A telex.hu hírportálon 2022. október 23-án jelent meg Ungváry Krisztián „A NER és az ő bíborosa” című írása. Erre a szövegre másnap reflektáltam, s tegnap megérkezett Ungváry Krisztián válasza. Megköszönöm a szerzőnek, hogy írásomat figyelemre méltatta, ugyanakkor élek is a lehetőséggel, hogy válaszának – s újabb, ugyancsak a telex.hu portálon megjelent írásának – egyes problematikus megállapításait, tévedéseit szóvá tegyem. Ungváry Krisztián öt pontban válaszolt írásomra, de nem minden megállapításomat vitatta. Sorrendben válaszolok a kritikai észrevételekre.
1. Ungváry szerint „nem igaz, hogy Mindszentynek semmi felelőssége sincsen a nyilas mise kapcsán, amelyben az egyház bizonyos képviselői nagy nyilvánosság előtt nyilvános hálaadást mondtak azért, hogy Veszprémből deportálták az üldözötteket.” Elöljáróban szükséges megjegyezni, hogy erről a miséről szinte semmit sem tudunk (ismereteim szerint a Historia Domus elkallódott). Nem tudjuk, ki celebrálta az 1944. június 25-én, fél tizenegykor tartott misét (feltehetően maga a gvárdián, Pulyai Lambert OFM). Nem tudjuk, mi volt az intenció (imaszándék), mert az nehezen elképzelhető, hogy a ferences házfőnök a zsidók deportálásáért az Istennek hálát adó intenciót „befogadott” volna. Mindszenty is vélhetően a nyilasok által elhelyezett falragaszok alapján értesült a miséről, amely (ahogy a plakáton szerepelt) a zsidóságtól való „felszabadulásért” tartandó „hálaadó szentmise” volt – a nyilasok szándéka szerint. Pulyai Lambert házfőnök vélhetően nem tudta az igazi szándékot. Erre céloz emlékirataiban Mindszenty is, amikor azt írja, hogy „az igazi szándék elhallgatásával” rendeltek a nyilasok „ünnepélyes szentmisét”. A falragaszok megjelenése után Mindszenty hívatta „a tájékozatlan, jámbor házfőnököt”, s – ahogy írta – megtiltotta a misét [Mindszenty: Emlékirataim. Toronto, 1974, 43. p.]. Tudjuk, emlékezete megcsalta, nem tiltotta meg, mert nem volt rá eszköze, nem volt joghatósága a ferences templom fölött. Azt viszont, hogy miként viszonyult a történethez, Balogh Margit monográfiájából tudjuk. Ungváry „nehezményezi”, hogy a püspök nem ítélte el később a misét a szószékről. Hogy miért nem tette, nem tudjuk, itt csak találgatni lehet. Ha a misén semmilyen utalás nem történt a zsidók deportálása miatti hálaadásra (márpedig ez több mint valószínű), akkor érthető, hogy a püspök csupán a tartományfőnököt kereste meg az ügyben (erről Balogh Margit monográfiájában olvashatunk). Ungvárynak az az állítása tehát, hogy „az egyház bizonyos képviselői nagy nyilvánosság előtt hálaadást mondtak” a veszprémi zsidók deportálásáért – megfelelő bizonyítékok hiányában feltételezés. Abban viszont egyetértek vele, óriási hiba volt a házfőnök részéről, hogy a falragaszok megjelenése után nem „mondta vissza” az intenciót. Amit Bibó István kapcsán írt Ungváry, azzal egyetértek.
2. Nem állítottam azt, hogy Ungváry szerint a ferences templom a püspök joghatósága alatt állt. Ezt az apróságot csak azért hoztam szóba, mert Ungváry Edmund Veesenmayert idézi, aki szerint Mindszenty „engedélyezte” a misét.
