Hogyan határozta el a kis Dániel, hogy pap lesz?

Ez a történet egy kisfiúról szól, aki lelkének titkos mélyén befogadta szívébe Istent, mint egy rejtekhelyre – meséli Luc de Bellescize atya. „Hogy egyek legyenek”.

Amikor Belgiumban voltam, az a kegyelem ért, hogy Szent Ágostonról írhattam tanulmányt egy nagyon tudós, idős jezsuitával, aki tudását az elődöktől vette, azoktól, akik sokat éltek meg, sokat szerettek, sokat szenvedtek, és akik elég sok viharral szembenéztek ahhoz, hogy szívük tág és bőrük vastag legyen. Daniel atya volt ő, ma már nem él. Olyan volt, mint egy, az emberek szeme elől rejtett szolgáló, de Isten ismerte és szerette őt. Így hal el a földbe hullott búzaszem, amely nagy termést hoz majd. Ilyenek a szegletkövek, amelyek az egész Egyházat tartják, de amelyeket senki nem vesz észre, mert az embereket túlságosan elfoglalja a kis szélkakasok szemlélése, akik a harangtornyok tetején tetszelegnek, forognak oda-vissza az uralkodó szelek szerint. Túlságosan megszállottjai lesznek mindenféle mellékes kérdéseknek, amelyekben sokkal inkább önimádatuk tükröződik, mint az Egyház közössége szolgálatának gondja. A katolikus egység ezeknek a „mihaszna szolgáknak” (Lk 17,10) köszönhető: mihasznák, mert a hasznosságon túl, túl azon, ami mérhető és számokban kifejezhető, ők állnak a helyükön, anélkül, hogy nagy ügyet csinálnának ebből, mint a csalódást nem okozó remény hűséges őrszemei.

1940. május 10-én reggel

Megkértem őt egyszer, néhány növendék jelenlétében, mesélje el nekünk hivatása történetét. Akkor magába szállt, mintha maga előtt látná gyermekkori önmagát, az iskolai tanterem végében, egy kissé zord kedvesnővérrel, aki megtanította olvasni, írni és számolni, és imádkozni is…, imádkozni úgy, ahogyan lélegzünk, mert Isten része volt hétköznapjainak, mint a mindennapi kenyér a családi asztalon. Elmesélte nekünk gyermekkorát. Szülei egy kis vendéglőt tartottak fenn Vallónia egy igen szegény falujában. Ezen az 1940. májusi 10-i reggelen a német csapatok elözönlötték Belgiumot, és 18 nap alatt teljesen elfoglalták. Elmesélte nekünk, hogy a Wehrmacht egyik tisztje bejött a tantermükbe, csúfot űzött a keresztény hitből, letépte a krétával teleírt fekete tábla feletti feszületet, a szemétládába dobta, és azt kiabálta: „Nézzétek, ezt teszem én a ti Istenetekkel!” És ebben a pillanatban tudta lelkében, gyermekszívében, hogy egy napon majd pap lesz, hogy „Veszi az üdvösség kelyhét, és segítségül hívja az Úr nevét” (Zsolt 116). Nem azért, hogy megmentse az Úr dicsőségét, mert Istennek nincsen szüksége arra, hogy megmentsük az Ő dicsőségét – „mert rázhatjuk feléje öklünket, arcát köpdöshetjük, megostorozhatjuk és végül keresztre szögezhetjük – ahogy Bernanos írja –, mindezt már megtettük”, hanem hogy tanúságot tegyen egész életével Jézus szeretetéről, aki legyőzte a Gonoszt.

