Szomorkodsz a plébánosod elhelyezése miatt? Olvasd el ezt!
„Támogass az Engedelmesség Lelkével…”
Az újmisés papok felszentelése után nem sokkal lezajlanak a papi áthelyezések. De hogyan éli meg egy közösség, ha elveszti addigi vezetőjét, akit tisztelt, és akitől lelkileg sokat kapott az évek során?
A pap a közösség életében fontos szerepet tölt be, hiszen ő irányítja Krisztus juhait a Mester felé vezető úton. Az évek során, amit egy – egy helyen tölt, szívvel lélekkel próbálja szolgálni a rábízottakat. A sok zarándokút, lelki programok, bátorító beszélgetések mind közelebb viszik a közösség tagjaihoz. Épp ezért fájdalmas úgy a közösség, mint a pap számára, amikor búcsúznia kell.
hirdetés
A közösség tagjainak nagyon nehéz elfogadni az elhelyezést, melyen nem tudnak változtatni. Próbálkoznak az imával, melyben kérik Istent, hogy Szentlelke által világosítsa meg a püspököt, hogy tartsa meg mellettük lelki atyjukat. Úgy érzik ugyanis, hogy Isten nem akarhatja, hogy az őket szolgáló atya elbúcsúzzon tőlük, hiszen annyi sokat adott nekik lelkileg, közelebb vitte őket az Úrhoz. Nehéz elfogadniuk, hogy az Isten akarata kifürkészhetetlen, és emberi gondolkodással megmagyarázhatatlan. Háborognak Isten ellen, és meg vannak győződve arról, hogy Isten csak azt akarhatja, amit ők.
Milyen gyarlók és kicsinyek vagyunk mi emberek! Sírunk, amikor a búcsúzás pillanata egyre közeledik, esetleg még megtörik bennünk valami, úgy véljük, hogy Isten nem hallgatta meg imáinkat. Űrt érezünk belülről, úgy gondoljuk, magunkra maradtunk, mint a pásztor nélküli juhok. Félünk az ismeretlentől, ami vár ránk, és nem lehetünk abban sem biztosak, hogy találkozunk még. Visszatekernénk az időt, újraélnénk a szép közös pillanatokat. A papnak azonban mennie kell, ez élethivatása… ott kell hagynia az egyes helyeken az embereket, akikkel addig mindennapjait töltötte, akik szívéhez nőttek, és Isten akaratában megnyugodva kell továbbmennie, hogy máshol is Jézus Krisztus apostola legyen.
A papi áthelyezések során, amikor elveszítjük lelkiatyánkat, érthetjük csak meg igazán, milyen nehéz lehetett az apostoloknak mindenüket elhagyva Jézust követni. Nekik sok esetben a búcsúzásra sem volt idejük, hanem az Úr hívására rögtön hátrahagyták mindenüket, és nyomába szegődtek. Ezt a teljes ráhagyatkozást az Istenre kellene nekünk is elsajátítanunk, hiszen életünk során olyan sokszor tapasztaltuk már, hogy az Isten nem hagy árván minket.
