apokalipszis Egyedi

Apokalipszis most – életünk a reményben egy korszak végén

Elfelejtettük, hogy kik vagyunk; mit jelent a keresztségünk; mire hív és mit követel meg a valóban katolikus élet. Mit tehetünk most? Mit kell most tennünk?

A nyugalom az egyházban ritka és csodálatos dolog – a hangsúly a „ritka” szón van. És ez megmagyarázza, hogy miért Assisi Ferencet és Hippói Ágostont sorolom kedvenc szentjeim közé.

Mindkét férfiú az egyházon belüli konfliktusok és a környező kultúra zűrzavaros időszakában élt. És egyikük sem volt gyenge vagy naiv. Ferenc nagyon messze állt a Virágos kertnek a nép képzeletében élő elnőiesedett alakjától. Félelmetes ember és nagy igényeket támasztó vallásalapító volt, aki intenzív odaadással viseltetett az Eucharisztia iránt. Ágoston pedig hűséges pásztora volt népének a széles körben elterjedt eretnekség világában; olyan püspök, aki nemcsak nagyszerű intellektussal rendelkezett, hanem rendíthetetlen bátorsággal is, hogy szót emeljen és harcoljon az igazságért. Amit energikusan meg is tett, egész szolgálata alatt.

És ezzel elérkeztünk egy paradoxonhoz. Az Egyház a mi anyánk és tanítónk (Mater et Magistra), vigasztalásunk forrása. Azért létezik, hogy Jézus Krisztus kinyilatkoztatása által átalakítsa a világot. És a történelem azt mutatja, hogy összességében elég jó munkát végzett e tekintetben. Az Egyházban most is, és mindig is hemzsegtek az ismeretlen, hétköznapi szentek, és más jó emberek, akik megpróbálnak szentek lenni. És mégis, közvetlenül velük együtt az Egyházban jelen van a csalók, képmutatók és gazemberek energikus kisebbsége is.

A valóságban az Egyházat emberek alkotják és vezetik. Az emberek pedig nem hibátlan teremtmények. És mégis, itt vagyunk 20 évszázaddal később, még mindig vágyakozunk valami többre, mint ez a világ; még mindig dicsőítjük Jézus Krisztust; még mindig hiszünk az Egyházban és küldetésében. Valami fenntartja és megnemesíti az Egyházat a nehéz évszázadok terepén, a tönkretételére irányuló minden igyekezetünk ellenére. És ez a „valami” a szerető Isten, aki soha nem hagyja el menyasszonyát.

A lényeg tehát a következő: Amikor keresztényként a jövőbe tekintünk, van jó hír és van rossz hír. C.S. Lewis nem véletlenül nevezte a kereszténységet „harcoló vallásnak”. Gonoszság van a világban, és gonoszság van a saját szívünkben is. A megtérés folyamata elkerülhetetlen konfliktusokkal jár. De az evangélium jó hír. És végül a jó hír felülmúlja a rosszat. Túl sok ok van a reményre és a bizakodásra, túl sok forrása van a hálának és az örömnek ahhoz, hogy valaha is igazolni lehessen a kétségbeesést. Olvassuk újra Szent Pál leveleit: Itt van egy ember, akit újra és újra elutasítottak, megvertek, bebörtönöztek, és dühös tömegek üldöztek el a városból. De soha nem vesztette el bizalmát és örömét, mert ismerte és szerette Jézus Krisztust. És éppen ezzel a két fegyverrel – Jézus Krisztus ismeretével és szeretetével – új irányt szabott a világnak. Ez egyszer megtörtént. És újra megtörténhet, kezdve mindegyikünkkel.

Természetesen a rossz hír azért még rossz. És a rossz híreknek is van céljuk. Gyógyhatású, mint a hideg zuhany a részegeknek. Felkelti a figyelmünket. Azt sugallja, hogy talán ki kellene józanodnunk, és másképp kellene gondolkodnunk és cselekednünk. Az „apokalipszis” szóhoz hajlamosak vagyunk katasztrófát és szenvedést társítani; a világ végét. De ez nem igazán pontos. Az „apokalipszis” szavunk a görög apokalyptein szóból származik, ami azt jelenti, hogy feltárni dolgokat, amelyek el vannak rejtve. Az apokalipszis megmutatja nekünk az igazságot. És valaki híres ember egyszer azt mondta, hogy az igazság szabaddá tesz minket; nem feltétlenül kényelmessé, de szabaddá arra, hogy megváltoztassuk a gondolkodásunkat és a cselekedeteinket. Mivel tehát most egyfajta „apokalipszist” élünk át, hasznosan összpontosíthatunk három nagyon egyszerű dologra: először is, hogy hogyan állunk most egyházként az Egyesült Államokban; másodszor, hogyan és miért jutottunk ide; harmadszor – és örvendetesebben – mit tehetünk ezzel kapcsolatban.

