Meister Éva: Derűs lélekkel és hittel minden könnyebben megy

A Kárpát-hazát járó színművész a kegyelem ajándékával él és folytatja vándorútjait.

Az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus ideje alatt, az Ars Sacra Fesztivál keretében, 2021. szeptember 10-én, pénteken a budapesti Szabó Dezső Színházban láthatja a közönség a Kegyelem című zenés irodalmi műsort, amelyben Dévai Nagy Kamilla, Ilyés Szabó Anna, Lukácsy Katalin és Meister Éva mutat be csokornyit az erdélyi helikonista költők istenes verseiből. A Magyar Kultúra Lovagja cím birtokosa és Magyar Művészetért Ex Libris-díjas, erdélyi születésű színművész, Meister Éva a műsor zenei szerkesztője is egyben. Küldetésről és hitről folytatott beszélgetésünkben hangsúlyozta: csak kérni kell és adatik, s aki ezt megteszi, meg fogja tapasztalni, hogy minden nehézségből van kiút. Kifejtette azt is: ma sokan elvesztették identitástudatukat és emiatt a lelkükben káosz van, ő azonban hiszi, hogy az emberiség előbb-utóbb visszatér a mindenség Istenéhez és az Ő törvényeihez.

– Eucharisztikus Kongresszusra készülünk, amelyhez az idei Ars Sacra Fesztivál is csatlakozott. Istenes versek nélkül ezeket az eseményeket el sem lehetne képzelni. Hogyan jött létre a Kegyelem című előadás és miként kerül(t) a Szabó Dezső Színház színpadára?

– Az igen nemes célokkal létrejött Kárpát-medencei Magyarok Kulturális Egyesületének (KMKE) általam létrehozott Színművészet és Egyéb művészetek tagozatában sok derék magyar kultúrember jelen van, akik nem a magyar kultúrából, hanem a magyar kultúráért élnek és dolgoznak több tíz éve, köztük Medgyessy Éva dramaturg is. Korábban már dolgoztam vele (és Óss Enikővel) egyik Helikon-estjük alkalmával a MOM Kulturális Központban, és mivel egymástól függetlenül, de mindketten az Ars Sacra Fesztiválon is több alkalommal részt vettünk, természetesen figyelemmel kísértük egymás munkáját. A Lorántffy Zsuzsanna Alapítvány idén szerződést kötött öt évre a KMKE-vel a Szabó Dezső Altemplomi Színház közös használatára, ami azt jelenti, hogy a KMKE rendezvényeinek is helyszíne lesz a teátrum. Amikor elkezdtünk azon tanakodni, hogy milyen előadásokat szervezzünk a KMKE tagjaival és meghívott művészekkel, akkor Medgyessy Éva javasolta, hogy az Eucharisztikus Kongresszus tiszteletére hozzuk létre ezt a műsort. Összeállította a vázát, én hozzászerkesztettem a zenét és felajánlottuk az Ars Sacra Fesztivál szervezőinek, akik örömmel fogadták. Az előadás az ember istenkereséséről szól és Reményik Sándorról is megemlékezünk benne halálának 80. évfordulója évében. Reményik mellett Babits Mihály, Dsida Jenő, Sipos Domokos, Jékely Zoltán, Áprily Lajos, Szemlér Ferenc, Berde Mária, Szombati Szabó István, Olosz Lajos versei, valamint zsoltárok és Mária-énekek hangzanak el benne.

– Az Ön mély hitét jól ismerjük, gyakran beszél „Isten mérhetetlen kegyelméről”, amikor „a legnagyobb alázattal a legkisebb falu templomától a híres színházainkig és a diaszpórában élő magyar egyesületekhez is viszi batyujában a közös kultúránkat, hogy megismerjük egymást, hogy újra felfedezzük egymást a százéves szétszakítottság okozta elszigeteltségünk után is”. Miben gyökerezik és hol alapozódott meg a hite?

