Az 1938-as budapesti Eucharisztikus Világkongresszus „csúcspontja” a Hősök terén tartott éjszakai szentségimádás volt. A beszámolók szerint közel kétszázezer ember vett részt ezen a felemelő eseményen, s hallgatta Csávossy Elemér jezsuita páter gyönyörű elmélkedését. A mostani kongresszus szombati napja visszaidézte ama 1938-as napot: a Kossuth téren Erdő Péter bíboros úr által celebrált mise után elindult a Hősök terére az eucharisztikus körmenet.
Erdő Péter bíboros ezekkel a szavakkal zárta Kossuth téri beszédét: „Azért indulunk ma a szentmise után az oltáriszentséggel gyertyás körmenetre, hogy elmondjuk a városnak és a világnak Krisztus jelenlétének csodáját és kérjük az Ő áldását mindannyiunkra.” Az egyik katolikus portálon jelent meg egy kép a még kihalt Andrássy útról ezzel a felirattal: „Amikor Isten előtt megáll a város”. Valóban megállt, hogy aztán benépesüljön az Oltáriszentséget kísérő hívők tömegével a főváros talán legpatinásabb útja. Felemelő látvány volt.
Vannak, akiknek ez fáj. Voltak, akik ennek a fájdalmuknak hangot is adtak még azelőtt, hogy az Oltáriszentség elindult volna a Városliget felé.
Szombat reggel a Népszava című napilapban – melyet Prohászka Ottokár püspök máig ható érvénnyel így jellemzett nevezetes 1918-as írásában: „a magyar nemzet elbetyárosodásának vezető piszoklapja” – rövid publicisztika jelent meg ezzel a címmel: „Két nap”. A szerző neve: Hargitai Miklós. Egykor a Népszabadság című napilap egyik vezető publicistája volt, aztán a Magyar Újságírók Szövetségének elnöke lett (posztjáról nemrég menesztették), ma a „vezető piszoklap” munkatársa. Hargitai Miklós a budapesti Piarista Gimnáziumban érettségizett, aztán más felsőoktatási intézmények mellett a Vitéz János Katolikus Főiskola hallgatója is volt. Ezek életrajzi adatok, semmi többet nem jelentenek.
Az említett újságíróra először akkor figyeltem föl, amikor XVI. Benedek lemondása után különös publicisztikában „búcsúztatta” azt a pápát, aki egyben – s ezzel nemcsak a hívők, hanem a nem-hívők sokasága is egyetért – korunk egyik legjelentősebb gondolkodója, teológusa is. Hargitai akkori cikkét így kezdte: „Azok a katolikusok, akik szeretnék az egyházukat a XXI. században látni – vagy még inkább oda átvinni -, régóta úgy érzik, hogy nincs pápájuk. A konzervatív Joseph Ratzinger trónra lépése óta biztosan: az ő pápasága alatt a Vatikán a világ és a vallás fontos dilemmáira nem tudott érvényes válaszokat adni.” Megfellebbezhetetlen ítélet ez, s az ítélet mögött vélhetően alapos nem-tudás lappang: ha a szerző figyelmesen olvasta volna XVI. Benedek könyveit, írásait, beszédeit, talán ex cathedra ítéletét árnyalta volna. Hargitai ezekkel a szavakkal zárta 2013-as cikkét: „A katolikus hit mellett kitartók közössége megérdemelne egy olyan pápát, akinek a tanításában élet van, és akinek az élete maga a krisztusi tanítás. Voltak ilyen pápák (bár a kortársak közül annak az egyetlennek, aki komolyan fellépett a vatikáni korrupció és fényűzés ellen, mindössze 33 nap adatott) – és a hívők abban is hisznek, hogy a többi esetben sem a Mindenható nyúlt mellé, hanem csak hagyta érvényesülni a szabad akaratot, vagyis megengedte, hogy felkent szolgái rosszul döntsenek. XVI. Benedek – éppen azzal, hogy lemondott a trónról – adott egy esélyt a jövőnek. Most a pápaválasztókon van a sor: a világnak szüksége van egy jó pápára.” (Hargitai Miklós: Nincs pápánk. Népszabadság. 2013. február 13. 11. o.)
Hargitai Miklós magát katolikusként definiálja. Boldog emlékű Prohászka Ottokár püspök mondta egykoron: sok a megkeresztelt, kevés a keresztény. Nem vitatom, Hargitai Miklós bizonyára részesült a keresztség szentségében. Azt viszont meggyőződéssel állítom, hogy katolikus ember nem fogalmaz így a még hivatalban lévő pápáról, illetve Benedek pápa elődeiről. Szerinte ugyanis a kortárs egyházfők közül egyedül I. János Pál pápa élete egyezett a krisztusi tanítással, Szent VI. Pálé, Szent II. János Pálé, XVI. Benedeké azonban nem. Arról már nem is beszélek, hogy a hívők közössége nevében megnyilatkozni egy deklaráltan ateista lapban – nem épp a szerénység, a krisztusi alázat jele.
