2022. október 25-én nyitja meg kapuit Zalaegerszegen a Mindszentyneum. A néhai bíboros-hercegprímás életútját bemutató látogatóközpont előtt a nemzeti ünnepen beszédet mondott Magyarország miniszterelnöke, méltatva az egykori főpásztor életútját, aki püspöki kinevezése előtt negyedszázadon át Zalaegerszeg plébánosa volt. Ugyanezen a napon a telex.hu liberális hírportál is megemlékezett Mindszenty Józsefről – sajátos módon. „A NER és az ő bíborosa” című írás mellett nem lehet elmenni szó nélkül.
A telex.hu cikkének szerzője Ungváry Krisztián történész. Hosszú évek óta figyelem Ungváry munkásságát, s szomorúan tapasztalom, hogy a tehetséges történész – korábban jeles munkák szerzője – egyre nívótlanabb szövegeket ad ki a kezéből. Korábban Prohászka Ottokár püspököt antiszemitázta, s tette ezt úgy, hogy Székesfehérvár nagyhírű püspökének az életművét nem ismeri alaposan. Most Mindszenty József bíboros-hercegprímás került a célkeresztjébe, s ismét azt tapasztaltam: olyasmiről ír, amiről nincs kellő tudása. Alaptételem röviden: egyháztörténeti kérdésekben Ungváry nem mozog otthonosan, s félő, hogy elsősorban politikai-ideológiai töltetű előítéletei irányítják a tollát.
Már a cikk címe is meghökkentő: Mindszenty József nem a NER (Nemzeti Együttműködés Rendszere) bíborosa, hanem az Egyházé. Tudjuk, már napokkal a nemzeti ünnep előtt megjelent a hír, hogy a kormányfő Zalaegerszegen mond ünnepi beszédet a Mindszentyneum épülete előtt. S mivel Ungváry köztudottan a regnáló kormányfő elszánt ellenfele, ezért az a gyanú merül föl az olvasóban: igyekszik belerúgni abba, aki a kormányfővel valamiképp kapcsolatba hozható. Mivel az 1956-os szabadságharc kitörésének évfordulóján a kormányfő Zalaegerszegen beszélt, ezért Mindszenty bíboroson verte el a port az egykor szebb napokat látott történész. A telex.hu hírportálon megjelent írását még aznap megosztotta közösségi oldalán ezzel a felvezetéssel: „Nem érdektelen információ, hogy ki is az, akit Orbán Viktor a forradalom ünnepén kanonizálni igyekszik.” Valóban nem érdektelen, mennyi torzítás, tévedés, hamis állítás található a történész-publicista szövegében.
Az alábbiakban csupán Ungváry írásának néhány részletével foglalkozom. Elöljáróban meg kell jegyeznem, hogy Mindszenty bíboroshoz különös kapcsolat fűz: egyik, anyai ági fölmenőm a bíboros köréhez tartozott, érintett volt a Mindszenty-ügyben. A családi „hagyomány” miatt már ifjúkoromtól érdekelt Mindszenty életútja, később az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában átnéztem a Mindszenty-ügy sok-sok dossziéját is. Van tehát némi képem a néhai bíborosról.
S még egy megjegyzés. Fentebb azt állítottam, hogy az egyháztörténet terra incognita Ungváry Krisztián számára. Ezt a „nem érdektelen információ”-t egyetlen apró adalékkal hitelesítem. Mintegy tíz évvel ezelőtt jelent meg a szerző Horthy-korszakkal foglalkozó vaskos könyve, amelynek egyik, tíz oldalas alfejezete ezt a címet viseli: Az egyházi antiszemitizmus. Ebben az alfejezetben sok valótlan állítás olvasható. Már a fejezet elején elképed az olvasó: Ungváry azt írja, hogy a Horthy-korszakban három bíboros állt a hazai katolikus Egyház élén. Föl is sorolja a neveket: Serédi Jusztínián, Glattfelder Gyula, Vaszary Kolos. [Ungváry: A Horthy-korszak mérlege. Pécs-Bp., 2013, 239. p.] Vaszary Kolos bíboros 1912-ben mondott le prímási tisztéről, 1915-ben meghalt, tehát a Horthy-korszakban már nem élt. Glattfelder Gyula 1911-től haláláig, 1943-ig, csanádi püspök volt, soha nem kreálták bíborossá. Serédi Jusztíniánt 1927 novemberében nevezte ki a pápa esztergomi érseknek, majd alig három hét múlva bíborossá kreálta. Serédi tehát stimmel. De volt még egy bíboros a Horthy-korszakban, akiről Ungváry nem hallott: Csernoch János, Serédi Jusztínián elődje, aki Vaszary Kolos lemondása után került az esztergomi érseki székbe; Csernoch volt az utolsó királykoronázó hercegprímás, hiszen IV. Károly, az utolsó apostoli király fejére ő tette Szent István koronáját 1916 végén. Ungváry egyik szakterülete a Horthy-korszak, mégsem volt tisztában azzal, kik álltak a hazai katolikus Egyház élén. Jelen sorok írója hívta fel a figyelmét erre a kapitális hibára (s az említett alfejezet más hibáira is) előbb szóban, majd írásban, mielőtt a könyv új kiadása megjelent. Levélváltásunkat őrzöm.
