2022. március 5., szombat
A háború tizedik napja. Ahogy múlik az idő, úgy válik a háború életünk részévé.
A határon már nem tart órákig a várakozás, hiszen aki menni akart – vagy tudott – az már átjutott. Az újonnan érkezők itt maradnak bizonytalan időre. Már közel 400 regisztrált menekült tartózkodik a kistérség területén. Többnyire nők és gyermekek. A férfiak nagy többsége, miután biztonságba helyezi családját, azonnal a járási központba veszi az irányt, ahol jelentkezik sorkatonai szolgálatra. Az ittmaradt férfiak sem tétlenkednek: ahol tudnak, ott segítenek. Az óvodában sajnos nem volt lehetőség tisztálkodásra, ezért az önkormányzat a közeli városban található római katolikus Karitászhoz fordult segítségért. Már másnap megérkezett a zuhanyzó fülke, amit két menekült férfi szakértelmének hála még aznap használatba vehettek a szállón tartózkodó családok.
A napok múlásával ráébredünk, hogy néha a számunkra oly egyértelmű dolgok, másoknak a mindent jelentik. Erre nagyszerű példa a nigériai diák története, akivel az egyik ételosztás alkalmával találkoztunk. A fiúnak csupán pár perce volt a menekülésre Harkivból. A nagy rohanásban elfelejtette az összes fontos okmányát, többek között az útlevelét is. Társaival éppen a katonával próbáltak szót érteni, amikor kollégám felfigyelt rájuk. Mivel a többiekkel minden rendben volt, azok továbbmentek, ő pedig Ukrajnában maradt. A melegedőben próbáltuk rávenni, hogy nyugodjon meg, igyon egy teát, elkísérjük a szállóra, majd másnap tiszta fejjel kitalálunk valamit. Azonban ő nem akart megnyugodni, sem semmilyen segítséget elfogadni, csak rimánkodott, könyörgött, hogy segítsünk neki átjutni a határon. Közel egy órán át próbáltuk jobb belátásra bírni, de hajthatatlan volt. Fájó szívvel, de ott kellett hagyjuk. Miután hazaértem sem hagyott nyugodni az eset, csak az járt a fejemben, hogy ő is valakinek a gyermeke, őt is hazavárja a családja. Felhívtam az egyik önkéntest, aki még a közelben volt, hogy érdeklődjek a fiú helyzete felől. Semmi sem változott, makacsul állt a sorompónál és arra várt, hátha meggondolja magát a katona. Végül kollégámnak az az ötlete támadt, hogy hívjunk neki taxit, mellyel eljuthat Csapra a vonatállomásra. Átadta neki a telefont, tolmácsoltam neki a tervünket. Kollégám kifizette neki a taxit. Másnap délelőtt felhívtam a diákot, már úton volt Lemberg felé, ahol a nigériai konzulátus található. Megadtam neki a budapesti nigériai konzulátus elérhetőségét is, mely aznap indított különjáratot a nigériai diákok kimenekítésére. Azóta nem kaptunk hírt felőle, de bízom benne, hogy tudtunk neki segíteni.
Késő délután érkezik a telefonhívás, hogy újra nagy szükség lenne az angol nyelvtudásomra. Hollandiából érkezett két önkéntes, akik egy mikrobusznyi szállítmányt hoztak a háborús menekültek megsegítésére. Két nagyszerű emberrel ismerkedünk meg, akik a “de 4de Musketier” jótékonysági szervezet képviseletében érkeztek. Hátborzongató látni és saját bőrünkön tapasztalni azt, ahogyan egész Európa összefog értünk, Ukrajnáért.
A hivatalban állandó ügyeletben vannak az önkormányzat munkatársai. Leülök közéjük, és csak hallgatom, ahogyan mesélnek az emberi sorsokról, melyekkel találkoznak. Az édesapáról, aki két gyermekével, feleségével, frissen műtött édesanyjával érkezett. Pár percük volt csupán a menekülésre, a másfél éves kisgyermek egy pokrócba volt bebugyolálva, mert úgy pizsamában indult útnak a család az éjszaka közepén. Négy napot utaztak idáig. Az édesanyja, amikor belépett a hivatal ajtaján, azonnal zokogásban tört ki. Az édesapa, miután kitöltötte a szükséges papírokat, és tudatosult benne, hogy biztonságban van a családja, elsírta magát.
Vajon meddig tart még ez az állapot? Hány férfit látunk még összetörten, keservesen sírni?
