Illúziók nélkül – de teljes reménységgel

A keresztényeknek szembe kell nézniük azzal, hogy szellemi harcban állnak

Túlzás azt állítani, hogy olyan időket élünk, amikor szanaszét hullik minden? Nem nő a bizonytalanság, bármerre is nézünk? A biztos pontok eltűnnek, a magától értetődőt megkérdőjelezik, az emberek elbeszélnek egymás mellett, sokszor nem merjük kimondani a véleményünket, mert nem egyezik azzal, amit a média harsog, és amit látszólag mindenki gondol…

Három év tapasztalatai után, amikor a politika, szinte az összes média és a “tudomány” is csak ködösített a koronavírus járvánnyal kapcsolatban, s lassan a fősodratú médiában is pedzegetik már, hogy milyen sokat hazudtak nekünk, kezdünk elgondolkozni azon, hogy kiben lehet még megbízni, – különösen, hogy az egyházban is oly sokan részt vettek ebben a játszmában. És most, amikor itt nyugaton – ismét egybehangzóan – a háborút látjuk egyedüli megoldásnak, árulóként, naiv pacifistaként vagy „Putyin-barátként” pellengérre állítjuk azokat, akik a béke előmozdítására intenek.

Hasonló elutasításra számíthat az is, aki nem áll be a klímakatasztrófa-hívők kórusába, és nem a CO₂-kibocsátás csökkentésében látja a világ megváltását. Vagy ami még rosszabb: nemritkán még egyházi körökben is értetlenségbe ütközik az, aki szót emel az abortusz ellen, és elmagyarázza, hogy a még meg nem született és a már megszületett gyermek megölése között nincs is valódi különbség, sőt, még azt is hozzáteszi, hogy a gyermekek védelme érdekében törvényileg mindkettőt ugyanúgy kellene büntetni.

Mivel a németországi „Szinódusi Út” – a püspökök 80%-ának egyetértésével! – a homoszexuális párok megáldása mellett döntött, bizonyára reakciósnak, sőt nem keresztényinek számítanak mindazok, akik a homoszexualitás gyakorlását olyan szexuális eltévelyedésnek tartják, amelytől óvni kell az ifjúságot.

Mi zajlik itt? És mihez kezdhetnek azok a keresztények, akik komolyan veszik a hitüket? Nemrégiben egy nagyon hasznos megjegyzést olvastam: keresztényként illúziók nélkül, de teljes reménységgel kell élnünk az életünket.

Illúziók nélkül, de vajon mit jelent ez? Azt, hogy egyszerűen vegyük tudomásul a realitást. És nem csupán a külső megjelenési formáját. Nekünk, keresztényeknek fontos, hogy megvilágítsuk a helyzet szellemi hátterét is. A nehézségek, amelyeket átélünk, nem véletlenszerű történelmi konstelláció eredményei, hanem olyan szellemi fejlődés vezetett ide, amellyel már régóta szemben állunk. Foglalkoznunk kell vele.

És ha szellemi fejlődésről beszélünk, jussanak eszünkbe Szent Pál szavai, miszerint mi keresztények mindig is szellemi harcot folytattunk. Csakhogy a legtöbben ezt már rég elfelejtették, és felpattantak a megállíthatatlannak tűnő fejlődés szekerére, ami azzal ámított bennünket, hogy a tudomány, a technika és a szervezés terén a haladás elhozza számunkra a földi mennyországot. Minden lehetségesnek tűnt, ha mi emberek elég okosan látunk neki. Az eszközök készen állnak – majd menet közben javítgatjuk őket.