3. Ungváry szerint „bűnpártolás” volt Mindszenty részéről, hogy a háború után arra kérte a ferences tartományfőnököt: helyeztesse át Pulyai Lambert atyát, aki akkor már nem volt gvárdián. (A ferences adattár szerint Pulyai 1943-ban lett házfőnök, 1945-ben viszont már Gulyás Gellért OFM vette át ezt a tisztet.) Hogy miért kérte Pulyai áthelyezését a püspök, az kiderül Balogh monográfiájából, illetve Mindszenty levelének Balogh által idézett részletéből [Balogh: Mindszenty József. I. köt. Bp., 2015, 363. p.]. Ungváry válasza ezen a ponton megbicsaklott. Idézem: „Abból, hogy Mindszenty magát a hálaadó szentmisét engedélyezte, csak éppen a Te Deum elmondását és a pártegyenruhát kifogásolta, leginkább arra lehet következtetnünk, hogy maga a hálaadás nem érte el az ingerküszöbét.” Először is: maga Ungváry is elismerte, hogy a mise engedélyezésére, vagy nem engedélyezésére Mindszentynek lehetősége sem volt. Másodszor: ha Mindszenty ingerküszöbét nem érte el a nyilas mise, miért hívatta magához a mise előtt a gvárdiánt, s miért kereste meg a mise után a ferences tartományfőnököt? Hogy miként alakult Pulyai Lambert élete, nem tudom. Közel két évtizede jelent meg Holtzer Lóránt tanulmánya Mindszenty veszprémi időszakáról; ő ezt írja Pulyai további sorsáról: „Róla csak annyit tudunk, hogy 1945-ben külföldre távozott és végül Amerikában kötött ki.” [Holtzer Lóránt: Mindszenty vitatott hónapjai Veszprémben. Beszélő, 2004. 7-8. sz., 122. p.] Az idézett állítást semmilyen forrással nem támasztotta alá a szerző, viszont cáfolja az Új Ember c. katolikus hetilap két rövid híre. „Félszázados papi jubileuma alkalmából az esztergomi ferences templomban mutatta be aranymiséjét Pulyai Lambert ferences atya” – adta hírül a katolikus lap 1951-ben. [Új Ember, 1951. július 22. 4. p.] Négy évvel később a halálhírét is közli a lap: „Pulyai Lambert aranymisés ferences atya életének 77., szerzetességének 58., papságának 54. évében Esztergomban elhunyt.” [Új Ember, 1955. április 24. 4. p.] Ha felelősségre akarták volna vonni Pulyai atyát a világi hatóságok, megtehették volna. De erre tudtommal kísérlet sem történt. Érdemes lenne átböngészni az 1945 utáni veszprémi lapokat, hogy lássuk: foglalkoztak-e a helyi lapok Pulyai Lamberttel. Összegzésként: Mindszentyvel szemben a „bűnpártolás” vádját teljességgel megalapozatlannak tartom.
4. Korábbi írásomban hivatkoztam Balogh Margitra, aki azt írta, hogy Pulyai talán a nyilas misével akarta leplezni, hogy a ferences „rendház menedéket nyújtott a rászorulóknak”. Balogh jegyzetben megadja a forrást is, Rácz Piusz OFM könyvét. [Balogh: i.m. 363. p.] Ungváry azt írja, hogy ez az állítás „színtiszta fikció”. Rácz Piusz ferences források alapján írta könyvét, amelyben ezt olvassuk: „A II. világháborúban 500 ember számára nyújtott menedéket a rendház.” [Rácz Piusz OFM: Ferencesek az ország nyugati részén. Zalaegerszeg, 2004, 167. p.] Hivatkozást ugyan ő sem ad, de a tényszerű állítás azt sugallja, az állítás nem légből kapott.
5. Előző írásomban Stern Samu – aki a német megszállás idején a Zsidó Tanács elnöke volt – visszaemlékezését idéztem, amelyben méltatja Mindszenty szerepét. Ungváry szerint ez az idézet „nem arról szól, hogy Mindszenty megmentette volna a ’budapesti zsidóságot’ – miközben Mindszenty ezt vindikálja magának”. Hol „vindikálja” magának Mindszenty? Emlékirataiban ilyen egyértelmű megjegyzést nem olvastam. Azt viszont tudom, mit nyilatkozott a kérdésről nem sokkal azelőtt, hogy az ÁVH letartóztatta. 1948. december 8-án a Magyar Kurir c. egyházi kőnyomatos lap közölte Mindszenty válaszát az őt ért kritikákra. Ez a nyilatkozat később kötetben is megjelent. A szöveg második bekezdése így szól:
„A Vatikán, a nunciatúra, elődöm [értsd: Serédi Jusztinián hercegprímás] fellépése – mert nem hiányzott – jelentősen közremunkált legalább a fővárosi zsidóság megmentésében. Ezt elismerik az izraelita Lévai Jenő okmányolt könyvei.”
