Egy kongói pap gondolatai
1960-at Afrika évének is nevezik, mivel abban az esztendőben 17 afrikai ország nyerte el függetlenségét különböző európai államoktól, éspedig 14 francia, két brit és egy belga gyarmat. Kamerun január elsejei függetlenedését Togo, Madagaszkár, Szomália és a Kongói Demokratikus Köztársaság követte, majd augusztusban kilenc másik ország: Benin, Niger, Burkina Faso, Elefántcsontpart, Csád, a Közép-Afrikai Köztársaság, a Kongói Köztársaság (Kongó Brazzaville), Gabon és Szenegál lett független, az év hátralevő hónapjaiban pedig Mali, Nigéria és Mauritánia. Sokan úgy vélik, az évforduló nem ünneplésre, hanem gondolkodásra ad alkalmat.
A Szükséget Szenvedő Egyház megsegítéséért (Aid to the Church in Need) elnevezésű szervezet (ACN) interjút készített egy kongói pappal, Apollinaire Cibaka Cikongo atyával, a Kongói Demokratikus Köztársaság Mbuji-Mayi-ban működő egyetemének professzorával és dékánjával, számos társadalmi, teológiai és irodalmi tárgyú könyv és tanulmány szerzőjével.
ACN: 60 évvel a függetlenség elnyerése után Afrika még mindig rengeteg konfliktustól és zavargástól szenved. Ön úgy fogalmazott, hogy ez a 60 év kudarc, amely Afrikát az erőszak kontinensévé változtatta. Nem túl kíméletlen ez a kijelentés?
Apollinaire Cibaka Cikongo: Nem, ez az igazság. Fekete Afrika jelenleg nem valamilyen pozitív fejlődés eredménye, hanem az erőszak dinamikájáé, amelyet az váltott ki, hogy a Nyugat meghódította Afrikát: gondoljunk a fekete rabszolgákkal való bánásmódra, a gyarmatosításra, az álfüggetlenségekre, a hidegháborúra, a diktatúrákra és a látszólagos demokráciákra. Ez az erőszak, amelyet kívülről és belülről is éltetnek, Fekete-Afrikának annyira sajátjává vált, hogy mára már olyan geopolitikai entitás lett, amely az erőszakra épül, az erőszaktól szenved és az erőszakból él.
Miért van ez így?
A fizikai erőszak évről évre könyörtelenül sokezer emberéletet követel. Három kulcstényező áll a háborúk hátterében. Az elsőt a csődöt mondott együttélések jelentik. Mesterséges geopolitikai alakulatokban különféle külső és belső hatalmi érdekek váltanak ki konfliktusokat az egyes afrikai népek között. Mohóság és kapzsiság a háborúkhoz vezető másik ok, amelyben egyaránt megjelennek egyes őshonos csoportok és a nemzetközi hatalmak gazdasági érdekei. A földrész hatalmas emberi és természeti erőforrásaiért folyó küzdelem sok emberéletbe kerül. Végül pedig ne felejtkezzünk meg a vallási hátterű háborúkról, amelyek bizonyos népek és kultúrák erőszakos megtérítését célozzák, és amelyek jelenleg az iszlám esetében a vak, abszurd és erőszakos terrorizmusban csúcsosodnak ki, olyan ügyek nevében, amelyeknek semmi közük az afrikai népek elemi létérdekeihez.
A mohóságot említette. Afrikában minél több a természeti erőforrás, annál szegényebb a lakosság. Hogyan lehetséges ez az ellentmondás, még hatvan év függetlenség után is?
Gazdaságunk a korábban minket uraló nagyhatalmak érdekein alapul, illetve most még az Ázsiából érkező új hatalmak céljain is. Ezek a külső hatalmak a kegyetlen és igazságtalan piaci szabályoknak köszönhetően még most is több hasznot húznak a kontinens erőforrásaiból, mint Afrika maga. A gazdaságunk ráadásul képtelen volt fejlődni és diverzifikálódni: máig csak a nyersanyagok kitermelése, begyűjtése és nyers állapotban történő eladása folyik. Utána az árucikkeket mások által ellenőrzött piacokról, magas áron kell megvásároljuk. Sajnos, az országok maguk is rosszul gazdálkodnak, pazarolnak, és gyakoriak a lopások. Ha valami kevés még megmarad az országban, azt nem az összes polgár javára fordítják, hanem a hivalkodó hatalmi elit és választottjaik óhajaira és szeszélyeire.
Az ACN néhány projektjében a résztvevő partnerek arra panaszkodnak, hogy létezik egyfajta kulturális alávetettség. Sok nem-kormányzati szervezet, de még a nemzetközi segélyszervezetek is olyan feltételeket szabnak, amelyek megkövetelik az afrikaiak világnézetének, életformájának a megváltoztatását. Ez így van?
