„Ami az előző nemzedékek számára szent volt, számunkra is szent és nagy marad”
Tíz évvel ezelőtt, 2013. február 11-én a Konzisztóriumban egybegyűlt bíborosok előtt jelentette be XVI. Benedek pápa, hogy lemond „Róma püspökének és Szent Péter utódának szolgálatáról”; a pápa azt is közölte a bíborosokkal, hogy 2013. február 28-án, este 8 órakor megürül Szent Péter széke, ő pedig visszavonultságban, „imának szentelt életemmel” fogja szolgálni az Egyházat.
A pápa nyilatkozata meglepte a bíborosokat és a világot. Elkezdődtek a találgatások a lemondás vélt okairól. Pedig az akkor nyolcvanhatodik életévében járó pápa lemondó nyilatkozatában világosan fogalmazott: „Szent Péter hajójának kormányzásához és az evangélium hirdetéséhez szükség van mind a test, mind a lélek erejére. Ez az erő az utóbbi hónapokban olyan mértékben csökkent bennem, hogy el kell ismernem: képtelen vagyok jól megfelelni a rám bízott szolgálatnak.”
Lemondása és az új egyházfő megválasztása után az emeritus pápa visszavonultságban, imádsággal és elmélkedéssel töltötte napjait, s csak kivételes alkalmakkor lépett a nyilvánosság elé (ilyen alkalom volt, amikor az utolsó interjút adta életrajzírójának, Peter Seewaldnak; a kötet 2016-ban jelent meg németül, s ugyanabban az évben magyarul is).
A lemondás utáni években megkezdődött XVI. Benedek pápaságának értékelése. Több elemzés, életrajz is született; 2021-ben magyarul is megjelent Peter Seewald monumentális, több mint ezer oldalas biográfiája, amely a Szent István Társulat honlapjának tanúsága szerint most, 2023 elején a sikerlista élén áll. A kiadás évszáma azért érdekes, mert ugyanebben az évben, július 16-án jelent meg Ferenc pápa sok vitát kiváltó Traditionis custodes kezdetű, motu proprio kiadott apostoli levele az 1970-es reform előtti római liturgia használatáról, amivel elődje e témában született rendelkezéseit (Summorum Pontificum) érvénytelenítette. A témával most nem foglalkozunk kimerítően, csak a lényegre koncentrálunk. S tesszük ezt azért, mert sokan vannak, akik a 2007-ben kiadott Summorum Pontificum kezdetű apostoli levelet XVI. Benedek pontifikátusának legfontosabb dokumentumaként értékelik. Peter Seewald említett könyvében hivatkozik Kurt Koch bíboros szavaira, akit még XVI. Benedek nevezett ki a Keresztény Egységtörekvés Pápai Tanácsa elnökévé (s ő is kreálta bíborossá):
„A Summorum Pontificum újra tudatosította a klasszikus katolikus liturgia szépségét és szent voltát. Kurt Koch bíboros ezt a reformot Benedek pápasága legjelentősebb döntésének tartja. Ezzel ’valami maradandó’ született, amelyet a 80 éves pápa minden ellenállással szemben keresztülvitt, egyszerűen azért, mert ezt a helyesbítést már évtizedek óta helyesnek és fontosnak tartotta.”