[Mindszenty Okmánytár. III. köt. München, 1957. 272. p.]
Magáról csupán annyit ír, hogy „mint veszprémi püspök ismételten jártam zsidó ügyben a miniszterelnökségen és a belügyben, részben eredménnyel, de azt is mondhatom, nagyobb megaláztatásban életem folyamán addig aligha volt részem, mint akkor”. [I.m. 273. p.]
Ungváry válaszának utolsó bekezdésére most nem reflektálok, mert mondandóját a telex.hu portálon később megjelent írásában sarkosabban fogalmazta meg, ezért erre majd írásom végén térek ki.
A Mindszenty Alapítvány Kovács Gergely által írt nyilatkozatára válaszul írt, a telex.hu portálon megjelent cikkében („Ungváry válasza Mindszenty-ügyben: a kegyelet csakugyan sérült, de nem a bíborosé) a történész olyan állításokat fogalmazott meg, amelyekre illő válaszolni. A cikknek csupán néhány részletével foglalkozom.
Idézet Ungváry cikkéből:
„Bár a Veszprémi Hírlap az egyházmegye lapja volt, Mindszenty nem alkalmazott semmilyen szankciót a lap fröcsögő antiszemita publicisztikája ellen. Amikor Kis György plébános számon kérte ezt tőle, azt írta neki, hogy ’a keresztények és nem az izraelita vallásúak érdekeit kell védeni’. Jellemző rá, hogy ’szeretetteljes elbírálás mellett’ legalább hat hónapon át heti két óra hitoktatást írt elő azoknak, akik ki akartak keresztelkedni, miközben korábban ennek csak felét követelték meg.”
Az idézett mondatokban több téves állítás is föllelhető. Kis György az Ungváry által is hivatkozott könyvében közli a saját levelét (kelte: 1944. június 25.) és Mindszenty 1944. július ötödikén íródott válaszát. Mindszenty válaszában nem szerepel az Ungváry által idézett rész (’a keresztények és nem az izraelita vallásúak érdekeit kell védeni”). A Mindszentynek tulajdonított mondat tehát – Ungváry korábbi szavait ide emelve – „színtiszta fikció” [a levélváltást ld.: Dr. Kis György: Megjelölve Krisztus keresztjével és Dávid csillagával. Bp., 1987, 231-232. p.] Ami a keresztségre jelentkezők számára előírt hitoktatás időtartamát illeti: Ungváry téved. Veszprém korábbi püspöke „legalább 3 havi” előkészületet írt elő [ld. Balogh: i.m. 342. p. 75. lábjegyz.], de 1944-ben, a tömeges kikeresztelkedések idején az időtartam módosult. Ungváry a telex.hu portálon megjelent írásaiban többek között Boldog Apor Vilmosra is hivatkozik, aki szerinte „méltóbb” lenne a tiszteletre, mint Mindszenty. Apor Vilmos győri püspök 1944. június elsején megjelent körlevelében elrendelte, hogy a keresztelésre jelentkezők 6 havi előkészítésben részesüljenek, s arra is fölhívta a papság figyelmét, hogy a keresztelésre jelentkezők hitéről, szándékairól „alaposan meg kell győződni”. [A kereszt erősíti a gyengét. Boldog Apor Vilmos tevékenysége az üldözöttek védelmében. Közreadja: Soós Viktor Attila. Győr, 2015. 23. p.; a körlevél megjelent korábban az Apor Vilmos püspöki iratai című kötetben is (Győr, 2009, 155. p.)]