– Az alapokat gyermekkoromban kaptam, amikor is már egymagam tudtam imádkozni, és székely, pedagógus édesanyám esténként, petróleumlámpagyújtás előtt, a kályha mellett ülve székely népballadákat énekelt, amelyek többségének a középpontjában az igazság- és az istenkeresés állt. Majd tizenéves koromban teljesedett ki, amikor Sepsiszentgyörgyön a Székely Mikó Kollégiumba jártam és megtapasztalhattam a kommunizmus alatt a székelyek néma ellenállását a román hatalommal szemben. Akkor kezdett az alapozásra „épülni a ház”: rádöbbentem, hogy nekem fel kell vállalnom a székelyek, magyarok sorsát, mert odatartozom. Alig voltam 15-16 éves. Még a félig szász és félig magyar nagymamám is magyar kultúrán nőtt fel, magyarrá váltak már az ő szülei is, akik Dél-Erdélyben éltek, és őt is hallottam – hat-hétéves koromban – szép Petőfi-verseket énekelni, szavalni. Aztán a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház tagjaként ez a hitem, amely a nemzetem féltéséből eredt, csak nőtt: épült a ház fala, majd végül itt, Magyarországon, felnőttfejjel, két gyermekkel, a semmiből próbálva megélni, sokszor kétségbeesve, de nem elveszítve a hitemet Isten kegyelmében, rá kellett döbbennem, hogy miért is vezérelt ide a sors: azért, hogy ne csak egy helyen legyek színész és ne csak egy helyen tartsam a lelket, szerény eszközeimmel, a népemben, hanem az egész Kárpát-Hazában. Végül mára ez a ház, ami az én Istenbe vetett hitemből épült lelkem, kiteljesedett és  templomom lett. Ezért is vagyok jóban a Jóistennel, mert tudom, hogy célja volt és van velem. A 32 év alatt, amióta egyedül járom a Hazát és a nyugati diaszpórában élő magyarságot, több mint száz templomban léptem fel. A mai napig – és erről, a saját belső világomról nem szoktam beszélni senkinek, de itt most elmondom – minden esti imám hála és köszönet, s nemcsak a családomért, rokonaimért, barátaimért és ismerőseimért szól, hanem mindenkiért.

– Tudjuk, hogy a régi, ateista rendszer idején nem volt egyszerű hívőnek lenni. Ön hogyan élte meg azt a korszakot?

– Az a rendszer nagyon sok papot börtönbe zárt és meggyilkolt. Több rokonom és lelkész ismerősöm is volt ebben a helyzetben. Mi a családban minden egyházi eseményt elrejtve oldottunk meg, mert attól tartottak a szüleim, és felnőttként mi is, hogy zaklatni fognak. De megtartottuk a keresztelőket, egyházi esküvőket, az én két gyermekemet is lelkész keresztelte. A kicsi lányomat pedig, aki már itt született, Magyarországon, Isten házában keresztelték, nem rejtve, nem félve. A fiam is, itt, Magyarországon, templomban esküdött. Jó érzés a biztonság!

– Napjainkban sem egyszerű kereszténynek lenni. Mi az, ami megtartja Önt a hite mellett?

– Ennek a hitnek a mélysége és szilárdsága. Vallom, hogy az a jó keresztény, aki a Tízparancsolat és a Példabeszédek szerint igyekszik élni. Gyarlók vagyunk, esendők és korántsem tökéletesek, de törekszünk erre, és ez az, ami Istennek tetsző. A döntést a mi kezünkbe adta. Huszonkét évvel ezelőtt megrendeztem egy monodrámát, amit húsz éven át játszottam: Kocsis István Árva Bethlen Kata című monodrámáját. Ebből a műből nagyon sokat tanultam az Isten és ember közötti kapcsolatról. Ez a XVIII. században élt erdélyi gróf nagyasszony iskolákat és templomokat építtetett, könyveket nyomtattatott és fordíttatott, hogy saját maga és a szegény erdélyi magyarok okulására szolgáljon. Az élete, ahogy Bod Péter tudós lelkész is mondotta volt, világos példa kell hogy legyen számunkra. Bethlen Kata mindazt, amit tett, Isten dicsőségére és az ember evilági boldogulásáért tette.

– Mit gondol a napjainkbeli világ Istentől való elfordulásáról?

