milyen remek orvos vagyok, aki segít neki a problémáját megoldani. És nem gondoltam arra a 800 dollárra sem, amit 15 perc alatt kerestem.
Csak azt láttam, hogy itt valakinek a kisfia vagy kislánya van.
Abban a pillanatban az jutott eszembe, hogy itt van ez a páciens, aki azt mondja nekem (nem szó szerint, de mégis!): „Itt van 800 dollár, öld meg a kisfiamat vagy a lányomat.” Én meg olyan ember vagyok, aki a szemébe néz, és minden lelkiismeret-furdalás nélkül ennyit mond, „Persze, megcsinálom.” És ez volt a vég kezdete.
Tudtam, miért érzem rosszul magam, de azt gondoltam, majd csak túljutok rajta. Aztán körülbelül három hónappal később felhagytam ezeknek a műtéteknek a végzésével.
Amikor rádöbben az ember arra, hogy egy tenyér méretű magzatot öl meg pénzért, és ez rossz, akkor már nem sok hiányzik ahhoz, hogy felismerje: nem számít, mekkora a magzat, ez bizony valakinek a fia vagy lánya.
1985. februárja óta nem végzek abortuszt.
Dr. Levatino nem vallási okokból döntött így, de végül áttért a kereszténységre.
„Nem vallási okokból hagytam abba, hanem azért, mert fájt. Azért hagytam abba. Ennyi. Ilyen egyszerű.
Egyszer a templomunkban előadást tartottam, és megmutattam egy 24 hetes magzat képét. Egy 24 hetes magzatot látnak az emberek a képernyőn, és senkinek sincs pillanatnyi kétsége sem afelől, hogy ez egy kisbaba. Senkinek. Ha időben visszafelé haladunk, és eljutunk addig a pillanating, amikor a nő számára kiderül, hogy várandós, már akkor is kisbabának látszik. Nemcsak nekem, mindenki számára. Igen, ez egy kisbaba. Nem valamiféle szövetcsomó, hanem igenis más.”
Azt is elmondta, tudja és érti, hogy Isten megbocsátja neki, hogy abortuszokat végzett, de a legnehezebb az, hogy magának meg tudjon bocsátani.
Forrás: ChurchPop, Priests for life
Ezt a cikket Eiben Ingeborg önkéntes fordítónknak köszönhetően olvashattad el magyarul. Ha fordítóként te is csatlakoznál a Katolikus.ma médiamisszióhoz, akkor várjuk jelentkezésedet a Kapcsolat oldalon keresztül.
