„…csak egészen kis lélek vagyok…” – 125 éve hunyt el Lisieux-i Szent Teréz

125 évvel ezelőtt, 1897. szeptember 30-án halt meg Lisieux-i Szent Teréz. A fiatalon, 24 évesen elhunyt kármelita apácát XI. Pius pápa avatta boldoggá, majd két év múlva, 1925-ben szentté. Hét évtizeddel később Szent II. János Pál pápa az egyháztanítók sorába iktatta. Liturgikus emléknapja október elsejére esik.

Talán nem tévedek, ha azt írom: mindenkinek megvan a maga „kedvenc” szentje. Az életem úgy alakult, hogy Lisieux – magát mindig kicsinek nevező – szentje lett valahogy az útitársam. Sok-sok évvel ezelőtt történt.

Egy újpesti antikvárium kirakatában megláttam Szent Teréz önéletírásának első magyarországi kiadását. Rossz állapotú könyv volt, széthulló lapok, foszló könyvgerinc. Száz forintot fizettem érte. Néhány nap múlva vidékre utaztam, vittem a könyvet magammal, a vonaton kezdtem olvasni. A visszaúton, hazafelé is ezt a könyvet olvastam. Ültem a vonaton, kezemben a könyv, valakit megkocogtatta a vállamat. Beértünk már rég a Délibe, maga meg itt olvas – mondta a vasutas. Kinéztem az ablakon, tényleg megérkeztünk. Szent Teréz valóságában voltam, elfelejtettem megérkezni a Déli pályaudvar valóságába.

Évekkel később szintén egy antikváriumban leltem meg Marton Boldizsár Szépszeretet című önéletrajzi könyvét. Marton – aki Marcell atyaként a huszadik század egyik legjelesebb papjaként ismert, akinek boldoggá avatását már Mindszenty bíboros is szorgalmazta, s akivel egy gimnáziumban tanított Zalaegerszegen – a kármelita rendbe való belépésig meséli el élettörténetét. Az élettörténet egyben megtéréstörténet, valamint a hivatás fölismerésének az elbeszélése is. Marcell atya életében is fontos szerepet játszott Lisieux szentje. Hosszabban idézek az önéletrajzi könyvből:

„Tudósféle voltam, sokat utazott ember, kicsit művész is. Az irodalmat nagyon szerettem, de a nők írásait – lenéztem. Egy délután betoppant a szobámba a házigazdám leánya, eszes, finom lelkű teremtés, telve a legszebb, különösen vallásos kultúrával.

Könyvet nyújt át; nagyon kér: okvetlenül olvassam el, még pedig igen figyelmesen. Nézem a címtábláját: valamiféle Kisded Jézusról nevezett Teréz nővér önéletrajza: Egy lélek története.

Kissé ingerülten adom vissza a könyvet: – Nem szeretem a nőírókat! – De ő csak erőlteti, olvassam el! Bosszúsan vetek véget a dolognak: – Főzőkanál való a kezükbe, nem toll!

Valami ilyesfélét mondhattam, de a leányka nem sértődött meg. Neki fontosabb volt: ’egy lélek története’, t.i. az én lelkem, amely annak a másik léleknek a történetén keresztül – még ha nő írta is! – majd csak megváltozik, enged a büszkeségéből s az ostoba előítéleteiből!

A visszadobott könyvet nem vitte magával, hanem szelíden letette az íróasztalra, aztán még egyszer, kedves, könyörgő mosollyal rám nézett: – Nagyon szépen kérem, olvassa el! –, azzal magamra hagyott.

Én pedig bosszankodtam magamban: hogy ezek a nők mindenbe beleütik az orrukat, stb….. Megfogadtam, azért se olvasom el!

Nemsokára fogtam a sétapálcát, a kalapomat, ki a szabadba…. Kisded Jézusról nevezett Teréz nővér! – Miféle apáca lehet az?! – De mit akar ez a lány is az én lelkemmel? – Mi köze hozzá?!… Pláne, mi köze van ahhoz a ’Kisded Jézusról nev. Teréz’ nővérnek?!

