Miért olyan fontos a csend a szentmise alatt?

Gyakran megesik hogy a plébánosnak rá kell szólnia azokra a hívekre, akik beszélgetnek a szertartás alatt. A liturgiaszakértő megmagyarázza, miért teszi.

Megeshet, hogy nem mindenki követi figyelemmel a szentmisét. Néha a plébános kénytelen félbeszakítani a liturgiát hogy leállítsa a hívők közötti beszélgetést. Nem véletlenszerű ez a felszólítás.  Mert a szentmise alatti csend elsősorban teológiai szempontból fontos. Nézzük meg, miért. 

« A templomban és a szent liturgia alatt a csend – magyarázza az Aleteia portálnak Enrico Finotti atya, liturgiaszakértő – elsőrendű kérdés, mivel a liturgikus cselekvés lélekre való hatása nem kis mértékben a “szent csend” helyes betartásától függ. Azonban itt nem tartom szükségesnek, hogy konkrét esetekhez szóljak hozzá, mivel feltételezhetően minden pap a legmegfelelőbb módon lép fel  az olykor nehéz helyzetekben».

Istent hallgatni

Általánosságban lehet adni néhány iránymutatást, magyarázza a pap. Elsősorban az a fontos, hogy «a belső és külső csend minden liturgikus szertartásnak alapeleme kell legyen. Hiszen a léleknek képesnek kell lennie arra, hogy Istent aki szól a népéhez, meghallja, hogy örömmel dícsérje őt és befogadja az Isteni Irgalmasság kegyelmeit, amik a Szentségekben nyilvánulnak meg».

Az Atya méltósága

Másodsorban, jegyzi meg Enrico atya, «Istent nem lehet a mi szintünkre leegyszerűsíteni. Ő mindig körül van véve a transzcendencia fényével.  Még akkor is, ha közénk jött lakozni az Egyszülött Fiú megtestesülésével és barátként volt velünk (Dei Verbum), Ő sosem tekintett el az Atya isteni méltóságától, amelynek mindig engedelmességgel és imádattal adózott. Ő maga is, mint ‘a Fiú’, állandóan fel van ruházva ezzel a Méltósággal (az Atyával egylényegű) és ez a dícsőség gyakran kiütközik az ugyancsak igazi emberi mivoltából. Hiszen sok kortársa feljegyezte, hogy senki sem beszélt még olyan hatalommal, mint Ő. Tehát az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek ez a Méltóságteljessége csendre és imádatra kötelez, legfőképpen a Szentmisén».

A három féle csend

Az Egyház ennek a teológiai alaptételnek megfelelően több mint egyfajta csendet ír elő: « a szertartás előtti előkészületi csendet (a celebráns és a ministránsok a sekrestyében a hívek pedig a templomtérben); a rituális csendet a liturgikus cselekedetek és előírt imádságok együttes végrehajtására továbbá hogy a hívek jobban magukévá tudják tenni a felolvasott Igerészeket és a ‘szent jeleket’, amelyek a szent Misztériumot jelképezik; a szertartás utáni csendet hogy a belső elmélyedés ereje ne vésszen el rögtön».

A külső  templomtér fontossága

A csend és a beszélgetés, ill. baráti találkozások helyszínének elválasztására «a klasszikus egyházi építészet a belső templomteret jelöli meg a csend helyének, a külsőt pedig mint a templomi tisztelet és a világ zsivaja közti átmenet terének. A külső templomtérben (átrium, négyoszlopos előtér. kerengő, stb.) a lélek áhítata és Isten imádata átváltozik egyfajta ‘Szentlélekben való józan részegségbe’, amely átitatja a testvéreket a szent gyülekezetből kijövet, ahol részesültek a megváltó Igében és az örök élet Kenyerében: a hívek között újjászületett a testvéri kapcsolat, amely kisugárzódik a világba».

A hívek csendre nevelése

Sajnos «manapság a csendnek nem tulajdonítanak nagy jelentőséget és nehezen lehet megteremteni még a templomban is, de a ‘liturgikus csendre’ nevelést határozottan és megállás nélkül folytatni kell. Ugyanis nincs más választás: belső és külső csend nélkül bármiféle elmélkedés, ájtatosság és meditáció gyakorlása kihalásra van ítélve. Hiszen a hit növekedéséhez nem tarthatjuk elegendőnek a csak formális és külsőséges liturgikus szertartásokat. Nem csak szavakkal kell Istent tisztelnünk, hanem a szívünkkel is».

Hit és türelem

Befejezésül Finotti Atya arra int, hogy ne csodálkozzunk «ha a csend megteremtése még az arra legalkalmasabb helyen, a templomban és a legszentebb cselekvés, a liturgia közben is nehézségekbe ütközik. Nem szabad elkeserednünk. A hit segítségével bizalommal dolgozzunk azon, hogy türelemmel és fokozatosan a mai keresztények újból elérjék a régmúlt időknek azt a vallásos érettségét, amely nem egy formális kényszer, hanem meggyőződött ima és élő hit eredménye lesz».

Forrás: Aleteia

Ezt a cikket Galgóczy Edit önkéntes fordítónknak köszönhetően olvashattad el magyarul. Ha fordítóként te is csatlakoznál a Katolikus.ma médiamisszióhoz, akkor várjuk jelentkezésedet a Kapcsolat oldalon keresztül.