Tehát, ami az 1. pontot illeti, hogy állunk most: A legtöbbünk már érzékelheti, hogy az Egyház ebben az országban most nagyon összetett környezetben működik. A kormány egyre barátságtalanabb. A média nagy része ellenséges. A papi visszaélésekkel kapcsolatos botrány sok jó embert sértett, és az Egyház hitelessége is károsodott. A katolikus szexuális erkölcsöt – amely azt az egész bibliai felfogást alátámasztja, hogy ki ember és mit jelent embernek lenni – gyakran a bigottság egy formájának tekintik. A keresztelések, a szentségi házasságok és a templomba járók száma általában véve visszaesett. A püspöki tisztségre jelölt papok közül ma már minden harmadik visszautasítja a szolgálatot a munkával járó terhek és kritikák miatt.

Többgenerációs, mélyreható változást élünk át a hit és értékek terén. Ennek óriási lendülete van. Nem lesz könnyen visszafordítható. És ez az egyházi vezetésen belül kétértelműséget és megosztottságot okoz, az egyes hívők körében – vagy legalábbis azoknak a hívőknek a körében, akik odafigyelnek – pedig a zavarodottság és a tehetetlenség érzését váltja ki. Az az ország, amelyben felnőttem, már nem igazán létezik. És nincs gyors megoldás a problémákra, amikbe belenavigáltuk magunkat. A Wall Street Journal március 27-én közölt adatokat, amelyek szerint az amerikaiak valláshoz, hazaszeretethez, közösségi szerepvállaláshoz, mások véleményének tolerálásához, sőt még a gyermekvállaláshoz való hozzáállása is meredeken hanyatlik.

Térjünk át a 2. pontra: hogyan és miért jutottunk idáig. A papi visszaélésekkel kapcsolatos botrány nyomán csábító, hogy püspökeinket hibáztassuk mindenért, ami az Egyházban rosszul működik. Ez kényelmes lenne. Ugyanakkor helytelen is lenne. A püspökökről rövidesen többet mondok. Addig is fel kell ismernünk, hogy a fő tényezők, amelyek most átprogramozzák kultúránkat, az Egyházon kívülről jönnek. És ezek túlmutatnak bármely vallási vezető hatáskörén.

Apa és nagyapa vagyok. Ugyanolyan dühös vagyok, mint mindenki más a papok visszaélési botránya miatt. Egyházmegyei munkatársként pályafutásom több mint felében foglalkoztam az általa okozott emberi károkkal. De bolondság lenne azt hinni, hogy a furcsa és erkölcstelen szex valahogy egyedülállóan katolikus dolog lenne. Mert ez nyilvánvalóan nem így van. Túlszexualizált társadalomban élünk. Ez mindenkire és mindenre hatással van. És az egyház sem immunis. Ma a kultúránkat ugyanúgy átitatja a kemény pornográfia, mint Rómát a Krisztus utáni első évszázadban.

És ha már Rómánál tartunk, a kiváló történész, Tom Holland, aki nem valamiféle jobboldali riogató, párhuzamot von a Római Köztársaság vége és a mai nyugati demokráciák hanyatló állapota között. Bármi is volt Amerika egykor, és bizonyos mértékig még mindig az, ma egy olyan birodalom is, amelyet globális érdekek, növekvő osztálykülönbségek és a vagyonnak a vezető elit kezében való erőteljes, szemérmetlen koncentrációja jellemez. A birodalmak nagyok, és a nagyság problémás. A birodalmak gépezete távol áll azoknak az embereknek a hitétől és aggodalmaitól, akiket állítólag szolgálnak. A gyakorlatban a többség véleménye nem számít. Az elit véleménye igen.