Mindszenty 1944-es tevékenységét summázva Ungváry ezt írja:
„Balogh értékelése szerint ennél többet ’csak a kivételesen bátrak’ mertek tenni és Mindszenty nem tartozott ezek közé. Ez az a pont, ami talán a jelen Mindszenty-vita valós tétje.”
Balogh Margit gondolatmenetéből Ungváry csak az idézőjeles részt emeli ki. Érdemes ezért Mindszenty monográfusát bővebben idézni:
„Az egyház hitelveivel és az egyházjoggal szerinte összeegyeztethető határig elment, és nyíltan ezért védte elsősorban ő is csak a katolikussá lett zsidókat, ahogy sikerre is reális esély csak e téren volt. 1944-ben ennél többet tenni, életüket kockáztatva látványosan dacolni egy állig felfegyverzett katonai világhatalommal és hazai csatlósaival, csak a kivételesen bátrak mertek. Az is igaz ugyanakkor, hogy nem tudunk mindent írásos dokumentummal alátámasztani. Mindszenty pedig a kényes dolgokat elégettette a plébánosokkal.”
[Balogh: i.m. 354. p.]
Tudjuk, a „kivételesen bátrak” közé tartozott Slachta Margit és Salkaházi Sára. Ez azonban nem kisebbíti azok szerepét, aki más pozícióban, más eszközökkel léptek föl az üldözöttek érdekében.
Ungváry a telex.hu portálon megjelent, a Magyarországi Mindszenty Alapítvány hivatalos képviselőjének, Kovács Gergelynek a kritikájára született második írását ezekkel a szavakkal zárja:
„Magyarországon ugyanis szerencsére voltak kivételesen bátrak, akik többet mertek tenni Mindszentynél. Elég, ha csak négy egyházi személyt említünk: Apor Vilmos, Márton Áron, Salkaházi Sára és Slachta Margit. Ők sem voltak hibátlanok, de Mindszentyvel ellentétben megértették az idők szavát. Írásom azért született, mert ők azok, akik megérdemelték volna, hogy az állami és egyházi emlékezetpolitika középpontjába kerüljenek.
Kovács szerint írásom kegyeletsértő. A kegyelet csakugyan sérült, de nem Mindszentyé, hanem azoké, akik többet érdemeltek volna az ő boldoggá avatásánál, de mivel már halottak, nem tiltakozhatnak ellene. A katolikus egyház többet érdemel.”
Ezek bizony súlyos szavak. Az Ungváry által említett négy jeles személy közül kettőt már boldoggá avattak (Salkaházi Sára, Apor Vilmos). Slachta Margit Mindszenty prímáshoz igen közel állt, 1945 után a Slachta által fémjelzett Keresztény Női Tábort a prímás erkölcsileg messzemenően támogatta. Nem tudok róla, hogy az emigrálni kényszerült Slachta valaha is tiltakozott volna a prímás ilyen-olyan megnyilvánulása ellen – épp ellenkezőleg. Hasonló a helyzet Márton Áronnal. Salkaházi és Apor püspök a háború végén gyilkosság áldozata lett; ha élnének, nem hiszem, hogy tiltakoznának. Különösen Apor nem, hiszen ő személyesen ismerte Mindszentyt, akivel baráti kapcsolatot ápolt, s akinek a kiszabadulásért – miután Mindszentyt a nyilasok letartóztatták – minden tőle telhetőt megtett. Mindszenty és Apor püspök is a feltámadt Krisztust hirdette. A német megszállás után elhangzott egyik beszédében így fogalmazott Apor püspök:
„Krisztus szelleme az, amely győz. Ez a szellem pedig ellentéte az ószövetségi és a pogány szellemnek. – Ószövetségi szellem a túlzott fajimádat, melyet Jézus a farizeusokkal és a szadduceusokkal szemben annyira ostorozott. – Ószövetségi és pogány szellem a kevélység, a gyűlölet, az elfogultság, az önzés, a külsőségek, a látszatok álnok fitogtatása. – Ez a szellem feszítette keresztre az ártatlan Jézust. És feltámadása a világnak megszerezte a szeretet, igazságosság, tisztaság és alázat lelkületét, és annak legyőzhetetlen, győzelmes erejét. – Sokszor történt már, hogy ideig-óráig felülkerekedett azóta is a pogány és ószövetségi szellem, irtózatos pusztítást, vérengzést és bajt zúdítva az emberiségre, de épp ezek a megpróbáltatások igazolták Krisztusnak, a Béke Fejedelmének győzelmes szellemét.”