Őszintén szólva, felnőtt megtérőként még jó ideig engem is lenyűgözött ez a gondolkodásmód, azzal a különbséggel, hogy úgy képzeltem, Isten akarata, hogy a keresztények az első sorban meneteljenek. A súlyosbodó környezeti problémák, a szegények és gazdagok között egyre növekvő szakadék, a pénzügyi hatalom koncentrálódása azonban hamarosan világossá tették számomra, hogy a fejlődés szekere rossz irányba halad. Szellemileg eltájolták és most is iránytévesztésben van. Az ember alkotta üdvösség felé dübörög. A Teremtőt már rég kihagyták a tervezésből. Először az evolúció koncepciójával helyettesítették, amely megmagyarázhatatlan és be nem bizonyított módon úgyszólván a semmiből kapta elő a legmeghökkentőbb csodákat, többek közt magát az embert is.

És az ember csupán arra hivatott, hogy a művet, különösen az embert magát tovább tökéletesítse, erre okítanak bennünket a transzhumanisták. A célok kitűzésében cseppet sem kicsinyesek. E gondolkodásmód egyik jeles képviselője, Yuval Harari Homo Deus (Az ember mint Isten!) című bestsellerében például a halál eltörléséről olvashatunk: „A 21. században az ember jó eséllyel kísérletet tesz a halhatatlanság elérésére. (…) Minden technikai problémára van technikai megoldás. Nem kell megvárnunk Krisztus második eljövetelét, hogy legyőzzük a halált. Egy csapat okostojás is képes lehet rá egy laboratóriumban. Ha a halál hagyományosan a papok, teológusok szakterülete volt, a helyüket most átveszik a mérnökök.”

Az efféle kijelentésekben megfigyelhetjük, hogy milyen szellemiség rejtőzik a folyamat, azaz nem csupán a transzhumanisták mögött. Csak következetesen folytatják a modernitás gondolkodásmódját, ami arra indítja az embert, hogy mindent maga alá vessen. „Olyanok lesztek, mint az Isten,” kecsegtette a kígyó, a sátán az embert a paradicsomban. Azt ígérte, tudni fogja, hogy mi a jó és mi a rossz. És pontosan ez történik manapság. Az értékek átrendeződtek: az anyagi jólét lett az élet értelme, tartalma. Az abortusz éppen úgy emberi jog, mint az öngyilkosság. A pornográfia a művészi szabadság zászlaja alatt hajózik. A biológiai nemet jelentéktelennek állítják be, és már fiatalok számára is biztosítják az öncsonkításhoz való jogot. A szexuális eltévelyedések pedig a személy társadalmilag elismert jellemzői közé tartoznak…

Ezek az új bálványok. És ezek is emberáldozatokat követelnek: évente 50 millió, az anyaméhben elpusztított gyermek, megölt idősek és betegek ezrei, és egyre több megcsonkított gyermek és fiatal… Mint az aztékoknál.

Ne legyenek kételyeink afelől, hogy mely szellemtől ered ez a kultusz. Az ellenség azt sugallja a világnak, hogy már meghaladta a kereszténységet, és végre a szabadság útjára lépett. Ebben az időközben általánossá vált újpogány közegben élnek ma a keresztények. Ne legyenek illúzióink. Ezzel a gondolkodásmóddal nem lehet kompromisszumot kötni, mint ahogy azt a „Szinodális Út” igyekszik valamennyire megtenni. Egyszerűen hiányzik belőle a lelkek megkülönböztetése. A hívő keresztények nem szolgálhatnak egyszerre Istennek és a világ szellemének. Ezt az Úr egyszer s mindenkorra kinyilatkoztatta. Ezért élnek egyre inkább idegenként a környezetükben azok a keresztények, akik az Úr útján akarnak járni.

Az Egyház egyszerűen nem léphet a kompromisszumok útjára, hiszen azzal nem csak Krisztust árulná el, hanem elveszítené minden vonzerejét is. Azok a hívők, akik felnőtt korukban tértek meg, bizonyára megerősítik ezt. Éppen az Egyház világos tanítása a vonzó, amely alternatívát kínál a távlatok nélküli újpogánysággal szemben. Jézus Krisztus megismerése a valódi vonzerő, amit az Egyház adhat. Vele és általa, Akinek minden hatalom megadatott a mennyben és a földön, tanulja meg az ember, hogyan élje az életét. Az emberré lett Isten közelsége és az Ő Szentlelke az Egyháznak az a tőkéje, ami vonzza az embereket.