Az elmúlt három év alapján ennek nyilvánvalónak kellene lennie.

Létezik még egy kulcsfontosságú külső tényező, amely jelenlegi körülményeinket alakítja. A mozgatható betűelemeket használó nyomtatást a Biblia kinyomtatására találták fel. És ezt nagyon jól csinálta. A másik dolog, amit nagyon jól csinált, az az volt, hogy tüzelőanyaggal látta el a reformációt és a 150 évnyi európai politikai zűrzavart, mielőtt egy új egyensúlyi helyzet kialakult volna. Ez mindössze egyetlen műszaki fejlemény hatása volt. A technológia világa ma állandóan változóban van. A mai technológiai változások sebessége mellett minden eddigi emberi tapasztalat eltörpül. Ez érzelmi zűrzavart okoz, és egyfolytában kizökkentő hatással van a társadalomra és az egyes emberek pszichéjére. Egyszerűen ahhoz, hogy épelméjűek maradjunk, valahogyan vissza kell állítanunk az állandóság és a transzcendens jelentés érzését az információ túlterheltségtől ropogósra sült elmékben. Ez pedig, úgy tűnik, természetes feladat lehet az Egyház számára.

No de akkor miért nem reagált jobban az Egyház? Számos ok miatt. Kezdetnek okolhatnánk a II. vatikáni zsinat utáni rossz katekézisek két generációját. Vagy talán a szépség hiányát istentiszteletünkben. Amikor a fiatalok a régi latin miséhez menekülnek, akkor két dolog elől menekülnek: ezek a főáramú katolikus liturgia és prédikáció középszerűsége és rútsága. A lényeg az, hogy a szépség inspirál. A hiánya taszít. És az Egyház túl sok plébániánkon túl kevés lenyűgöző szépséggel bír; túl kevés okunk van arra, hogy anyaként szeressük.

Van még három belső tényező, amit gyorsan meg kell jegyeznünk a körülményeink magyarázatához. Az Egyház egy nagy hajó. Lassan fordul. Ez erőssége, de egyben gyengesége is. Nem úgy van felépítve, hogy gyorsan alkalmazkodjék a változásokhoz. Mi, amerikai katolikusok is ragaszkodunk ahhoz a tévhithez, hogy az Egyház értékes partner a nemzet közérdekű kérdéseinek a kezelésében. Annak is kellene lennie; egykor az is volt; de egyre inkább nem az. És végül, katolikus szüleink és nagyszüleink nagyon keményen dolgoztak sok évtizeden át, hogy bizonyítsák hazaszeretetüket, hogy csatlakozzanak az amerikai álomhoz, és hogy anyagi sikereket érjenek el az életükben. És ez sikerült is nekik. Olyannyira jól sikerült nekik, hogy ma sokan közülünk szokásainkban és erkölcsi meggyőződésünkben megkülönböztethetetlenek vagyunk mindenki mástól – beleértve azokat az embereket is, akik mindent elutasítanak abból a vallásból, amelyet mi állítólag követünk.

Nagyon egyszerűen fogalmazva: Elfelejtettük, hogy kik vagyunk, mit jelent a keresztségünk; mire hív és mit követel meg egy valóban katolikus élet.

Ezen a ponton néhányan kétségtelenül azon tűnődnek, hogy hol van a „jó” hír. Lépjünk tehát tovább a 3. ponthoz: Mit tehetünk most; mit kell tennünk most.

Ha keresztényeknek nevezzük magunkat, akkor abba kell hagynunk, hogy úgy gondolkodjunk és úgy viselkedjünk, mint valami szégyenkező lúzerek. Jézus Krisztus már elvégezte a nehéz munkát. Úgy tűnik, nekünk, katolikusoknak van egy különleges karizmánk a nyafogásra. Tehetségünk van ahhoz, hogy vereséget mérjünk önmagunkra. A rossz hír csak akkor halálos, ha elfogadjuk, mint az utolsó szót. A történelem újra és újra bebizonyítja, hogy a keresztény egyház nagyon-nagyon jó a hosszú távú játékban. De szüksége van arra, hogy felébredjünk és magunkévá tegyük küldetésünket; magunkévá tegyük tanítványságunkat.

