Korunk alapproblémája – az istentelenség

Christoph Gaspari, a Vision 2000 című osztrák folyóirat kiadója és szerkesztője, a periodika mottójának megfelelően keresztény életvitelre bátorítja az olvasókat és orientációt kínál a keresztényeknek a Kath.net-en is átvett alábbi cikkében.

Napjaink erényei a félelemtől való mentesség, a biztos remény és az elkötelezettség

Ahhoz a generációhoz tartozom, amely tanúja volt a második világháború pusztítása utáni újraéledésnek, és osztozott abban a reményben, hogy a közgazdaságtan és a társadalomtudományok új módszerei jobb irányban változtatják a világot. Tényleg, ami az 1950-es évek végétől kezdve történt, az valóban lenyűgöző volt: az előző nemzedékek által elképzelhetetlennek tartott életszínvonal-emelkedés, a várható élettartam 10 évvel való növekedése, a semmihez sem hasonlítható technikai forradalom – gondoljunk csak a mindenre alkalmas mobiltelefonra -, világot behálózó utazások…

Nem csoda, hogy ez a sikertörténet bevésődött az emberek gondolkodásába. Az evolucionizmus mellett elkötelezett tudományba, a technika mindenhatóságába és az embernek a földi boldogság felé történő megállíthatatlan felemelkedésébe vetett hit kiszorította az egyház által hirdetett hitet arról, hogy Isten teremtett mindent és a végső beteljesedés csak a túlvilágon következik be. A védekező helyzetbe került egyházban eluralkodott a bizonytalanság. A virágzó Nyugaton a teológia egyre nagyobb részét sodorták el azok az irányzatok, miszerint a tanítást az olyannyira sikeres korszellemhez kell igazítani. Az egyháznak tekintettel kell lennie a társadalomtudományok eredményeire, és nem szabad figyelmen kívül hagynia az emberek életének realitásait – mondták.

Az eredmény pedig: a tanítás felhígulása, elbizonytalanodás a vallásos emberek körében és tömeges elfordulás a hitélettől. Mára az egyházhoz tartozás hagyományos formája nagyrészt megszűnt. A keresztelés, a bérmálás, a házasságkötés, a temetés – amennyiben még egyáltalán megünneplik őket – gyakran olyan rituálékká fajultak, amelyeket alig értenek, és amelyeknek egyáltalán nincs alakító hatásuk. Pusztán evilági eseményekké csökevényesedtek. Nem is olyan régen részt vettem egy elsőáldozási ünnepségen, amelyet bár szeretettel és sok fáradozással rendeztek meg, alig lehetett felismerni, hogy szent cselekményről van szó.

Ebben a környezetben az egyház olyan hasznos intézménynek próbál mutatkozni, amely vonzó szolgáltatásokat és megoldásokat kínál a jelen pillanat és az adott helyzet számára: jó idősgondozást, gondoskodást a megélhetésről, értékes fejlesztési projekteket a harmadik világ számára, a templomok és kolostorok költséges építészetének megőrzését, elkötelezettséget a környezet megóvása iránt… Nem vitatható: mindezek értékes szolgáltatások, amelyeket nyújtani kell. De hát nem ez az egyház küldetésének a lényege.

Márk evangéliumának végén ezt olvashatjuk: “Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek”. És mi ez az evangélium, mi ez az örömhír? Az, hogy Isten létezik, hogy emberré lett, hogy emberként megszületett 2000 évvel ezelőtt, kortársai között tanított és tevékenykedett, és korának hatalmasai között olyan nagy megbotránkozást keltett, hogy megölték. De itt még nem ér véget a történet. Új módon jelent meg tanítványainak, térhez és időhöz nem kötve, evett és ivott velük, és elküldte őket, hogy hirdessék: rajta keresztül vezet az út az igazán teljes élethez. A világnak tudnia kell, hogy Isten szeret minket, hogy keres bennünket, közel akar lenni hozzánk és segíteni akar nekünk már itt a földi világban. Mindenekelőtt azonban azt kell tudnunk, hogy Isten az embereket a földi halálon túli létre szánta, ahol “letöröl szemükről minden könnyet. Nem lesz többé halál, sem gyász, sem jajgatás, sem fáradság…” (Jel 21,4)

Ez az üzenet, azaz hogy a halált legyőző Jézus Krisztus az Úr, az egyház igazi tőkéje. Különösen napjainkban van szükség arra, hogy hirdessük, most, hogy egyre jobban látszik, hogy az ember alkotta földi Paradicsom egyre kevésbé működik – és egyébként sem teszi igazán boldoggá az embereket. Sőt, világunk rendkívül veszélyeztetett, ahogyan ezt a közelmúlt fejleményei nagyon is világosan mutatják. Problémák, válságok vannak mindenütt, és alig van kilátás sikeres megoldásokra.

