Bűn és imádság

Nagypéntek felé közeledve mindig igyekszem végiggondolni Jézus életét. Azt az életet, amelyet az imádság töltött be egészen a Golgotáig. „Jézus alakját és életét csak akkor látjuk helyesen, ha az imádsággal való kapcsolatában értelmezzük” – írta sok-sok évtizeddel ezelőtt Romano Guardini, majd hozzátette: „Az embernek szüksége van az imádságra, hogy lelki egészségét megőrizze. Imádkozni azonban csak élő hitből lehet.” A huszadik század nagy költője, Pilinszky János sokszor elmélkedett vallomásos írásaiban az imádságról. Egyik versében úgy fogalmazott, hogy az imádság: „elhelyezhetetlen”.

Pilinszky Az ember itt című verse először az egyik országos napilapban jelent meg [Magyar Hírlap, 1972. február 13. 11.], majd a Szálkák című verskötetében. A rövid költemény két strófából áll:

Az ember itt kevés a szeretetre.
Elég, ha hálás legbelűl
ezért-azért; egyszóval mindenért.

Valójában két szó, mit ismerek,
bűn és imádság két szavát.
Az egyik hozzámtartozik.
A másik elhelyezhetetlen.

Az első három sorban általános kijelentéseket olvasunk. Az utolsó négy sor – személyes vallomás.

A vers első sora evidencia. Az isteni szeretethez viszonyítva az ember szeretete kevés. Több mint hat évtizeddel ezelőtt így fogalmazott a költő:

„A szeretetre született ember állandó élménye, hogy egyrészt nem szeretik ’eléggé’, másrészt hogy nem engedik szeretni, vagy nem engedik ’igazán’ szeretni. Ennek a tapasztalatnak, a felebaráti, emberi szeretet tragikumának felsorolhatjuk okait, enyhíthetjük fájdalmát, az alapvető ellentmondás akkor is megmarad: szeretetre születtünk, de tökéletes megvalósítását hiába keressük a földön.”

[Pilinszky: A Szentírás margójára. Új Ember, 1962. június 3., 3.]

A költő – idézve Jézus mondatát: „Ne féljetek, én meggyőztem a világot” – hozzáteszi, hogy Jézus „szeretete az, amit nem lehet fölülmúlni, amit nem lehet megkerülni és elfelejteni többé”; s ahogy öröklét nincs szeretet nélkül, „a szeretet is egyedül az örökben és a tökéletesben nyugodhat meg”. Tehát nem a vers első sorában is említett „itt”-ben, vagyis a földön, hanem az örök „ott”-ban. Talán nem véletlen, hogy az idézett vers első sora így jelent meg az említett napilapban: „Az ember itt kevés a Szeretetre.” A nagybetűs Szeretetre.

Bár a tökéletes szeretetre kevés az ember, mindenért hálásnak kell lennie. Ismét Romano Guardinit idézem:

„Amik csak vagyunk, ami csak történik velünk, az mind Istentől származik: meg kell ezt vallanunk, s hálát adnunk. /…/ A világ Isten szabadságából keletkezett, s ez a szabadság szeretet; ezért kell hálával válaszolnunk rá. Valóban nagy, igazság szerint való cselekedet tehát hálát adni Istennek a világ teremtéséért.”

[Guardini: Az imádság iskolájában. Bp., 1988, 64-66.]

A tökéletes, isteni szeretetre adott emberi válasz a hála, mint az ember viszontszeretetének gesztusa. Hála a teremtett világért, önmagunkért, felebarátainkért, hitünkért, Istennel való kapcsolatunkért, megváltottságunkért – hogy Jézus értünk kínhalált szenvedett. „Egyszóval mindenért.”

A vers következő, s egyben utolsó négy sora személyes vallomás. „Valójában két szó, mit ismerek, / bűn és imádság két szavát” – írja a költő. Két szó. Az egyik a költő – s valamennyiünk – „tulajdona”, a másik „elhelyezhetetlen”.

„A bűn végső soron nem más, mint lázadás Isten szentsége ellen” – írja Guardini (i. m. 44.) Pilinszky szerint „a bűn realitás”, s „minden bűn oka a szeretet hiánya”, „a bűn mindig a szeretet elleni vétek”, ami csak „a szeretet síkján orvosolható”. Az orvoslás eszköze a „bánat” – enélkül „csak félelem és szégyen van”. [Pilinszky: Bűn és megbocsátás. Új Ember, 1968. február 18., 2.] A bűnnek sokszor a szó az eszköze. Amikor például felebarátunkat megbántjuk, rágalommal illetjük, hamisan szólunk róla, vagy egy beszélgetésnek álcázott helyzetben, mintegy leértékelve őt, a szólás lehetőségétől megfosztjuk – a szeretet parancsa ellen vétünk. Nagyon szépen ír erről Pilinszky:

„Ahol visszaélnek a szeretettel, vagy ahol megszűnik a szeretet, ott nyilvánvalóan elhal a beszéd eredendő értelme is. /…./ Ahol a beszéd a tagadást, az elkülönülést, az elidegenedést szolgálja – előbb-utóbb maga is elhal, elnémul, s ha tovább él is, ez az élet aligha lesz több rákos burjánzásnál. /…/ Ezzel kezdődik minden beszéd. Hallgatással. Meghallgatással. Tehát újra csak: nyitottsággal, vagyis szeretettel.”

[Pilinszky: Néhány szó a szavakról. Új Ember, 1968. november 24., 1.]

A bűn tehát hozzánk tartozik; a bűnben nincs otthon az Isten, aki maga a szeretet.

A másik szó, amiről a költő beszél: az imádság. Ami „elhelyezhetetlen”. Enigmatikus sorral zárul a vers. Miért „elhelyezhetetlen”?

Tudjuk, tanítványait Jézus tanította meg imádkozni. A Miatyánk Jézus ajándéka, ma is alapimánk, minden misében elmondjuk. (Pilinszky egyik kedvenc gondolkodója nagyon szép elmélkedést szentelt az Úr imájának, befejezésül idézni is fogom néhány sorát.) A bevezetőben idéztem már Guardini szavait az imádságról. Guardini azt is írja, hogy az ima első alapmozzanata: az ember fölismeri Isten előtt a saját bűnösségét; a „bűn és imádság két szava” között tehát van összefüggés. De amíg a bűn kizárólag hozzám tartozik, az imádságban egyszerre van jelen az „itt” és az „ott”. Ahogy Pilinszky fogalmazott: „Egyedül maradni Istennel, ugyanakkor találkozni mindenkivel, a teremtés egész teljességével, méghozzá egyszerre térben és időben, s túl téren és időn, Isten szívében, az öröklét dimenziójában.” [Pilinszky: Az imádság mint metakommunikáció. Új Ember, 1980. augusztus 3., 3.] Az imádkozás mindig erőfeszítés, hiszen Isten valósága nem érzékelhető, de „az összeszedettség szellemi terében az élő Isten valósága lép elő” [Guardini: i. m. 40.]. Robert Sarah bíboros szavait idézem:

„Isten csöndje megragadhatatlan és megközelíthetetlen, de aki imádkozik, tudja, hogy Isten ugyanúgy hallgatja őt, ahogy meghallotta Krisztus utolsó szavait a kereszten. Az emberiség beszél, és Isten az Ő csöndje által válaszol.”

[Robert Sarah: A csönd ereje. Bp., 2018, 138.]

Az imádság tehát pusztán az „itt”-ben elhelyezhetetlen; „a sötétben szólunk ahhoz, aki hall minket akkor is, ha az ember semmit sem tud Róla” [Guardini: i. m. 40.], de az imádkozó ember mégis megtapasztalhatja, hogy „ha Őt szólítom meg, valójában leszek valaki – az az én-magam, akit ő elgondolt, megteremtett és megváltott. Ez az arc az imában születik meg, ott formálódik ki, és abban is szilárdul meg.” [Guardini: i. m. 31.]

Hivatkoztam korábban a Miatyánkra, amit a Megváltótól kaptunk ajándékba.  Ebben az imában többek között azt kérjük az Atyától, legyen meg az ő akarata, tehát fogadjuk el, s egyesüljünk az ő akaratával. Tudjuk, Jézus is kimondta ezeket a szavakat a Getszemáni kertben, elfogatása előtt. Simone Weil írta a Miatyánkról:

„Ez az imádság minden lehető kérést magában foglal; nem szerkeszthetünk mást, mely már benne ne foglaltatnék. Az imádságok színe-java, akárcsak Krisztus, az emberiségé. Lehetetlen, hogy ha egyetlen egyszer is minden szavára teljes figyelmet szentelve mondjuk el, bármily parányi, de mégis reális változást létre ne hozna bennünk.”

[Simone Weil: Ami személyes, és ami szent. Bp., 1998, 205.]

Weil szavai is arra utalnak: a bűn legjobb ellenszere az imádság. A szüntelen imádság, amelynek „terében” Isten lép közel hozzánk akkor is, ha kézzel foghatóan nem tapasztalhatjuk meg Őt az „itt”-ben.