– A keresztény gyökerű Európa ha elfordul Istentől s még a lelkében sem hordozza a templomot, akkor a káosz fog ránk törni, mert egyetlen fék az emberben az a Törvény, az a Rend, ami szerint élni kell egy társadalomban. Aki elveszíti identitástudatát, annak a lelkében zűrzavar keletkezik. Mit lehet ez ellen tenni? El kell dönteni, kik vagyunk és miért vagyunk itt a Földön. Eddig az emberiség a saját hibáiból se tanult, de merem hinni, hogy a személyisége mára sokkal fejlettebb lett és visszatér a mindenség Istenéhez és az Ő törvényeihez.

– Előadásaival, megszólalásaival nagyon határozottan képviseli a meggyőződését, az értékrendjét. Több mint 40 éve van a pályán, több mint 30 éve pedig a 17 saját szerkesztésű és rendezésű estjével járja a Kárpát-Hazát. Milyen tapasztalatokat szerzett e missziós útjai során?

– Először is azt tapasztaltam, hogy a végeken, ahová eljutottam, ki vannak éhezve az emberek a kultúrára. Aztán azt is, hogy nagyon hiányos a kortárs magyar alkotások ismerete. A közös történelmi tudat megvan, de egymás íróit, költőit nem igazán ismerjük. Egyik, erdélyi költők verseiből álló előadásomon történt a ’90-es években egy magyarországi kisvárosban, hogy bejött egy házaspár az öltözőmbe, és a hölgy sírva mondta, hogy nem ismeri a költőket, de ezek gyönyörű versek, és ezekből most értette meg az erdélyi magyarság szenvedéseit, küzdelmeit. Azt is megtapasztaltam, hogy a szomszédos országokban (milyen ironikus is ez a helyzet, hogy nincs még egy ország Európában, amelyik minden oldalról saját magával lenne határos!) élő magyarok olyan szeretettel fordulnak felém, hogy előadás után sokszor együtt sírunk, hiszen közös a sorsunk, testvérek vagyunk! Mindnyájan megéltük ugyanazokat a zaklatásokat, megaláztatásokat nemzedékeken át. Jó volt felismerni, hogy Magyarország különböző vidékein a kunokból és jászokból magyarrá lett kedves emberek lelkisége mennyire hasonló a székely lelkiséggel. Azt szoktam nekik mondani, hogy ők Magyarország székelyei. Megtiszteltetésnek veszik! Ugyanezt érzem Felvidéken is. Ott viszont valóban élnek, ősidőktől fogva, székelyek. Az én lelkem ezektől a tapasztalatoktól sokkal, de sokkal gazdagabb lett. Nem győzök hálálkodni azért, hogy az Égiek ezt az utat jelölték ki számomra!

– Kikkel dolgozik együtt és mire készül mostanában? Az érdeklődők hol követhetik figyelemmel a fellépéseit, előadásait?

– Több éve Dévai Nagy Kamillával vannak közös műsoraink, amelyeket én szerkesztek. Lukácsy Katalin kolléganőmmel is, akivel együtt jártunk a marosvásárhelyi színművészetire, eldöntöttük, hogy készítünk hasonló közös előadásokat. Idén, mint említettem, csatlakozott hozzánk Medgyessy Éva dramaturg, és Ilyés Szabó Anna mesemondó úgyszintén. Mindnyájan KMKE-tagok vagyunk, további sok szép tervvel. A Kegyelem című műsorunkkal már meghívtak minket Szatmárnémetibe, a jövő évi Magyar Kultúra Napjára, amit kedves szatmári kollégám, Tóth-Páll Miklós rendez immár tizenöt éve.

Május 30-án Várpalota-Inotán láthatja a közönség a költők, írók és dalszerzők műveiből összeállított Trianoni harangok című előadásomat. Dévai Nagy Kamillával közösen 2021. június 4-én Temesváron az Új Ezredév Református Központban, a XXV. Bánsági Magyar Napok keretében mutatjuk be Túl ötven erdőn című közös trianoni zenés-verses emlékestünket. Ezek az előadások a trianoni békeparancs utáni magyar életérzésről, az egyén és a közösség tragédiájáról, az összetartozásról, hitről és reményről szólnak. A következő trianoni előadásokat Juhász Imre újfehértói plébános atya meghívására a Hajdúságban tartjuk, Hajdúnánáson Lukácsy Katalinnal a Népem, te szent, te drága!, majd Dévai Nagy Kamillával Újfehértón a Túl ötven erdőn műsorunkat mutatjuk be. Mindhármunk közös, Trianoni harangok című előadásával pedig július 4-én Nagyváradon, július 5-én Szilágysomlyón, július 6-án Zilahon, július 7-én Szamosújváron és július 8-án Kolozsváron várjuk az érdeklődőket. Mindezek között lesznek más fellépések is, ezekről az egyik ismert közösségi oldalon (Meister Éva színművész hivatalos lapja) naprakészen tájékoztatom a nagyérdeműt.