Most aztán igazán eljött az idő, hogy előbújjunk a rejtekhelyünkről, és Jézus Krisztust ajánljuk egyetlen reményként egy olyan világnak, amelyet istentelensége miatt pusztulás fenyeget. Igen, napjaink igazi problémája az istentelenség. Ebből következik, hogy az ember elveszíti életének távlatait, azt hiszi, hogy itt és most minden boldogságot ki kell használnia, és optimalizálnia kell életminőségét. Mihelyt aztán ezt a „minőséget” valódi problémák kezdik fenyegetni, ez a fajta élet értelmét veszti. Elvetik vagy eltörlik. Innen jön aztán az eutanáziára irányuló erősödő mozgalom – egy olyan fejlődés, amely örökre kizártnak tűnt a nácik kegyetlenkedései után.

Nekünk, keresztényeknek, az a feladatunk, hogy az istentelenséget korunk alapvető problémájaként lássuk. Csak annak felszámolásában és a Jézus Krisztushoz való odafordulásban van remény. Legalább nekünk, keresztényeknek kellene végre magunkban tudatosítanunk ezt, hogy elkezdjük levetkőzni kisebbrendűségi komplexusunkat és szégyenérzetünket Krisztushoz tartozásunk megvallásában.

Akkor látszik igazán, hogy ez mennyire sürgős, ha elolvassuk a legutóbbi medjugorjei üzenetet, amelynek bevezető szavai így hangzanak: „Drága gyermekeim, rátok nézek, és látom, hogy mennyire elveszettek vagytok. Ezért hívlak fel benneteket arra, hogy térjetek vissza Istenhez, térjetek vissza az imához…” Itt egy olyan tény fogalmazódik meg, amelyet hosszú távon az ember nem hagyhat figyelmen kívül: Isten nélkül, imádság nélkül az ember elveszett. Ennek világos kimondása nem vakbuzgó szenteskedés, hanem rámutatás az egyetlen észszerű túlélési stratégiára.

Ezt hirdeti a Szűzanya jó két évszázada, ahogyan erre rámutat egy interjúban Damien Sanchez, aki nemrégiben könyvet adott ki a Mária-jelenésekről. A La Salette-i jelenés (1846) óta a Szűzanya a Végső Dolgokról beszél. Megismétli azt a felhívást, hogy Istent tegyük életünkben az első helyre. Elvégre az evangéliumban is azt olvassuk: „Hisz nélkülem semmit sem tehettek” (Jn 15,5) – legalábbis semmi olyat, ami valóban életet ad!

Ezért legfőbb ideje, hogy úgy imádkozzunk, ahogyan az első keresztények tették: “Jöjj, Uram Jézus!” A 2008. november 12-i általános audiencián XVI. Benedek pápa a végső dolgok, a halál és a világvége témájával is foglalkozott beszédében. Akkor azt mondta: „Nyilván nem akarjuk, hogy most jöjjön el a világvége. Másrészt azonban akarjuk, hogy vége legyen ennek az igazságtalan világnak. Mi is azt akarjuk, hogy a világ alapvetően megváltozzon, hogy beköszönjön a szeretet civilizációja és eljöjjön az igazságosság, a béke világa, erőszak és éhezés nélkül. Ezt mind akarjuk. És hogyan történhetne ez Krisztus jelenléte nélkül? Krisztus jelenléte nélkül soha nem fog létezni igazán igazságos és megújult világ.”

Mi tehetnek a keresztények ebben a helyzetben? XVI. Benedek három alapvető hozzáállást javasol. Először is, a félelemtől való szabadságot, hiszen „senki sem erősebb Krisztusnál, mivel Ő az Atyával van, mivel velünk van”. Másodszor, „a reményt, amely biztonságot és bátorságot ad, hogy szembe tudjunk nézni a jövővel”. Végezetül pedig a világért vállalt felelősséget, hiszen „tehetségeket kaptunk, és feladatunk azon munkálkodni, hogy a világ megnyíljon Krisztus előtt és megújuljon”.

Ez azt jelenti, hogy legyen vége az egyház köldöknézésének, a katolikus kisebbrendűségi komplexusnak és annak, hogy az egyház a világról és az emberiségről alkotott, már kudarcot vallott képnek akarjon megfelelni… Az Apostolok cselekedeteiben húsvét után hallhattuk, hogyan kell a keresztényeknek fellépniük egy ellenséges környezetben. Minden évben újra megdöbbenek Péter szavain, amelyeket a korabeli hatalmasokhoz intézett, akik néhány héttel korábban megölték Krisztust: “Nem hallgathatunk arról, amit láttunk és hallottunk”. Őt kellene utánoznunk.

Fordította: Solymosi Judit
Forrás: Kath.net