És ha már a történelemnél tartunk, többre kellene emlékeznünk belőle. A történelem egy nép emlékezete. Az emlékezet nélküli ember identitás nélküli ember, és ezért cél nélküli. Ugyanez vonatkozik az Egyházra is. A zsidó nép azért élte túl az évszázados üldöztetést, mert fáradhatatlanul emlékszik arra, hogy ki is ő valójában. De mi amerikaiak krónikusan rosszak vagyunk a történelemben, mert nem szeretjük. Mi egy novus ordo seclorum vagyunk; a „korszak új rendje”. Hajlamosak vagyunk a történelmet tehernek tekinteni; akadályának annak, hogy újra feltaláljuk magunkat. Az amerikai katolikusok számára azonban ez a hozzáállás mérgező. Katolikusként egy 2000 évre visszanyúló, folyamatos üdvösségtörténet részesei vagyunk. És ezt meg kell becsülnünk. A történelem mindig két létfontosságú dologra tanít bennünket: alázatra, mert figyelemre méltó zsenialitással rendelkezünk a dolgok elrontásában; és reményre, mert Isten – még ha a legrosszabb arcunkat mutatjuk is – sosem hagyja el népét.

Ami a püspökeinket illeti: Mindannyian különböző képességekkel, különböző személyiségekkel rendelkeznek, és különbözik egyházmegyei helyzetük is: némelyikük városi, némelyikük vidéki; némelyikük anyagilag jól áll, mások szegények és küszködők. De ők – nem mind, de túlnyomórészt – jó emberek, akik elkötelezettek a népük iránt. Szeretnünk és tisztelnünk kell püspökeinket, mert az általuk végzett munka felőrli az erőt és gyakran hálátlan. Ez nem zárja ki vezetőink jogos kritikáját. A harag nem mindig bűn, és kötelességünk kimondani az igazságot. A keresztény hűség és engedelmesség nagyon különbözik a szolgalelkűségtől. Ezt bármelyik boldog házasságban élő pár meg tudja mondani. Az én szeretnivaló arám, aki 52 éve áll mellettem, minden gond nélkül segít nekem abban, hogy a hibáimat kitűnő tisztasággal lássam. De nehéz megtéríteni akárcsak a szomszéd pasast, nemhogy a világot, ha azzal vagyunk elfoglalva, hogy lealacsonyítsuk a minket vezető férfiakat.

Itt egy másik gondolat: Minden keresztény aktivizmus, projekt és szolgálat kudarcot vall – elkerülhetetlenül kudarcot vall -, ha nem a szemlélődésben gyökerezik. Az egyik pap, akivel nemrégiben beszélgettem, az egyik nagy keleti parti városi egyházmegye plébániai átszervezési erőfeszítéseit vezeti. Ez egy olyan munka, amely jószerivel a purgatórium legrosszabb kínjaihoz fogható. Szinte minden nap épületekkel, költségvetéssel, ingatlanokkal, kánonjogászokkal, polgári jogászokkal, boldogtalan hívekkel és ingerült lelkészekkel foglalkozik. Megkérdeztem tőle, hogy szerinte mi lenne az a két dolog, amivel alapvető megújulás kezdődhetne a katolikus életben. A válasza – és egy pillanatig sem habozott – a személyes gyónás és az eucharisztikus szentségimádás volt. Mindkettő az Úrral való meghittséget jelenti, többnyire csendben. E bensőséges kapcsolat nélkül a keresztény életben minden más csak üres zaj.

Itt van még egy említésre érdemes gondolat: megkérdeztem egyszer Mike C.-t, aki állandó diakónus és a családunk barátja, hogy szerinte hogyan fog kinézni az egyház 20 év múlva. Érdekes választ kaptam. Azt mondta, hogy nem tudja, és nem tölt sok időt azzal, hogy ezen aggódjon. Tudják, Mike korábban rendőr volt, rendőr hadnagy egy keleti nagyvárosban. Több mint két évtizeden keresztül minden nap megjelent az íróasztalánál, és azt kérdezte magától – és most idézem őt -: „Mi a küldetés? Mi a célom? Mit tanulhatok a múltból anélkül, hogy megismételném azt? Mit tehetek ma azért, hogy jobbá tegyem a jövőt?”