Nem tudom, pont ezek a gondolatok jártak-e a fejemben, a tény az, hogy mikor este hazamentem, első tekintetem a könyvre esett, amely ott, az íróasztalomon valósággal kínálta magát. Nem tudtam levenni a tekintetemet róla, pedig nő írta, – és tény az is, hogy a többi könyv, klasszikusok, de modernek is, mintha csak mind elbújtak, egyszerre csak eltűntek volna! Úgy látszik, nem akartak közösséget vállalni a ’nő’-íróval, aki hozzá még apáca is – így hát egyedül maradtam a ’Kisded Jézusról nevezett Teréz nővér’-rel.

Fölvettem a könyvet még álltomban. Aztán elkezdtem olvasni…. Nem tudom, mikor ültem le, de az olvasást nem voltam képes abbahagyni. A villany égett és igen nagy csend volt körülöttem… – Ez a ’nő’ meghódított.”

[P. Márton Marcell Boldizsár kármelita: Szépszeretet. Egy hivatás története a Kármelbe. Bécs, 1982, 44. p.]

Néhány évvel később Marton Boldizsár belépett a kármelita rendbe.

Ma is azt gondolom, hogy a lelki irodalom egyik remeke Kis Szent Teréz önéletírása. Lisieux sokat szenvedett, fiatalon elhunyt szentje nem volt tudós, nem volt teológus. Sokan meglepődtek, amikor a pápa 1997-ben Szent Terézt az egyháztanítók sorába emelte. Szent II. János Pál döntéséről azt írta Jakubinyi György érsek atya, hogy a pápa „a fiataloknak is akart adni egyháztanítót, ugyanakkor időrendben korukhoz közel állót. És megtörtént az, amit sokan még a Vatikánban sem értettek: II. János Pál pápa, a tömeges boldoggá és szentté avatások pápája, egyetlen egy egyháztanító-avatást ünnepelt: Kis Szent Terézét, Rómában, a missziók világvasárnapján, 1997. október 19-én.” [Lisieux-i Szent Teréz egyháztanító.  Magyarszék, 2009, 7-8. p.]

Lisieux szentje a hazai katolikus szellemiségű irodalom nagyjait is megérintette. Rónay György, a Vigília egykori szerkesztője például így foglalta össze Szent Teréz útjának lényegét:

„Szent Teréz ’egészen új útja’ voltaképpen az evangélium ősi útja: Isten és az ember viszonyának átváltása az Atya és gyermek viszonyára, amiből egyszerre következik az ember kicsinysége, mert gyermek, és nagysága, mert Isten gyermeke: a különféle gyakorlatok aszkézise vagy atletikája helyett a szeretet és a bizalom magatartása, s a lélekedzés (néha nagyon is mutatványos, néha túlságosan is görcsös) erőlködései helyett a szeretet és a kötelességteljesítés nyugodt egyszerűsége.

Nem a kivételesek útja ez. Éppen az a forradalmi benne, hogy mindenki előtt nyitva van, akár az evangéliumé, és fölszerelésül ezen sem kell más, mint szeretet, nyíltság, egyszerűség, bizalom.”

[Rónay György: Hit és humanizmus. Bp., 1979, 349-350. p.]

Pilinszky János hat évtizeddel ezelőtt egyenesen a világvárosok védőszentjét látta Kis Szent Terézben:

„Kicsinysége és nagysága, szelídsége és ereje, derűje és drámai mélysége a ma emberének sokkal többet mond, mint a saját korában. Kicsinysége csodálatos előképe a ma emberének, a nagyvárosok rengetegében. /…./

Nagyság és kicsinység: távlat, aspektus kérdése, akár a csillagok nagysága és kicsinysége, s a kicsinynek tűnő életek lesznek talán legfénylőbb csillagai egy új égboltnak. És épp az arányok e játéka miatt lehetne talán Kis Teréz az óriásira nőtt, modern világvárosok védőszentje.”

[Pilinszky János: Kis Szent Teréz és a világvárosok. Új Ember, 1961. október 8., 2. p.]

Szent Teréz „kis útja”: a gyermekség útja. A gyermeké, aki az Atyjára figyel, a mennyei Atyára, akinek – nagyon profánul fogalmazva – kedvében akar járni. Élete végén így fogalmazott:

„A nagy szentek a Jó Isten dicsőségéért dolgoztak. Én azonban, aki csak egészen kis lélek vagyok, egyedül az Ő tetszéséért dolgozom, és boldogan elviselném a legnagyobb szenvedéseket is, ha ezzel csak egyszer is mosolyra deríthetném Őt.”

[Kis Szent Teréz utolsó beszélgetései. Budapest-Marosszentgyörgy, 2018, 104. p.]

Gyermeki lélek szavai ezek. Egy olyan gyermeké, aki földi életében sokat szenvedett, és aki a szenvedésben találta meg azt az utat, amelyen járva a Teremtőt „mosolyra deríthetné”. Halála előtt három évvel írt, egyik nővérének címzett levelében így fogalmazott:

„Mekkora boldogság szenvedni és őrültnek számítani a világ szemében. Azért, aki őrülten szeret bennünket. Magunkból ítélünk meg másokat. Az eszét vesztett világ azt gondolja, mi vagyunk esztelenek!…. Végtére is, nem mi vagyunk az elsők. Az egyetlen bűn, amelyet Heródes felrótt Jézusnak, az volt, hogy őrült (Lk 23,11), és egyetértek vele!…. Igen, őrültség volt, hogy Ő, a Dicsőség Királya, aki kerubok fölött trónol (Zsolt 79,2), a halandók szegény kis szíveit kívánta trónusul… Ő, akinek jelenlétét a mennyek sem képesek befogadni… (Kir 8, 27). Őrült volt a mi Kedvesünk, amikor a földre jött, hogy bűnösöket válasszon barátaiul, bizalmasaiul, hasonmásaiul, Ő, aki tökéletes boldogságot élvezett a Szentháromság imádandó személyeinek társaságában!…. Sohasem lehetünk olyan őrültek Érte, amilyen őrült Ő lett miértünk. A mi tetteink meg sem érdemlik ezt a jelzőt, hiszen azok pusztán nagyon is ésszerű tettek, és messze alatta maradnak annak, amire szeretetünk sarkall. A világ esztelen tehát, mivel nem ismeri fel, mit tett Jézus a megmentéséért. A világ sajátítja ki a lelkeket, amikor kiszáradt forrásokhoz csábítja őket….(Jer 2,12).”

[A szeretet rejtekében. Lisieux-i Szent Teréz levelei nővéréhez, Céline-hez. Magyarszék, 2012, 138-139. p.]

Kis Szent Teréz útja az Istenre való teljes ráhagyatkozás útja. Ez azonban nem azt jelenti, hogy tétlenségben töltsük földi napjainkat, éppen ellenkezőleg. Élete végén így vallott:

„Kisgyermeknek lenni azt jelenti, hogy elismerjük semmiségünket, mindent a Jó Istentől várunk, amint a kisgyermek is mindent apjától vár; azt jelenti, hogy semmiért sem nyugtalankodunk. /…./ Kicsinek lenni még azt is jelenti, hogy egyáltalán ne tulajdonítsuk magunknak azokat az erényeket, amelyeket gyakorlunk, képesnek gondolva magunkat valamire, hanem felismerjük, hogy a Jó Isten helyezi ezt a kincset kisgyermeke kezébe, hogy használja, amikor szükségét érzi; de ez mindig a Jó Isten kincse. Végül azt is jelenti, hogy nem csüggedünk el hibáink miatt, mert a gyermekek gyakran esnek, de túl kicsik ahhoz, hogy nagy bajt okozzanak maguknak.”

[Kis Szent Teréz utolsó beszélgetései. Marosszentgyörgy-Budapest, 2018, 148-149. o.]

Ez a tökéletesbülés útja; fölismerni a Teremtő szándékát, belénk helyezett kincseit, s ennek a cselekvő fölismerésnek a fényében haladni az úton.

