Claver Szent Péter: A „feketék apostola” – Szentek élete

Claver Szent Péter – jezsuita áldozópap, misszionárius

* Verdú, Spanyolország, 1580. június 25. +Cartagena, Kolumbia, 1654. szeptember 8.

Juan Pedro Claver 1580-ban született. Szülei egyszerű és jóravaló, mélyen vallásos parasztok voltak. 1593-ban meghalt az anyja, s ő röviddel ezután megkezdte teológiai tanulmányait. Ezt követően Péter a barcelonai egyetemen tanult, s 1602-ben felvételét kérte a Jézus Társaságba.

Tarragonai noviciátusa után 1604-ben tette le első fogadalmát. Elöljárói elismerték értelmességét, az átlagot meghaladó ítélőképességét, kiemelkedő jámborságát és mély felebaráti szeretetét. 1605-ben tanulmányai folytatására Mallorca szigetére küldték. Az itt töltött idő döntően meghatározta egész további életét, a jezsuita kollégiumban ugyanis megismerte a nyolcvanéves Rodriguez Szent Alfonzot (1531-1617), a rendház kapusát. Példájából tanulta meg az életszentségnek azt a rejtett útját, mely a legnagyobb hősiességet követeli a legnagyobb rejtettségben: a hétköznapok jelentéktelennek tűnő, apró szolgálataiban.

Amikor Péter huszonnyolc évesen ismét Tarragonába érkezett, engedélyt kért arra, hogy az új világba, a Nuevo Reino de Tierra Firmébe (Új-Granada egy része a mai Kolumbia északi táján) mehessen.

Barcelonában befejezte teológiai tanulmányait, majd Sevillából 1610-ben elindult Amerikába, ahonnan azután már nem is tért vissza. A misszióban Péter atya egy volt a sok-sok misszionárius között. Első látásra semmivel sem tűnt ki, nem voltak rendkívüli kegyelmi ajándékai, különleges cselekedetei. Krisztus nagy tanújává őt hősies alázata, a néger rabszolgák iránti felebaráti szeretete és az üdvösség céljának föltétlen szolgálata emelte föl.

A négereket kb. hatvan évvel korábban kezdték rabszolgaként Amerikába telepíteni. Az ötlet eredetileg jó szándékból született, az eredmény azonban szörnyűség lett.

Bartolomé de Las Casas (1474-1566) domonkos atya jót akart, amikor pártfogásába vette az általa szeretett és támogatott indiókat, s testi gyöngeségükre hivatkozva azt javasolta, hogy mentesítsék őket a nehéz munkák alól. A spanyol korona kapva kapott az indítványon, s hozzákezdett, hogy a négereket – Bartolomé atya elképzelésétől eltérően – rabszolgaként hurcolja Amerikába. Amint az indiókat pártfogolta Bartolomé de Las Casas atya, úgy akadt egy férfi, Alonso de Sandoval atya, aki a négerek pártfogója lett. Bár a neve csaknem ismeretlen maradt, az Egyház történetében az elsők közé tartozott, akiben tudatosodott a feketék rabszolgává tételének semmivel sem menthető igazságtalansága. Neki köszönhető, hogy a cartagenai feketék között megindult az apostoli munka, mely a puszta térítés mellett a kiszolgáltatottakra való teljes figyelmet is jelentette.

A négerekkel való törődést Sevilla érseke, Don Pedro Castro у Quinones építette ki, akihez Claver Péter gyermeki engedelmességgel kötődött. Rodriguez Alfonz testvér alázatosságát követve Péter ismételten elutasította a papságot, de a munkatársat kereső Sandoval rábeszélésére 1616-ban mégis kérte a pappászentelést. A jezsuiták generálisa ezt írta neki akkor: „A négerek lelki segítéséért és oktatásáért vállalt gond… olyan feladat, amelyet nagyra becsülök és nagyon dicséretesnek tekintek”.