Korlátozott befolyásunk van a jövőre, amely egyébként még nem is létezik. De nagyon is nagy befolyással vagyunk az itt és most meghozott döntéseinkre és megtett cselekedeteinkre. A „most” számít. Azért számít, mert az életünk során az összes „most” összeadódva teszi azt, hogy milyen emberekké válunk, és milyen világot segítünk meggyógyítani vagy lerombolni. Egyéni hatalmunk abban rejlik, amit most teszünk; abban, hogy hajlandóak vagyunk kimondani és megélni az igazságot ma, most, bármi áron. Abban rejlik, hogy nem vagyunk hajlandóak együttműködni a torzítás és a csalás kultúrájával – mint amilyen például a lélekgyilkos gender-elmélet, amelyet ma lenyomnak a torkunkon.

Az elmúlt néhány évben több tucat rendkívüli katolikus férfival és nővel találkoztam. A jövővel kapcsolatos mai aggodalmak ellenére az Egyház bőséges forrással, tartalékkal rendelkezik elképesztő munkát végző tehetségekből és apostolokból: az Augustinus Intézet, a Katolikus Egyetemi Hallgatók Szövetsége, a Katolikus Vezetői Intézet, a Leonine Forum, a Napa Intézet és még sok egyéb. És ez egy hatalmas reményforrás. A 10. század – a Kr. u. 900-as évek – a keresztény történelem egyik legsötétebb korszaka volt, tele korrupcióval és rossz egyházi vezetőkkel; XII. János pápa, hogy csak egy példát említsek, gyilkos és szexfüggő volt. De ugyanez a század volt a kolostorok nagy clunyi megújulásának kezdete is. Ez pedig a katolikus vallásosság újjáéledéséhez és nagy pápai reformokhoz vezetett a 11. században. Mindig is így volt… és így van ez most is. Isten még a bűneinket és kudarcainkat is talajként használja fel ahhoz, hogy új életet sarjaztasson.

Nos, álljon itt egy zárógondolat. Maga Jézus parancsolta nekünk, hogy „tegyetek tanítványokká minden népet”, hogy életünk integritásával alakítsuk át kultúránkat. És ez kedvenc kínai teológusom, Mao Ce-tung néhány szavára emlékeztet.

Igen, így van: Mao tömeggyilkos volt, és egy borzalmas emberi lény. Senki sem tökéletes. De még a nagyon gonosz embereknek is lehet nagyon okos stratégiai elméjük. És az ő viselkedését figyelembe véve úgy tűnik, helyes, ha lopunk tőle. Mao 1938-ban írt egy esszét „Az elhúzódó háborúról” címmel, és ebben azt mondta: „A fegyverek fontos tényezőt jelentenek a háborúban, de nem a döntő tényezőt; az emberek a döntőek, nem a dolgok”. Soha nem felejtettem el ezeket a szavakat: Az emberek a döntőek, nem a dolgok. A keresztények, ahogy C. S. Lewis írta, egy harcoló valláshoz tartoznak; egy olyan valláshoz, amely erőszakmentes harcot folytat a világ lelkéért. A mi fegyvereink a hit, a remény és a szeretet; az igazságosság, az irgalom és a bátorság. De mindezek az erények haszontalanok az őket megélő és tanúsító férfiak és nők nélkül, mert az emberek a döntőek, nem a dolgok. Ezért olyan fontos mindegyikünk.

A nagy lutheránus lelkész, Dietrich Bonhoeffer egyszer azt mondta, hogy „csak a hálával válik gazdaggá az élet”. Ezeket a szavakat egy börtönből írt levelében írta, alig néhány hónappal azelőtt, hogy a Harmadik Birodalom felakasztotta. A hála az öröm kezdete, függetlenül a körülményeinktől. És természetesen ez áll a katolikus keresztény élet középpontjában. Ezt jelenti az „eucharisztia” szó. A görög eukharisztia szóból származik, ami hálaadást jelent. És egy keresztény számára a „hálaadás” – még a legnehezebb napokban is – az igazi és megfelelő szó, amellyel zárni lehet.

(Megjegyzés: A fenti szöveg a Sivatagi Tanítványok összejövetelén [április 5.] és a Benedictine College előadásán [március 24.] elhangzott beszédek átdolgozott és módosított változata.)

Írta: Francis X. Maier
Fordította: Dr. Fedineczné Vittay Katalin

Forrás: Catholic World Report

Kapcsolódó tartalom

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük