Boldog Salkaházi Sára: Egy lázadóból lett boldog szerzetesnő élete – Szentek élete

Sára mindössze egyéves volt, amikor édesapja meghalt. Bátyja, Lipót szerint fiús temperamentumú, határozott, erős akaratú kislány volt, aki legszívesebben a fiúk játékaiban vett részt. Esténként családtagjai gyakran találták őt a pamlag előtt térdelve, fejét kezébe temetve, imáiba és gondolataiba merülve.

Elemi iskoláit és tanítóképzőt Kassán végezte. A csehek által követelt hűségeskü megtagadása miatt el kellett hagynia a tanítói pályát. 1919 februárjában jelent meg első cikke a Kassai Esti Újságban. Ettől kezdve rendszeresen írt a felvidéki magyar lapokba, újságírói igazolványt is szerzett, írásaiban élénken reagált a közéleti eseményekre.

A Tanácsköztársaság idején a magyar Vörös Hadsereg bevonult Kassára, így a Salkházból „szovjetház” lett, ám édesanyja továbbra is üzletvezető maradhatott. Sára az Esti Újság munkatársa lett, és képzőművészeti tanfolyamot kezdett látogatni. Ekkor jelent meg első novelláskötete, a „Fekete furulya”. Naplója szerint ebben az időben életének jellegzetességei voltak: önállóság, cigaretta, kávéház, hajadonfőtt, zsebre dugott kézzel való csavargás a városban, cigányzene, vacsorák kis kocsmákban.

1922–23-ban néhány hónapig eljegyzett menyasszony volt, vőlegénye édesanyja egyik ingyenkosztos diákja, aki gazdatisztnek készült. Sára hamar felismerte, hogy a vidéki gazdatiszti élet nem felel meg szabadságkedvelő természetének, és visszaküldte a jegygyűrűt.

Ekkor érezte először, hogy Isten szerzetesi életre hívja. Így írt erről: „És ha az Úristen foglalt le magának, az első szó már elhangzott, te meghallottad, mégis bizonytalan vagy, nyugtalan, kereső, vergődő, mert valami miatt még nem válaszoltál.”

Tíz évig vívódott hivatásával, majd 1927-ben megismerkedett a Kassán letelepedő Szociális Testvérek Társaságával, amelyet Slachta Margit alapított. 1928-ban elvégezte szociális és népjóléti tanfolyamukat, és lélekben egyre közelebb került a társaság szelleméhez. Kemény küzdelem árán leszokott a dohányzásról, és az újságírói élet kínálta szabadságot felváltotta a belső szabadság keresésével. 1929 februárjában Szegváron megkezdte novíciátusát a Szociális Testvéreknél.

Jelmondatául egyetlen szót választott: „Alleluja!” A hivatásáért vívott harca belépése után sem szűnt meg. Erős akaratú, elismerésre vágyó természete miatt nehezen illeszkedett be a szerzetesi életbe. Társnői is nehezen fogadták be, gyakran félreértették, és sokszor azonosították őt múltja árnyékaival.

Nem egyszer szenvedett attól, hogy intelligenciáját szűk keretek közé kellett szorítania, de a természetfelettiért vívott harcot soha nem adta fel. Egyik levelében ezt írta testvérének: „Keresztül kellett gázolnom önmagamon, hogy önmagamat lerázva, megsemmisítve, ráismerjek igazi énemre.”

1932 októberében Komáromba helyezték, ahol karitász munkában szolgált, felügyelt a gyermekkonyhára, heti 26 órában hittant tanított, szerkesztette a Katolikus Nő folyóiratot, kegytárgyüzletet vezetett, felügyelt a szegények menházára, és családokat látogatott.

Közben a szlovákiai püspöki kar megbízta, hogy szervezze meg az országos magyar lányegyesületi mozgalmat. Szinte állandóan úton volt, előadásokat tartott, tanfolyamokat szervezett, lelket öntött a közösségekbe. Közben kimerült, és idegileg is megviselte a munka, ezért egy évig nem tehetett fogadalmat.

A brazíliai missziós terveit a háború meghiúsította, de soha nem vesztegette az idejét: egy év alatt nyolcféle beosztásban is szolgált. Jelmondata ekkor vált igazán élővé: „Ecce ego, mitte me! – Itt vagyok, engem küldj!”

1942-től a Katolikus Dolgozó Leány Mozgalom országos vezetőjeként dolgozott. Megalapította Balaton mellett az első magyar női munkás-népfőiskolát, Budapesten leányotthonokat nyitott, tanfolyamokat szervezett. 1942-ben a nemzeti öntudat jegyében „Salkaházi”-ra magyarosította nevét.

Imádsága tartotta meg erejét emberfeletti munkájában. Naponta elimádkozta a teljes papi zsolozsmát, s különösen mély szeretettel viseltetett a Szűzanya iránt.

Örökfogadalma alkalmával megtartotta eredeti jelmondatát, kiegészítve azt örömteli vallomásával: „Ecce ego, mitte me – Alleluja!”

Életét felajánlotta a testvérekért, ha valakit szenvedés érne a nemzetiszocialista időkben. Így fogalmazott: „Tele van a szívem-lelkem lobogó lelkesedéssel. Követni akarom az indítást, hogy életemet és halálomat felajánljam a testvérekért.”

1944. december 27-én a nyilasok körülzárták a Bokréta utcai munkásnő-otthont, amelyet vezetett. Zsidók után kutatva elhurcoltak több személyt. Sára testvér épp akkor érkezett haza, s bár kikerülhette volna a letartóztatást, szolidaritást vállalt az elhurcoltakkal. Aznap este mindannyiukat kivégezték, holttestüket a jeges Dunába vetették. A kivégzés előtt letérdelt, keresztet vetett, majd tekintetét az égre emelte.

Ez a hősies tanúságtétel vezetett későbbi boldoggá avatásához.