A gyermekek szívében

Így munkálkodik Isten titokban. Mikor úgy tűnik, minden veszve van, akkor menedéket talál a gyermekek és a szentek szívében, örömét leli azokban, akik befogadják Őt. Mert az isteni szeretet tulajdonsága, hogy szeret lehajolni hozzánk, sebezhetővé válni, magát felkínálni ahhoz, hogy szabadságunkban befogadjuk vagy elutasítsuk őt. „Nézd, az ajtóban állok és kopogok” – mondja az Úr a Jelenések könyvében – „Aki meghallja szavam, és ajtót nyit, bemegyek hozzá, vele eszem, ő meg velem”. (Jel 3.20) Etty Hillesum, egy fiatal deportált zsidó nő, aki a táborban, a pokolban, ahol élt, találkozott a béke Istenével, nagyon igaz szavakat ír le a szeretet sebezhetőségéről:

Istenem, segíteni fogok neked, hogy ne haljál ki bennem, (…) mert a mi feladatunk, hogy végsőkig védelmezzük a hajlékot, amelyben bennünk laksz.

Így tehát az Úr kezünkbe helyezi és ajkunkra bízza életét egy kis ostya, a kenyér képében, áldozatul adva magát imádásunkra vagy közönyünkre. Az Eucharisztia misztériuma semmit sem jelent a világ számára, mint ahogy egy tehetetlen és megfeszített ember sem jelent semmit, pedig, ahogyan az apostol mondja, „ami a világ előtt gyönge, s ami a világ előtt alacsonyrendű és lenézett, azt választotta ki az Isten, a semminek látszókat, hogy megsemmisítse azokat, akik valaminek látszanak.”(1 Kor 1,28)

„Nézzétek Isten alázatosságát” – írja Assisi Szent Ferenc rendtársainak „és szívből hódoljatok neki”. A szeretet nem kényszerít senkit. A szeretet mindent remél. A szeretet mindent elvisel. Mindig a szolgáló szerepét választja. Alázatos lesz. Így Jézus felkel az asztaltól, leveszi felső ruháit és elkezdi mosni tanítványai lábát, hogy ráhangolja szíveiket, hogy befogadják őt megtisztult és bocsánatot nyert szíveik örömébe. Hogy befogadják Testét testükbe, mint az élet ígéretét és Testében egy Testté váljanak.

Hogy mindnyájan egyek legyünk

Nem azért vagyunk a templomban, mert hasonlítunk egymásra, nem a társadalmi illendőség okából, sem pedig azért, mert azonos érzelmek töltenek el, hanem azért, mert ugyanahhoz a Testhez tartozunk, amit a papok lehoznak szegény, törékeny kezeikben. Szép és szent ünnep ez a világon minden pap számára, amióta azon a napon Krisztus megalapította a szentséget a papi rend számára! Papok vagyunk gazdagságainkkal és szegénységeinkkel együtt. Felelősek vagyunk a nyájért, amely csak az Istené, de ti is, hívek, felelősek vagytok papjaitokért, akik életüket adták oda értetek. Azon a kenyéren osztozunk, amit lehozunk, hogy nektek adhassuk, hogy egyek lehessünk. „Az Eucharisztia misztériumában mind – azt lehet mondani – azonossá válunk, csont a csontjaimból és hús a húsomból” – mondta XVI. Benedek pápa.

Mindezt nem tudta a jó Daniel atya, amikor még kisfiú volt. De azt megértette, hogy Krisztus szeretete végtelenül hatalmasabb, mint a világ erőszakossága. Ekkor megtudta és megígérte, hogy pap lesz majd, ha nagy lesz, és ezen a napon az Úr a gonoszság mélységeiből kiemelt egy végtelenül nagyobb jót. Senki sem tudott erről az angyalokon kívül, akik csendesen őrködnek, de az angyalok sokkal távolabbra látnak, mint az emberek. Bizonyára örvendeztek, egy szívvel mondván: „Dicsőítelek, Atyám, ég és föld Ura, hogy az okosak és a bölcsek elől elrejtetted ezeket és a kicsinyeknek kinyilatkoztattad.” (Mt  11,25)

Fordította: Dr. Seidl Ambrusné
Forrás: Aleteia