Évtizedek óta…. Igen, Joseph Ratzinger – a későbbi XVI. Benedek pápa – már regensburgi professzorsága idején (1969-1977) úgy gondolta, hogy az ún. „hagyományos rítusú” misének is helye van az Egyházban. Önéletrajzi könyvében (Életutam) erről az időszakról – miután Szent VI. Pál pápa közzétette az új Missale-t – így írt:
„Engem azonban megdöbbentett, hogy a régi Missale-t betiltják, hiszen soha nem fordult elő ilyesmi a liturgiatörténetben. /…./ V. Pius pápa csupán a meglevő Missale Romanumot dolgoztatta át, ahogyan ez az élő történelmi növekedésében normális az évszázadok folyamán. Követői közül is sokan átdolgozták ezt a Missale-t anélkül, hogy másikat erőltettek volna a helyébe. Ez a növekedés és tisztulás állandó folyamata, amiben a folytonosság sohasem sérült. Nem létezik olyan Missale, amit V. Pius alkotott volna. Egy hosszú fejlődés egy szakasza az V. Pius általi átdolgozás. /…/ A Missale revíziója (a II. Vatikáni Zsinat után), ami már sokszor megtörtént, és ez alkalommal leginkább az anyanyelv bevezetése miatt lényegbevágóbb lett volna, mint eddig valaha, szükséges volt, és a zsinat joggal rendelte el. Ám ennél több történt: a régi épületet lerombolták és másikat építettek, természetesen messzemenően a régi építőkövekből és a régi építészeti tervek felhasználásával.”
Joseph Ratzinger éppen ezért méltán beszélt arról, hogy az 1970-ben bevezetett új Missale-t „csinálták”, nem pedig szerves fejlődés eredménye volt, mint a korábbi. Ezért sürgette a „liturgikus tudat megújulását”, a „liturgiai kibékülés”-t, ami „újra elismeri a liturgiatörténet egységét”. (Zárójelben: manapság is többször hallani „zsinat előtti” és „zsinat utáni” Egyházról. Ez, ahogy XVI. Benedek pápa is hangsúlyozta a „folytonosság hermeneutikájáról” szóló egyik fontos beszédében, helytelen megközelítés – egy Egyház van, a II. Vatikáni Zsinat nem „törés”, hanem egy „fejlődési fok” volt.) Ezt azért tartotta elengedhetetlenül fontosnak, mert meggyőződése volt, hogy „az Egyház jelenlegi mélypontja messzemenően a liturgia széthullásán alapul”, s – ahogy 1998-ban publikált önéletrajzi könyvében fogalmazott –
„ezért van szükségünk egy új liturgikus mozgalomra, ami a II. Vatikáni Zsinat igazi örökségét hívja életre”.
Ismételjük meg: „igazi örökségét”. Ezen van a hangsúly. Mert XVI. Benedek – aki a zsinaton teológus szakértőként vett részt – soha nem volt zsinatellenes. Ő csupán a zsinat utáni liturgikus „elfajulások”, az önkényes „kreativitás” ellen lépett föl – ezzel kapcsolatban ajánlott olvasmány egyik legfontosabb műve, „A liturgia szelleme”, amelyet 2020-ban a Szent István Társulat újra kiadott.
A „liturgiai kibékülés” előmozdítása volt XVI. Benedek pápaságának egyik maradandó mozzanata. A „kibékülés” első és fontos állomása volt Szent II. János Pál pápa 1984-ben kelt Quattuor abhinc annos kezdetű apostoli levele, amely bizonyos megszorításokkal ismét engedélyezte a régi Missale Romanum használatát – a helyi ordinárius engedélye alapján. Peter Seewald is leírja, hogy akkoriban sok püspök megtagadta az engedélyt. A későbbi XVI. Benedek pápa még bíboros korában nagyobb nyitást szorgalmazott, s miután pápa lett, 2007-ben kiadta a Summorum Pontificum kezdetű apostoli levelét, amellyel minden korlátozás nélkül engedélyezte az ún. „tridenti mise” bemutatását. XVI. Benedek döntése bizonyos körökben ellenkezésre talált, többen visszalépésként értékelték döntését. Nem volt igazuk, hiszen – ahogy az említett apostoli leveléhez csatolt, püspököknek szóló levelében fogalmazott – az utoljára Szent XXIII. János pápa által kiadott régi Missale
„jogilag soha nem lett hatályon kívül helyezve, következésképpen elvileg mindig megengedett maradt.”