És ezzel eljutottunk a címben szereplő, keresztényeknek szánt életrecept második részéhez: a reményhez. Ígéretet kaptunk, „hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra válik”. (Róm 8,28) S bár ezt a folyamatosan ismétlődő igazságtalanságok közepette nehéz elhinni, mégis ez az a biztos alap, amelyre a rendíthetetlen keresztény élet épül. Minden idők üldözött keresztényei újra és újra megerősítik ezt. Mi magunk is hallhattuk ezt az egykori keleti kommunista országok számos tanúságtevőjétől. Szívesen idézem a szlovák orvost, Silvester Krčméryt, aki a kommunistáktól elszenvedett 13 évnyi börtönbüntetése alatt valódi mártíromságot szenvedett, de a feleségemnek ezt mesélte: „A fogság alatt rengeteget apostolkodtunk. Sok megtérést láttunk. Ez is a laikus szolgálat gyümölcse volt. Életem egyik rendkívül termékeny időszakát éltem át. Talán úgy kellene fogalmaznom, hogy a fogságban töltött idő életem legnagyobb kegyelme volt.” És „… egyet biztosan tudunk, amit ott tanultunk meg, hogy az Evangéliumnak ma éppen akkora ereje van, mint 2000 évvel ezelőtt. Csak folyton meg kell kérdezni magunktól, hagyjuk-e, hogy úgy magával ragadjon bennünket, mint a korai Egyházat.”

És ez itt a lényeg: ma és holnap olyan mértékben tudunk fennmaradni, amilyen mértékben nyitottak vagyunk a Szentlélek felé, és amennyire távol tartjuk magunkat a korszellemtől, amely az ellenség befolyása alatt áll. Ezzel nem azt mondom, hogy csupa gonosztevő él körülöttünk, akit az ördög a markában tart. Az azonban legyen világos, hogy aki eltávolodik Jézus Krisztus közelségéből, elkerülhetetlenül a gonosz befolyása alá kerül, észrevétlenül, fájdalommentesen, de mégis. Krisztus nem hagy semmi kétséget efelől. Világosan kimondja: „Aki nincs velem, az ellenem van, és aki nem gyűjt velem, az szétszór.” (Lk 11,23) Ez a figyelmeztetés rádöbbent bennünket, hogy milyen veszélyben élnek gyenge hitű embertársaink. Legyünk bátrak, hogy Jézus Krisztushoz vezessük és a neki szentelt életre lelkesítsük őket.

Így már érthető, hogy itt az ideje búcsút mondani annak a tévhitnek, hogy létezik olyan, hogy szellemi semlegesség. Be kell látnunk, hogy egyre ádázabb szellemi harcban állunk, amelyben Istennel szembeforduló szellemek működnek. Pál figyelmeztet bennünket: „Nem annyira a vér és a test ellen kell küzdenünk, hanem (…) az égi magasságoknak gonosz szellemei ellen”. (Ef 6,12)

Nem kell emiatt rögeszmésen gonosz szellemek után kutatnunk, és félni sem kell tőlük, de tudnunk kell a létezésükről. Akik papok és püspökök kétes kijelentései miatt összezavarodnának, világos válaszokat találnak a katekizmusban. Aki pedig kitart Jézus Krisztus és a Katolikus Egyház hite mellett, kétségkívül megnyugodhat: a jó és a rossz közötti harcot Jézus Krisztus a maga javára már rég eldöntötte.

Nekünk keresztényeknek ezért létfontosságú, hogy ma, holnap és mindig újra megnyíljunk az Ő Szentlelke előtt.

Írta: Christoph Gaspari, a Vision 2000 című osztrák folyóirat kiadója és szerkesztője
Fordította: Klausz Eszter