A plébános úr, aki nem tud imádkozni – “Nyomorúságos hallgatás”

A “Bild am Sonntag” c. lapban olvashattuk, hogy a németországi árvízi katasztrófa sújtotta terület egyik katolikus papja már képtelen imádkozni, és nem is beszél Istennel. Ez nemcsak az olvasókat lepi meg. – Peter Hahne kommentárja

Az olvasók azon tűnődnek mostanság, vajon miért nem mutatkoznak a püspökök ilyen esetben. Valóban: hol vannak a katasztrófa idején? Hiszen az árvíz sújtotta terület a katolicizmus egyik fellegvárának számít Németországban. Még a korszellemmel egyébként messze egyetértő Margot Käßmann (Evangélikus teológusnő, nyugalmazott püspök, a Németországi Evangélikus Egyház Tanácsának egykori elnöke) is csodálkozásának ad hangot: A kolléga úr talán még a 22. zsoltárral sem tud mit kezdeni? – idézi a Bild am Sonntag. Az egész ügyet ez a legismertebb német vasárnapi lap indította el, amikor a címoldalán a következő nagybetűs szalagcímmel jelent meg: Plébános:Már nem beszélek Istennel. Egy álló hétig tanakodtam, írjak-e erről valamit. Egyszerűen képtelen vagyok felfogni, hogy gondolkodhat, de mindenekelőtt hogy beszélhet valaki így.

Természetesen vannak pillanatok, amikor Jézus Krisztussal így kiáltanánk fel: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?!“. Keresztényként azonban a Szentírásból tudjuk, mi következett ezután, mik voltak Jézus utolsó szavai a kereszten, amelyek bizonyosságot adnak minden kétségben és menedéket a legnagyobb ínségben: „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet“. Isten elé letehetem életemet, sorsomat, sőt még hitetlenségemet is. Mindezt ne tudná a plébános úr, aki a katasztrófa által leginkább sújtott település lelkipásztora. „Imádkozik?“ – kérdezi a riporter. A válasz: „Nem, pillanatnyilag egyáltalán nem beszélek Istennel …. A szavak, amiket eddig használtam, nem alkalmasak.“ Én legyek a legutolsó, aki pálcát törne e szegény ember felett. Hiszen bármelyikünk kerülhet ilyen helyzetbe.

Ahogyan egy kancellárjelöltnek sem szabadna nevetnie e nyomorúság és romok közepette, ha azt szeretné, hogy valaha is komolyan vegyék tekintélyét, ugyanúgy egy pap a világért sem mondhat ki ilyesmit nyilvánosan. Európa legolvasottabb vasárnapi lapja ugyanis vigaszt szeretett volna nyújtani az embereknek, ezért is hívta fel a plébánost. Még mindig képtelen vagyok felfogni az egészet. Az atya állítólag sírt a telefonban, amit meg is értek. Ugyanakkor ismerem a 19. századi lettországi német költőnő, Julie Hausmann dalát is, amely a legmélyebb szenvedésből született: „Ha nem is érzek semmit hatalmadból, sötét éjszakán is a célhoz vezetsz. Fogd meg hát kezem ….”

Karl Carstens, egy a nagyok közül a német államelnökök sorában (akit jellemző módon már elfelejtettek), még régen, fiatal riporter koromban megosztotta velem, hogyan jutott el a felesége, Veronika tanúságtétele révén – aki egyébként köztiszteletben álló orvos volt – a Jézus Krisztusban való élő hithez. Carstens a következő tanácsot fogalmazta meg a tapasztalatlan ifjak felé: „A keresztény embernek mindig felismerhetőnek kell lennie, legyen akár diák vagy tanár, orvosnő vagy háziasszony.” Szavai szerint elérkezik majd az idő, amikor az Evangélium nem szószékekről és funkcionáriusok szájából fog eljutni az emberekhez: „Az egyszerű, hétköznapi ember lesz az, aki tanúságot tesz majd Jézus mellett és hitre hívja meg a népet. Ahogy a Biblia is jövendöli: A kövek fognak kiáltani, ha a klérus elhallgat.” De még mennyire kiáltanak! Itt van például az a mélyépítő vállalkozó, aki egy völgyzáró gát kifolyójánál megszüntette a dugulást, és ezzel az egész környéket megmentette a pusztulástól: „Imádkoztam és áldást kértem magamra. Tudtam, hogy Isten segíteni fog.”

Micsoda tanúságtétel! Vagy a tűzoltó, aki a sodró árban egy kő sírkeresztbe kapaszkodott hat hosszú órán keresztül: „Jézus keresztje mentette meg az életemet.” A kereszt, amelyet a korszellemet követő felső klérus megtagadott Jeruzsálemben! Igen, elérkezett a „laikusok” órája. Egy mélyen hívő ahrweileri asszony arról számolt be, hogy az egész utcában egyedül az ő házát nem érte semmiféle kár. Egyes-egyedül az övét. „Jézussal élünk, és Ő nem hagy cserben minket.” A hit természetesen nem jelent biztosítékot arra, hogy nem érhet bennünket szenvedés. Ez igaz. És Isten talán nem teszi a szenvedést megmagyarázhatóbbá – de mindenképpen elviselhetőbbé. A vigasz: Isten jelenléte a szenvedésben.

Ezt a leckét szeretném újra elsajátítani. Talán rászánja magát a katasztrófa sújtotta területen élő plébános is. Apropó: egyvalamiben egyetértek vele. A következőképpen nyilatkozott a Bild am Sonntag-nak: „Pillanatnyilag nem törődöm az egyházzal. A legutolsó, ami eszembe jut, az az egyház szervezete. Vegyék úgy, hogy jelenleg semmit sem teszek a cégért.” Világos, hiszen az Egyház a maga szinódusi tévútjait és zsákutcáit járva éppen sokkal lényegesebb dolgokkal foglalkozik: genderrel, liturgiák betiltásával, embercsempész hajókkal, álságosan felajánlott lemondásokkal, a kicsiny, hatékonyan működő pasztorális egységek elpusztításával stb. stb. Igen, mindez nyomorúságos – és egyben Isten irgalmára (valamint mindannyiunk imádságára) méltó. Amint a plébános is, aki már nem tud imádkozni.

Fordította: Vágyi Vata Mihály
Forrás: kath.net