S most nézzük a telex.hu hírportálon megjelent írást, annak néhány részletét.
Idézet Ungváry cikkéből:
„Mindszenty zsidóüldözéssel kapcsolatos magatartása kétarcú volt. Való igaz, hogy 1944. október 31-én memorandumot adott át a nyilas kormánynak, amiben a harcok folytatását nemzeti öngyilkosságnak nevezte, a zsidóüldözésekről azonban itt nem ejtett szót és korábban is csak a kikereszteltek védelmében tett lépéseket. Veszprémi megyéspüspökként nehéz elvitatni a felelősségét abban, hogy a zsidóság elhurcolása után a város ferences templomában a deportálásért hálaadó szentmisét, Te Deumot tarthattak. Erről emlékirataiban azt írta, hogy ezt megtiltotta, azonban ez sem felel meg a valóságnak. Edmund Veesenmayer, a magyarországi német teljhatalmú megbízott 1944. július 20-i táviratában részletesen jelentett arról, hogy Mindszenty a misét engedélyezte és csak a kikeresztelkedett zsidók mellett szólalt fel, illetve a végén a Te Deum elmondására nem adott engedélyt (erre azonban mégis sor került és ezért Mindszenty senkit sem vont felelősségre).”
Az említett memorandumot nem 1944. október 31-én, hanem november 13-án, este adta át Mindszenty a budavári Sándor-palotában Szöllősi Jenő miniszterelnök-helyettesnek. Ezt írja Mindszenty bíboros életútjának minden bizonnyal legalaposabb ismerője, Balogh Margit, akinek sok-sok évi kutatómunkája gyümölcseként megszületett monumentális, több mint másfélezer oldalas Mindszenty-biográfiáját nem a telex.hu, hanem a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpontja adta ki 2015-ben. [Balogh: Mindszenty József. I. köt. Bp., 2015, 358. p.] Tény, hogy a nyilasok a veszprémi zsidók deportálása után szentmisét mondattak a veszprémi ferences templomban – ebben viszont Mindszentynek semmi felelőssége nincs. Ha Ungváry ismerné Balogh említett monográfiáját, tudná, mi is történt a valóságban. Először is: Mindszenty joghatósága nem terjedt ki a helyi ferences házfőnökre, mert annak elöljárója a ferences tartományfőnök volt. Baloghtól tudjuk, hogy Mindszenty elmarasztalta a házfőnököt, de „letiltani – ha netán meg is próbálta – nem tilthatta le”. [Balogh: i.m. 361. p.] Azt viszont tudjuk, hogy Mindszenty tájékoztatta a tartományfőnököt, s az vélhetően megrótta a veszprémi ferences házfőnököt, akinek szabadkozó válaszlevelét idézi is Balogh Margit. [Balogh: i.m. 363. p.] Sőt: a háború után Mindszenty kérte a ferences tartományfőnököt, helyezze át az addigra már lemondott házfőnököt. Kérdés persze, miért engedte meg a ferences házfőnök a „nyilas misét”? Balogh érdekes választ ad a kérdésre. „Talán mert ezzel leplezte, hogy a rendház menedéket nyújtott a rászorulóknak.” Lábjegyzetben a monográfus hozzáteszi: egyes adatok szerint mintegy félezer embernek adott menedéket a rendház. [Balogh: i.m. 363. p.] Összegzésként megállapítható: Ungváry egy olyan legendát melegített föl, amelyet a történetírás már régen megcáfolt. Komoly történész nem ír le olyasmit, hogy „nehéz elvitatni” Mindszenty felelősségét ebben az ügyben.