Claver Péter az új apostolkodáshoz gazdag lelki előkészületek után és Sandoval tapasztalt vezetésével fogott hozzá. Igyekezete a szemlélődésből merített alázattal és az Egyház iránti feltétlen engedelmességgel párosult. Az első naptól kezdve olyan fenntartás nélkül adta át magát munkájának, hogy barátai csodálattal, a színesbőrűek pedig tisztelettel vették körül.

A néger rabszolgák fogadására szolgáló nagy amerikai kikötő Cartagena volt. Itt senki sem gondolt ezeknek a – szülőföldjükön összefogdosott és szabad emberekből dolgozó állatokká tett – nyomorultaknak a problémáira, betegségeikre, utolsó óriáikra, megaláztatásukra. Péter azonban egy kis cellát választott magának a jezsuita kollégium kapuja mellett, hogy minden érkező színesbőrűnek azonnal segítségére lehessen. Beszerzett dohányt, datolyát, cukrot és ezer más, kedveskedésre alkalmas dolgot, amit a négerek szerettek, hogy megkönnyítse az új világban első óráikat. „Claver atyának voltaképpen négernek kell lennie, mert egy fehér sohasem szeretett volna minket ennyire” – mondták a cartagenai négerek.

Amikor egy galeone (ennek a kornak gyors, mélytengeri hajója) felbukkant a láthatáron, Cartagena egész kikötője megelevenedett. A kikötéskor már hallatszott a jellegzetes lárma: jajgatás, kiabálás, tompa, fájdalmas és szomorú hangzavar… Az egész kikötőben csak egy vagy két ember akadt, aki arra gondolt, hogy ezek a betegségtől és kimerültségtől elcsigázott emberek Isten gyermekei és Isten előtt szabad emberek. „Tegnap – írta Péter -, május 30-án, Szentháromság ünnepén kikötött egy nagy hajó… Azonnal odasiettünk, két hátaskosarunkban naranccsal, citrommal és dohánnyal…

Még mielőtt a hajó kikötött volna, már a betegek mellett voltunk… Cseréptörmeléken és téglákon feküdtek: ezeket használták fekhelyül; teljesen meztelenek voltak, egy szál ruha nélkül… Utat törtünk a tömegen át, és a betegeket két csoportba gyűjtöttük: az egyik mellé a társam szegődött, a másikhoz én…”

Még mielőtt az érkező, rabszolgákkal megrakott hajók lehorgonyoztak volna, tudta, hogy melyik népből valók az érkezett színesbőrűek, és ennek megfelelően oktatta ki a tolmácsait. Ők voltak „a jobb keze”. Keresztelési naplója szerint 30 ezernél több négert keresztelt meg. Minden megkeresztelt rabszolga kapott egy érmet, s a nyakában hordta, hogy fölismerjék keresztény voltát. Ebben az időben – 1620 körül – fogadta meg Péter, hogy a rabszolgák örökös rabszolgája lesz. Harmincnégy évet töltött a cartagenai kikötő körzetében.

Amennyire csak lehetett, figyelemmel kísérte védencei sorsát, és gondoskodott arról, hogy hitoktatásuk folytatódjék. Ezenkívül törődött a foglyokkal és az inkvizíció foglyaival is. Egészen különleges módon szentelte magát azoknak, akik eretnekségbe estek vagy az iszlám hívei lettek.

Élete vége felé alig aludt, vezeklő gyakorlatokat végzett vagy szemlélődött. Misztikus volt, de a feketék apostola lett. Hetvenévesen sem csökkent tettereje; mindig kész volt a határozott beavatkozásra s a nehézségek gyors megoldására. 1651-ben betegeskedni kezdett; le kellett mondania apostoli tevékenységéről. Amikor bénultan és fájdalmak között feküdt, önmagát és szenvedését áldozatul ajánlotta föl fekete testvéreiért.

1654. szeptember 7-én végigfutott a hír a városon, hogy haldoklik a szent. Hatalmas embertömeg gyűlt a halálos ágya köré: szerzetesek és szerzetesnők, a püspök, gazdagok és szegények, rabszolgák és gyermekek. Claver Péter 1654. szeptember 8-án halt meg, szentként.