Halála előtt két évvel egyik paptestvérének írott levelében Teréz arról beszél, hogy teendői nem érnek véget itt, a földön. Tudta, a földi lét csak prelúdium, testi és lelki szenvedésekkel telített prelúdium az igazi, az örök élethez. Ott fog ő majd igazán kibontakozni! Az alábbi sorok olvasása közben jusson eszünkbe Marcell atya fentebb idézett története:

„Ó, Testvérem, érzem, hogy sokkal inkább hasznára leszek a mennyben, mint a földön. /…/ Nagyon számítok arra, hogy nem maradok tétlen a mennyben; az a kívánságom, hogy még dolgozzam az Egyházért és a lelkekért; ezt kérem a jó Istentől, és biztos vagyok benne, hogy meg is fog hallgatni. Nemde az angyalok állandóan velünk foglalkoznak, mégsem szűnnek meg látni az isteni Arcot, elvesznek a Szeretet parttalan óceánjában? Miért ne engedné meg Jézus nekem, hogy követhessem őt? /…./
Ami vonz a mennyek hazája felé, az az Úr hívása, a remény, hogy végül is úgy szerethetem, ahogy annyira vágytam rá, és a gondolat, hogy megszerettethetem a lelkek sokaságával, akik örökké áldani fogják.”

[Lisieux-i Szent Teréz: Levelek paptestvéreimhez. Magyarszék, 2008, 157-158. p.]

Igen, a mennyek országa is a tevékenység színtere Teréznek: „Arra gondol, hogy a halálban lovagként kell felöveztetni magunkat, és megkezdeni Isten angyala tevékenységét. Az ünnepélyes pillanat nem az az óra lesz, amelyben megkezdi nyugodalmát, hanem az, amely a korlátlan tevékenységé, mert a testben megélt élet korlátozta a cselekvést” – írja Jean Guitton. [Lisieux-i Szent Teréz zsenialitása. Magyarszék, 2011, 57. p.]

Említettük, hogy 1997-ben Kis Szent Terézt az egyháztanítók sorába emelte Szent II. János Pál pápa. Nem véletlenül. Zűrzavaros, az emberi önimádatot isteni rangra emelő korunkban még aktuálisabb a terézi út üzenete. Zárásul Victor Sion kitűnő könyvének szavait idézzük; nála pontosabban talán senki nem fogalmazta meg a terézi életút lényegét:

„Ádám eltávolodott az Atyától, Teréz azonban közeledni szeretne Hozzá. Ezért homlokegyenest ellentétes irányt vesz – pontosabban a Lélek fényénél folytatja az utat, amelyen Ádám visszafordult, hogy elmeneküljön a Szeretet elől. Az önállóság szelleme helyett Teréz az alávetettséget választja. Az ember azt gondolta, uralma alatt tartja a földet, holott azt Isten bocsátotta rendelkezésére. Úgy hitte, megélhet Isten nélkül, olyanná válhat, ‘mint az Isten’ (Ter 3,5), de nem fogta fel, hogy bár a világ dicsőségét énekli, urává csak akkor válhat, ha Istennek engedelmeskedik. Az ember fellázadt, és illetéktelenül teljes autonómiát követelt magának. Mivel megfosztotta magát Istentől, harcba bocsátkozott saját magával és az egész világgal. Teréz ezzel ellentétben nem akart felnőni. Nem tud megválni Istentől – semmire nem vágyik és semmire nem is képes Nélküle. Távol áll tőle, hogy fel akarjon szabadulni Isten gyámsága alól, sőt, magára veszi az Isten jármát, és könnyűnek találja azt.”

[Victor Sion: Lisieux-i Szent Teréz spirituális realizmusa. Magyarszék, 2010, 234-235. o.]

XVI. Benedek pápa 2011. április 6-án elhangzott katekézisében tömören így fogalmazott: „Teréz útikalauz mindannyiunknak.” Útikalauz mindazoknak, akik terézi értelemben valóban nem akarnak felnőni – meg akarnak maradni az Atya gyermekeinek.