Újabb idézet Ungváry cikkéből.
„Mindszenty visszaemlékezésében valótlanságok sorozatát írta saját magáról. Így fellépésének tulajdonította a budapesti zsidóság ’megmentését’, miközben ezért a valóságban nem tett semmit sem. Nyilasok általi letartóztatását az említett memorandumnak tulajdonította, miközben Apor püspököt, aki a memorandum kezdeményezője volt, nem tartóztatták le és a Szálasi-perben nyilatkozó Vajna Gábor, volt nyilas belügyminiszter is úgy emlékezett, hogy erre csak azért került sor, mert nem volt hajlandó ingatlanjait a katonaság beszállásolására rendelkezésre bocsátani. Kiemelendő, hogy arra a kérdésre, hogy nem azért tartóztatták-e le, mert valamilyen tekintetben a nyilas rendszer ellen fordult, a bíróság előtt Vajna határozott nemmel válaszolt.”
Az idézetben foglalt állításokra is van cáfolat. Hogy mit tett az üldözött zsidóságért Mindszenty, arról – Ungváryval ellentétben – a hazai zsidóság egykori vezető személyiségének, a német megszállás után fölállított Zsidó Tanács elnökének volt tapasztalata. A háború után született emlékiratában ezt olvassuk:
„A magyar keresztény egyházak is megmozdultak, hogy a deportálásokat leállítsák. Felejthetetlen, hogy mit fáradozott a győri püspök [báró Apor Vilmos] és a veszprémi püspök [Mindszenty József], két igaz ember, hogy gátat vessenek a torlódó embertelenségeknek.”
[Stern Samu: Emlékirataim – Versenyfutás az idővel! Bp., 2004, 325. p.]
Egy kortárs, egy fontos szemtanú vallomása ez. Avagy Ungváry feltételezi, hogy Stern hazudott?
Az említett memorandum kezdeményezője – Ungváry állításával ellentétben – nem Apor Vilmos győri megyéspüspök volt, hanem Mindszenty: a szöveget is ő maga írta.
Mindszentyt a nyilasok letartóztatták, de ezt a tényt Ungváry úgy tálalja, hogy nem nyilas-ellenessége miatt vették őrizetbe (ez az „érv” a kommunista időszakban volt divatban, most újra előkerült). Ismét Balogh Margit monográfiájára hagyatkozom. A jeles Mindszenty-kutató hosszabb elemzése végén summázatként ezt írja:
„Ha részleteiben korrigálnunk is kellett Mindszenty visszaemlékezéseit, letartóztatásának valódi okát osztjuk vele: az nem volt más, mint a dunántúli püspökök ominózus memoranduma, a hálaadó istentisztelet kifogásolása, a nyilasokkal szemben tartósan kimutatott személyes ellenszenv és távolságtartás, azaz több olyan mozzanat, amivel irritálta a hungaristákat, s amiket szembenállásként, céljaik akadályoztatásaként élt meg a nyilas megyevezetés.”
[Balogh: i.m. 371-372. p.]
Cikke végén Ungváry fölteszi a kérdést: „miért pont Mindszenty vált a NER ikonikus személyiségévé”? Az a Mindszenty, akit Ungváry „kontrollvesztett főpap”-nak nevez, s akitől szerinte távolt állt „a szeretet erénye”. Idézem a cikk utolsó szavait:
„Az ideológiájában egyre jobbra tolódó NER eljutott mára oda, ahová korábban csak a legvadabb kommunista karikaturisták képzelték politikai ellenfeleiket. Így szükségszerű, hogy olyan személyiséget válasszanak, aki a mai jobboldal szélsőségeseivel is kompatibilis. Mindszentytől az 1944-es jobboldal távol áll, de nem azért, mert demokrata volt, hanem azért, mert ízlésének túl sok volt az a szocializmus, amit a nyilasok hirdettek. Az ő világképe a jobbágyok és főispánok világa, a tömjénnel telefüstölt társadalmi egyenlőtlenségeké, amelyben a szegényeknek és elnyomottaknak a ’tekintély’ alapján kell elfogadniuk nyomorúságos sorsukat. Ezt sikerült a NER-nek kanonizálnia.”