Ez a kulturális erőszaktevés egy formája, amelyet a külső hatalmak és érdekcsoportok gyakorolnak. Ők tagadják a mélyen gyökerező afrikai kulturális értékeket, és a céljuk olyan ideológiák és szokások ránk erőltetése, amelyek idegenek tőlünk és gyakran a természetjoggal is ellentétesek. Elsősorban a családdal és az élettel kapcsolatos kérdésekről van szó. Gazdasági, diplomáciai, politikai és kulturális nyomást gyakorolnak ránk; antropológiai erőszakot vesznek rajtunk és megfosztanak bennünket a döntési szabadság jogától, amely pedig minden emberi lényt megillet. Ez a rabszolgakereskedelem hagyatéka, amely Afrikát valódi pokollá változtatta, és amelynek során a feketéket évszázadokon keresztül lenézték és becsmérelték. Nemcsak kívülről, hanem kialakult egyfajta belső rasszizmus, önmagunk ellen irányuló fajgyűlölet, „önrasszizmus” is. Az afrikaiakba beépült, hogy ők nem teljesértékű emberek.
És milyen szerepet játszott a Katolikus Egyház az elmúlt 60 évben?
Azt hiszem, hogy az Egyház jobban működik, mint bármelyik másik intézmény. A kudarcok és a nehézségek ellenére ez az egyetlen, Nyugattól megörökölt intézmény, amely ténylegesen működik és eredményes. Sokhelyütt, például a Kongói Demokratikus Köztársaságban is elmondható, hogy az Egyház az állam, amely nélkül nem lenne élet, remény és jövő. Ez sok területen látható, különösen az oktatásban és az egészségügyben.
Mivel az állam nem gondoskodik a nép oktatásáról és egészségügyi ellátásáról, az Egyház működteti az iskolák, képzési központok, kórházak és egészségházak mintegy felét. Ezek némelyike az ország legjobbjai között van. Gyakran előfordul, hogy csak ilyen működik azokban a városokban és falvakban, amelyekről az állam egyszerűen megfeledkezett.
Milyen nehézségekkel találja magát szemben az Egyház?
A Katolikus Egyháznak a pasztorációt és a szociális tevékenységet belső bizonytalanságok és külső ellenséges megítélés közepette kell végeznie. Ez állandóan veszélyt jelent, aláaknázhatja vagy teljesen tönkreteheti a munkáját. A világiak részéről nagy a belső sebezhetőségünk, kevés elkötelezettséget éreznek; az Egyház szociális elkötelezettsége így a püspökökön és a püspöki konferenciákon nyugszik, ami gyengítően hat. Továbbá hiányoznak az anyagi források, mások nagylelkűségétől függünk, amely segítség nélkül az afrikai Egyház képtelen lenne tovább működni és szolgálni.
Azt is meg kell említeni, hogy erőteljes vallási „konkurencia” lép fel a különféle szekták képében, és mivel nem sikerült megújítanunk apostoli munkánkat, a keresztények száma csökken.
Miért állnak sokan ellenségesen az Egyház munkájához?
Az Egyház által végzett szociális munka magánérdekeket sért. Éppen ezért sok szereplőnek, főleg a politikusoknak az a célja, hogy csökkentse az Egyház befolyását. Az Egyház kényelmetlen, zavaró tényező, egyes államok gyűlölik, sőt üldözik is ahelyett, hogy megkönnyítenék a munkáját. Megpróbálják, akár erőszakos úton is, elhallgattatni a hangját, mint ahogyan minden kritikus hangot.
Az egyik technika az Egyház gyengítésére a keresztények megosztását használja fel. Egy másik pedig a korrupcióval él, éspedig az új keresztény egyházak szaporításával, amelyek közül számosan nem egyebek, mint egyszerű pénzügyi és pénzcsináló szervezetek. A KongóiDemokratikus Köztársaságban csupán az elmúlt 30 évben mintegy 17.000 kereszténynek nevezett egyház kapott jogi státuszt. Ez azt jelenti, hogy kétnaponként három új egyház alakult. Hasonló a helyzet az iszlám állami támogatásával.
Mit tehetnek a katolikusok, hogy ne a probléma, hanem a megoldás részei legyenek?
Csak egy olyan Egyház képes ellátni a társadalomban szellemi küldetését, amely hűséges Krisztushoz és az Evangéliumhoz, amely a szemlélődés, az alázat, a szolgálat egyháza, és amelynek minden tagja példát mutat viselkedésével és elkötelezettségével. Egyedül ezt kéri tőle Krisztus ahhoz, hogy szeretetének és kegyelmének temploma és eszköze legyen.
Források: ACI Afrique, Aleteia 1, 2
Fordította: Solymosi Judit