– „Tenni kell és lenni kell, hinni kell és élni kell, derűvel teli reménnyel a lelkünkben” – írta egy helyütt. A derűvel teli reményhez közelebb kerültünk, abból a szempontból legalábbis, hogy a pandémia szorítása engedni kezdett. Milyen biztató, bátorító, lelkesítő üzenetet küldene azoknak, akik azt a beszélgetést olvassák és akik nagy várakozásokkal tekintenek a világjárvány utáni újrakezdés elé?

– Igen, derűs lélekkel kell élni. Nálam a kishitűség kizárva! Mást is erre biztatok: próbálja meg, meglátja, minden könnyebben fog menni! Az újrakezdés lehetősége erőt kellene hogy adjon mindenki számára, még azoknak is, akik elveszítették a munkahelyüket. Mindig van kiút! Istenem, hányszor voltam kétségek között én is, de mindig talpra álltam! A derűs lelkem és a hitem nélkül ez nem történhetett volna meg. Én a saját nyomorúságomat is kikacagtam, nem foghat ki rajtam. Csak kérni kell és megadatik! A kegyelem létező dolog, én megtapasztaltam!  Reményik tökéletesen megfogalmazza Kegyelem című versében. Babits is az Eucharisztia címűben. Ezt a két költeményt szeretettel ajánlom azoknak, akik úgy érzik, hogy minden elveszett. Merítsenek belőle hitet, erőt és reményt!

Mindenkinek derűs lelket kívánok, Isten áldásával!

Névjegy

Meister Éva Magyar Művészetért Ex Libris-díjas színművész, a Magyar Kultúra Lovagja cím birtokosa Olthévízen született 1956. május 2-án. Szépanyja anyai nagyapai ágon Gálffy Mária, Gálffy Mihály székely vértanú húga volt. Édesapja körzeti orvos, édesanyja pedagógus volt, magyar–szász–székely felmenői között több művész is akadt. Sepsiszentgyörgyön járt a református Székely Mikó Kollégiumba, ahová korábban édesapja is, majd a brassói magyar gimnáziumban érettségizett. Megfordult a fejében a jogi pálya is, de aztán száz közül elsőként felvették a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetbe. Diplomázása után a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház tagja lett. Férjhez ment Molnár H. Lajos íróhoz. Gyermekeikː Magor, Móricz Zsigmond-ösztöndíjas költő, nyelvész, folyóiratszerkesztő, és Boglárka, szerkesztő-riporter, dokumentum- és rövidfilmrendező. 1987-ben a romániai üldöztetés elől családjával Magyarországra menekült. A szolnoki Szigligeti Színházban kezdett dolgozni, ahol férje dramaturg lett. Egy évadot töltött ott, azután tíz évig vezette a Kölyök Színpadot, ahol gyermekszínészekkel rendezett darabokat gyermekeknek. Emellett drámajátékot, színjátszást, beszéd- és mozgásgyakorlatot, vers- és prózamondást tanított az ország legnagyobb színjátéktanszékkel működő művészeti iskolájában, a Teátrumban. Sok növendéke nyert dráma- és színjátékversenyeket, valamint városi, megyei, országos szavalóversenyeket. Miután megszüntették az iskolát, létrehozta a Stúdió-M amatőr ifjúsági és felnőttszínházat, amit három évig vezetett. 1989 óta szabadfoglalkozású színművészként egyéni előadásaival járja a Kárpát-medence magyar településeit és a külföldön élő magyar közösségeket. Főbb szerepei és pályájáról további részletek olvashatók itt.