Ebben a levélben a pápa azt is kifejtette, hogy a régi és az új Római Misekönyv között „nincs semmi ellentmondás”, mert „a liturgia történetében növekedés és fejlődés van, de semmiféle törés nincs”. S ezután következik a levélben az a két mondat, amelyet azóta sokan idéznek:
„Ami az előző nemzedékek számára szent volt, számunkra is szent és nagy marad, s nem válhat váratlanul teljesen tiltottá, vagy nem ítélhető károsnak. Mindegyikünknek jót tesz megőrizni ezt a gazdagságot, mely az Egyház hitében és imádságában alakult ki, és jó biztosítani számára az azt megillető jogot.”
Nem véletlen, hogy amikor Ferenc pápa két évvel ezelőtt hatályon kívül helyezte elődje rendelkezéseit, Robert Sarah bíboros, az Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció korábbi prefektusa, az idézett két mondatot tette föl Facebook oldalára – XVI. Benedek pápa fényképe kíséretében.
Ferenc pápa és elődje rendelkezéseinek alapos összevetése nem ennek az írásnak a témája. Csupán a lényegre szorítkozunk. A liturgikus szakemberként is jelentős életművet alkotó XVI. Benedek pápa úgy fogalmazott, hogy a II. Vatikáni Zsinat utáni liturgikus reform misekönyve a szentmise „rendes formája”, az azt megelőző pedig a „rendkívüli formája” – vagyis „az egyetlen római szertartás két gyakorlatát képviselik”, tehát a római rítus „lex orandi”-jának („lex orandi”: „az ima szabálya”) két kifejeződési formájáról van szó. Ferenc pápa két évvel ezelőtti apostoli levelében viszont azt írta, hogy
„a Szent VI. Pál és a Szent II. János Pál által kihirdetett liturgikus könyvek /…/ a római rítus lex orandijának egyetlen kifejeződési formáját jelentik”.
Magyarán: a sok évszázados Missale Romanum – amely alapján a zsinati atyák is miséztek – nem a római rítus „lex orandi”-jának kifejeződési formája. Ferenc pápa emellett többek között elrendelte, hogy plébániatemplomban a „rendkívüli forma” (amely szerinte nem létezik) hívei nem gyűlhetnek össze „az Eucharisztia ünneplésére”, s az ordináriusnak
„figyelnie kell arra, hogy ne engedélyezze új csoportok létrehozását”.
XVI. Benedek pápa halála után – s még a temetése előtt – Georg Gänswein érsek, az emeritus pápa magántitkára – interjút adott egy német katolikus hetilapnak (Die Tagespost). Kérdésre válaszolva az érsek elmondta: Ferenc pápa – elődje rendelkezéseit hatálytalanító – apostoli levele „összetörte” az emeritus pápa szívét. A híradások szerint az érsek nemrég megjelent könyvében is beszél erről (erről itt és itt írtunk korábban). XVI. Benedek reakciója érthető volt: a „liturgikus béke” megteremtése érdekében tett lépéseit, pápaságának talán legfontosabb intézkedéseit hatálytalanította utóda.
Természetesen Ferenc pápa 2021 nyarán kiadott rendelkezéseit meg kell tartani. E sorok írója azonban továbbra is úgy gondolja Benedek pápa liturgikus tárgyú írásai és 2007-es apostoli levele alapján, hogy a római rítus „lex orandi”-jának két formája van. S tiszteletben tartva Ferenc pápa rendelkezéseit e sorok írója egyetértően idézi a péteri szolgálatról tíz éve lemondott, nemrég elhunyt pápa szavait:
„Ami az előző nemzedékek számára szent volt, számunkra is szent és nagy marad, s nem válhat váratlanul teljesen tiltottá, vagy nem ítélhető károsnak. Mindegyikünknek jót tesz megőrizni ezt a gazdagságot, mely az Egyház hitében és imádságában alakult ki, és jó biztosítani számára az azt megillető jogot.”