Hargitai Miklós szombati publicisztikája az előbb említett, nyolc évvel ezelőtti írásának méltó párja – a teljes szöveget idemásolom:
„Az eucharisztia kifejezés az áldozásra utal, az áldozás pedig az áldozatra: arra, hogy a bűnös ember megmentéséért Jézus vállalta a kereszthalált, és hogy annak minden kínját megszenvedve emberként meghalt ugyan, de istenként (sic!) továbbra is itt van közöttünk. Az eucharisztikus kongresszusnak, aminek a vitathatatlan lényege a tanúságtétel, elsősorban az áldozathozatalról kellene szólnia – hiszen tudnának-e bármi mással meggyőzőbb tanúságot tenni a hitükről a keresztények, mint azzal, hogy a szeretetben áldozatot vállalnak másokért? A katolikus egyház kapott egy ritkán visszatérő lehetőséget (és hozzá legalább 30 milliárd adóforintot), hogy ország-világ előtt felmutassa: nem egy gazdasági vállalkozás és/vagy egy politikai szatellitszervezet, hanem egy létező, élő vallási közösség, amely máig hű a két évezrede a legfelső helyről kapott küldetéséhez. Sokféleképpen hozzá lehetett volna fogni a feladathoz – nekem katolikusként az lett volna a legkézenfekvőbb, ha az említett összeget odaadták volna a legszegényebb, a legüldözöttebb és a leghűségesebb hazai keresztény egyháznak, Iványi Gáboréknak, akik pontosan azt teszik, amire Jézus anno megpróbálta megtanítani a követőit. De csinálhattak volna bármi mást is, ami alkalmas arra, hogy olyanokat is elindítson a hit útján, akik eddig másfelé tévelyegtek. Bár a közéletet, és azon belül az egyház rezdüléseit az átlagnál közelebbről figyelem, én úgy látom, hogy ez a ziccer most kimaradt. A felső klérus demonstrál(t) ugyan valamit, de olyasmit, amit nem kellene: az állam és az egyház alkotmányellenes összeborulását. Erdő Péter bíboros ma nagyobb színpadon misézik a Parlamentnél a magyar államegyház feje és a pártelit előtt, mint holnap a pápa a Hősök terén. Hogy az utóbbi alkalomra szinte példátlan vasárnap délelőtti misemegvonással kell toborozni a népet, az aligha független az előbbitől: a közönség pontosan érti, hogy az uraknak melyik főméltóság a fontosabb, és hogy ebben a konstellációban Ferenc – ahogyan ők is – csupán díszlet a politikai színjátékhoz.”
Sapienti sat. Ehhez az íráshoz különösebb kommentár nem szükségeltetik. Nem tudom, melyik a nagyobb „színpad” – Erdő Péter bíborosé vagy Ferenc pápáé (Hargitai úr bizonyára alaposan méricskélt). Nem tudom, a szerző mit ért „alkotmányellenes összeborulás”-on. Nem értem, ki lenne „a magyar államegyház feje” (?!), mert államegyház hazánkban nincs, s ami nincs, annak feje sem lehet. Azt viszont tudom, hogy a Népszava szerzője – hasonlóan a nemtelen áskálódásban vele egyívású eszmetársaihoz – súlyos tévedésben él: az Eucharisztikus Kongresszus nem politikai rendezvény, nem „politikai színjáték”, tehát semmi köze például ahhoz, hogy egy kis szekta (melynek vezetője sok évvel ezelőtt az azóta jobb létre szenderült liberális párt parlamenti képviselője volt) kap-e, s ha igen, mennyi pénzt kap az állami költségvetésből. S ha már a pénz is szóba került: a kongresszusra költött „adóforintok”-ban benne vannak a keresztények adóforintjai is, ezt még a legrosszindulatúbb sajtómunkás sem vonhatja kétségbe.
Zseniális „dramaturg” az Isten, sokszor tapasztaltam meg a szürke hétköznapokon is. Hargitai Miklós cikkére olyan válasz érkezett szombat délután-este, amelyre valószínűleg ő sem számított, amikor idézett írásművéhez kereste a méltatlan szavakat. Az Erdő Péter bíboros által celebrált Kossuth téri misén rengetegen vettek részt (s nem valamely „pártelit”). A Hősök terére induló eucharisztikus körmeneten még többen. A bíboros úr azt mondta, munkatársai tájékoztatása szerint több százezren hódoltak az Oltáriszentségben jelenlévő Krisztus előtt. Amikor a menet a Hősök terére ért, felcsendült a jól ismert ének: Christus vincit, Chritus regnat, Christus imperat. Hat szóban a tömör válasz a reggeli cikkre. Hat szóban az örökérvényű igazság, amely mellett árnyéka sincs a „vezető piszoklap” szavainak.