Ungváry írásának nemcsak a zárása ez, hanem a mélypontja is. Mintha a Rákosi-korszak vezető lapjának, a Szabad Nép című kommunista pártlapnak valamelyik, Mindszentyt gyalázó irománya kelt volna új életre. Nem véletlen, hogy a cikk egyik hozzászólója így fogalmazott: „ezt a rendkívül független-objektív írást a Szabad Nép is csont nélkül lehozta volna 1952-ben”. Lehozta, de nem 1952-ben, hanem 1948 végén, 1949 elején. Csak be kell menni a könyvtárba, hogy meggyőződjünk erről.
Hogy Ungváry szerint Mindszenty milyen szélsőséggel kompatibilis, arra fölösleges akár egy szót is pazarolni. Helyette Mindszentynek a nyilasokról alkotott véleményét ajánlom Ungváry Krisztián figyelmébe: olvassa el Mindszenty „Juramentum non” [Nincs eskü] címet viselő fogalmazványát, amely a nyilas hatalomátvétel után született, s amelyben a püspök azt fejti ki, miért nem szabad letenni az esküt az új kormányra. [A szöveget a tavaly elhunyt jeles Mindszenty-kutató, pedagógiatörténész, az MTA doktora, Mészáros István közölte egyik kötetében, ld. Mészáros: Mindszenty-mozaik. Bp., 2002, 52-58. p.] Mindszenty azt írja, hogy a nyilas rendszer „hamis istenfogalmat – faji isten – hirdet”; az új rezsim célja „az erkölcsi alapelvek szétdúlása. /…/ Természeti jogok, emberi jogok nincsenek. A gyilkosság is belefér az alapelvbe. A felebarát fogalmát megölte ez az alapelv, amint ölik a felebarátot is.” Idézhetnék még a szövegből, de inkább Balogh Margit értékelésére hagyatkozom:
„A dokumentum teljes egészében fedi azt a hivatalos egyházi álláspontot, amelyet XI. Piusz pápa kifejtett a már említett Mit brennender Sorge kezdetű enciklikájában a nemzetiszocializmus elítéléséről. Nevesíti és elítéli a Szálasi-párt diktatórikus uralmi igényét, és azt a történelmi alkotmánnyal ellentétesnek minősíti. Arra nem tért ki, hogy a magyar nemzetiszocialista tábor irányzatait árnyalja, mert mindegyiket eretnekségnek tartotta. Ha piszkozatban maradt is ez az írás, kétségbevonhatatlanul igazolja szerzőjének ellenszenvét és megvetését a nyilasokkal és a nácizmussal szemben.”
[Balogh: i.m. 365. p.]
Mindszenty szociális érzékenységéről már sokan írtak. Ajánlom Ungváry figyelmébe Balogh említett kötetét, sok-sok adalékot talál a sztálinista sajtó primitív rágalmaira hajazó szövegének cáfolatára.
Végezetül egy záró megjegyzés. Ungváry számára kellemetlen, hogy a „Mindszenty-kultusz a rendszerváltás után újult erőre kapott”, majd hozzáteszi:
„Az ugyanis, hogy valakit az elveiért üldöztek a kommunizmus alatt, önmagában még nem elegendő ahhoz, hogy az érintettet boldoggá avassák”.
Ungváry Krisztián – Istennek hála! – nem illetékes abban, kit kanonizál, vagy nem kanonizál az Egyház. E sorok írójának pedig az is meggyőződése, hogy magyar és keresztény ember soha nem fog tanulni Ungvárytól (s ennek a sajátos szubkultúrának más képviselőitől) sem Mindszenty-, sem Prohászka-ismeretet. Ilyen témákban ugyanis komoly egyháztörténészek munkáit kell forgatni, akik a vizsgált történelmi személyiségnek a hibáit és erényeit is bemutatják, de politikai-ideológiai felhangú hamis állításoktól, avas rágalmaktól a saját tisztességük megőrzése és hivatásuk iránti komoly elköteleződésük miatt is tartózkodnak.
