Claude, a hajléktalan pap, aki haláláig az utcán marad
Az Arte csatorna „Fragmentumok” c. webes sorozatában különféle hátterű kanadaiak, franciák és németek beszélnek önmagukról a kamerába. Nézzük meg közülük a hajdan hajléktalan québec-i pap, Claude felkavaró tanúságtételét.
Az Arte által közzétett, „Fragmentumok” c. különleges, eredeti websorozatnak január végétől kezdődően három évszaknyi teljes anyaga érhető már el online. Az elképzelés meghökkentően egyszerű: egy mobil felvevő berendezést helyeztek el egy parkban, Kanadában, Németországban és Franciaországban, és aki akar, odamehet és elmesélheti a kamerába azt az eseményt vagy élményt, amely megváltoztatta az életét. A férfiak, nők, fiatalok és kevésbé fiatalok egyes szám első személyben elmondott élettöredékei megindító vagy elcsodálkoztató portrékat rajzolnak meg, fekete háttér előtt, összesen öt perces időkeretben.
13 éves korától alkoholista volt
Ezek között a gazdag, fájdalmas és megindító vallomások között találjuk Claude felkavaró tanúságtételét. Claude egy québec-i pap, aki teljes egészében a hajléktalanoknak szenteli magát, miután ő maga is éveket töltött az utcán, alkoholmámorban. Kerek öt percben Claude a maga jellegzetes akcentusával elmeséli életét, amely a szenvedéstől indult el a Krisztussal való találkozásig egy templomban. 13 évesen kezdett inni, nagyapja halálakor, és egészen 33 éves koráig hosszú keresztutat tett meg.
Hallgassuk meg, nézzük meg Claude vallomását, amelynek magyar fordítását alább olvashatjuk:
„A legnagyobb szegénység az, ha senki számára sem jelentesz semmit, ha senki vagy mindenkinek. Ez pedig előfordulhat mindenkivel, szegényekkel és gazdagokkal egyaránt.
Amikor először ittam, 13 éves voltam. Egy sört ittam, nagyapám halálakor. Ízlett és rögtön belejöttem. Olyan volt nekem, mint valami gyógyszer. Sokáig ittam. Legalább 33 éves koromig. Alkohol, erős drogok, mindent fogyasztottam, ami csak kapható volt. Már szúrtam magamat. Hajléktalan is voltam életemben. Egyáltalán nem volt semmi hitem, semmi kapcsolatom nem volt a hittel.
Nagyon hosszú volt az én keresztutam. Volt annak idején egy barátom, aki mélyen hívő volt. Yves-nek hívták. Gyakran járt misére, lelkigyakorlatokra. Mindig hívott, hogy menjek el vele, de engem ez egyáltalán nem érdekelt. Egy hétvégén mégis azt mondtam, na jó, elmegyek. Azért mentem, hogy neki örömet szerezzek. És olyan érzésem támadt, mint egy hirtelen megtérés. Történt valami ezen a hétvégén. Éreztem, hogy visszatért a hitem. A gyermekkori hitem visszajött. És amikor beléptem a szemináriumba, körülbelül a vállam aljáig ért a hajam, vadászingben voltam, igazán nem illettem bele a skatulyába. És a szeminárium idején, az első szemináriumi évek alatt, a jóbarátom, Yves, aki minden létező módon segített engem, képzeljék csak el, felakasztotta magát. Óriási sokk volt nekem. Nagyon közel állt hozzám. Talán ő volt az az ember, aki egész életemben a legtöbbet foglalkozott velem. Az ő öngyilkossága után, noha szeminarista voltam, újra inni kezdtem, mert annyira nehéz volt a szívem. Megvolt a papi hivatásom, de azon gondolkodtam: de milyen küldetésre?
Megismerkedtem egy fiatallal, aki egy napon felhívott, s elmondta, hogy egy montreali kórházban fekszik, rákos, utolsó napjait éli, és arra kért, menjek be a betegágyához. Bementem, és azt mondta nekem: „Soha senki nem nézett rám, senki nem figyelt rám, amíg éltem. Kérlek, figyelnél rám, amikor meghalok?”
18-19 éves lehetett akkoriban, 11-12 befogadó családban élt, rángatták ide-oda, mindenféle durva bánásmódban része volt. Ott maradtam vele, és a halála előtt azt mondta nekem: „Nekem most te segítesz, de ki fog segíteni az összes többinek, ott kinn az utcán?” És ebben a pillanatban megkaptam a hivatásomat. Ez az, ezt kell tennem – mondtam magamnak.
Fura dolog ez, évekbe tellett, mire kiszakadtam az utcán élésből, és most az utca tanít meg arra, mi az Egyház. Őrület, de így van. Ezek a fiatalok tanítottak meg az Egyházra. Nem rózsafüzérrel és Bibliával megyek ki az utcára, nem így közeledem hozzájuk. Nem egy irodában ülök, hanem ők fogadnak engem, ott, ahol élnek, a parkban vagy egy kis mellékutcában.
Nem igaz, hogy egyes emberek menthetetlenek. Ez a szó az én szótáramban nem létezik. Mindenkit meg lehet menteni. Én csak egy egyszerű pap vagyok, aki átélte azt, amit most ők is éppen átélnek. Nekik köszönhetem, hogy soha nem kezdtem el újra inni. Úgy is mondhatnám, hogy ők mentettek meg. 33 éves koromban hagytam abba az ivást, és most 33 éve vagyok az utcán, és itt is maradok az utcán egészen halálomig. Egész egyszerűen.”