[Apor Vilmos püspök beszédei. Közreadja: Lukácsi Zoltán. Győr, 2012, 420. p.]
Úgy gondolom, Mindszenty József életútja is a Béke Fejedelmének győzelmes szellemét sugározta. Amikor az ország prímása lett, különösen nagy felelősséget vett a vállára. Egyházáért és hazájáért kellett helytállania a megszállt országban; a sajtóban sokszor gyalázták, rágalmazták, végül életfogytiglanra ítélték hamis vádak alapján. Ma nem szokás emlegetni, de hadd írjam le: Nagy Imre, a későbbi mártír miniszterelnök 1948. június 29-én, Kaposvárott elmondott beszédében – utalva a prímás német származására – kétségbe vonta Mindszenty magyarságát [„Mindszenty származása miatt is idegenül és ellenségesen áll nemzeti törekvéseinkkel és legszentebb nemzeti hagyományainkkal szemben.” Magyar Távirati Iroda, 1948. június 29. 25. kiadás], majd hozzátette: „Ideje, hogy magyar főpap kerüljön végre a magyar katolikus egyház élére.” [Nagy Imre: Egy évtized. II. köt. Bp., 1954, 70- p.] Hogy az olvasónak ne legyen kétségbe: Nagy Imrét a magyar nemzet mártírjának tartom, az ő életútja sem ítélhető meg csupán idézett, 1948-as kijelentése és egyéb, hasonló tettei, szavai alapján. Minden életutat egészében kell vizsgálni, hiszen tévedések, hibák, mulasztások szegélyezik minden ember életpályáját. Mindszenty számomra azért kiemelkedő alakja a magyar egyház történetének, mert teljesítette azt, ami jézusi értelemben a jó pásztor feladata. Zárásul idézem Boldog Apor Vilmos szavait, amelyek akkor írattak le, amikor a későbbi püspök még fiatal gyulai plébános volt:
„A jó pásztornak, az Úr Jézus szándéka szerint, kötelessége életét adni a juhaiért; életét nemcsak olyan értelemben, hogy meghalni is kész legyen nyájának üdvösségéért – mint ahogy ő maga tette legelsőnek -, de úgy is, hogy egész életét, annak minden percét, egész valóját, minden tehetségét, minden erejét, minden gondolatát, érzelmét, minden leheletét, szívdobbanását hívei javának, a lelkek üdvének szentelje, s hogy ’mindeneknek mindene’ legyen, mint ahogy sz. Pál mondja. A jó pásztornak meg kell óvnia juhait, bárányait a ragadozó farkasoktól, a rablóktól és tolvajoktól, azaz meg kell védenie a rá bízott halhatatlan lelkeket minden veszedelemtől, minden bűnalkalomtól, mindattól, ami rosszra csábítja, a jó úttól eltávolítja. Vigyáznia kell rájuk, virrasztania kell mellettük, ’mert az ellenség, az ördög, mint az ordító oroszlán, körüljár keresvén, kit elnyeljen’ (l. Péter 5,8)”.
[Apor Vilmos: Beköszöntő. Gyulai Katolikus Egyházi Tudósító, 1921. március 27., 2. p.]
Mindszenty József közjogi-politikai nézeteivel lehet, kell is vitatkoznia az utókornak. Ugyanakkor nem szabad feledni, hogy Mindszenty József pap volt, arra kapott meghívást, hogy jó pásztora legyen nyájának – előbb plébánosként, majd egy egyházmegye püspökeként, végül az ország prímásaként. Meggyőződésem, hogy tévedéseivel, hibáival együtt jó pásztor volt. A legnagyobbak közül való. Életútja minden tiszteletet megérdemel.
