A Vigasztaló Szentháromság

Ha az Úr Jézus életét, tanítását, az egész kinyilatkoztatást szemléljük, megdöbbenve szerzünk tudomást arról, hogy mindig Isten titkának „közösségében” tesz, szól, gondolkodik. Az Atyára hivatkozik, akit látunk, ha őt nézzük, s akinek akaratát keresi és teljesíti. Ahhoz, hogy szót ejtsünk az Atyáról, okvetlenül kell a Fiú is. Mindez pedig a Lélekben, a Lélek által történik Az angyali üdvözlet, a keresztelkedés, a húsvét, a mennybemenetel, a pünkösd pedig a titokzatos harmadik személyre is utal, akitől sosem lehet elvonatkoztatni. Egyidőben kell tehát „mindhármukról” beszélnünk. Az utolsó vacsorán pedig azt mondja: „Még sok mondanivalóm volna, de nem vagytok hozzá elég erősek…, ha eljön a Vigasztaló, az Igazság lelke, tudtotokra ad mindent…”. Mintha mi mondanánk gyermekeinknek: „Te ezt még nem érted”… – de ez a gyermeket nem nyugtatja meg, hanem még kíváncsibbá teszi. Minél inkább elhárítjuk a gyermek kérdéseit, annál kíváncsibb lesz. Az apostolok is együtt maradtak a mennybemenetel után, és még elszántabban imádkoztak, hogy pünkösdkor betöltse őket a Lélek. S még háromszáz évnek kellett eltelnie, amíg a niceai és a konstantinápolyi zsinaton az egyházatyák „megegyeztek” a Credóban. Ilyen értelemben Pünkösd és Szentháromság ünnepe is szorosan összefügg.

A három-egy Isten hitről szóló keresztény tanítás mégsem elméleti spekuláció. Már a VI. századi Maximus nevű hitvalló eljátszott a gon­dolattal és rádöbbent: Istent nem lehet beszorítani a mennyiségtan 
kereteibe. Ha Istenről azt mondjuk, hogy egy, ez nem egy számsor 
kezdete, hanem tagadása a számnak. A kettő nem egynek fele, és a 
három nem a háromszor egy összeadása. Az egy épphogy nem a kevesebbet jelenti a háromhoz képest, hanem az egészet magában foglalót, a teljességet. Egy, „egyesít, egyetemes, egység – kb. ötszáz, az egy gyökre épülő szavunk van! Ezért a legnagyobb, a fölülmúlhatatlan szám. Kívüle nincs semmi, ahogy Istenen kívül sincs”– jegyzi meg találóan Czakó Gábor.

Isten hármas egysége a személyes szeretet egységéről szól. Ahhoz, hogy valaki személy legyen, szükség van nemcsak az én-re, hanem arra is, aki kimondja: te! És a szeretetben kölcsönös az odafordulás, odaajándékozás. A személy szeret, mert őt is szeretik. Ezt teszik a Szentháromság személyei. Nemcsak információt szereztünk erről, de jogosítványt is kaptunk rá. Halvány módon már az emberi tapasztalat „hármasságai” is leképezik ezt a nagy titkot. Nem véletlen, hogy teremtett világunkban szakrális szám a hármas. Az ég és föld egyesülése adja az embert, emberségünk három alapösszetevője: a test-lélek-szellem, a család hármas tagozódása: apa-anya-gyermek, a hármas napszak: reggel-dél-este, a hármas időzóna: múlt-jelen-jövő, a hármas holdfázis: újhold-félhold-telihold, az emberi lét fordulópontjai: születés-házasság-halál. Meséinkben a szegény ember három fia, a három kívánság, a három próba vagy a hármas magyar igazság… Tehát már a szimbólumok, a természet jelenségei és folyamatai is a hármas számban a tökéletességet sugallják. Az emberi logika alapműveletei is hármasságra épülnek: tézis-antitézis-szintézis. A természetben is érdekes hármasságok adódnak: a lóhere, a juharfa, az eper levele, a víz hármas halmazállapota (cseppfolyós-jég-pára), a hármas levelű madársóska stb.

Persze bármily leképezés legyen is az, messze nem fogja be azt a titkot, amelyet Isten Szentháromságában megtapasztalunk. Olyan titokba nyerünk beavatást, amely az emberi értelem számára felfoghatatlan. Az ószövetség számára addig rejtélyként meghúzódó zár most szétpattant, Isten kinyilatkoztatta belső életét. Mi keresztények, a liturgikus év folyamán megünnepeltük hitünk nagy titkait, az ajándékokat, most magára az ajándékozóra figyelünk, aki istensége teljességét akarja nekünk ajándékozni.

A történelem folyamán, az egyház ezt a misztériumot hitviták és szakadások kereszttüzében védte meg és őrizte csorbítatlanul, hiszen önazonosságának is ez az egyik alapja. A középkorban templomokat, falvakat és egyházközségeket ajánlott a Szentháromság oltalmába. Milyen jó, hogy beavatottak vagyunk. Egyben felelősség is: alázattal, lábujjhegyen merészkedjünk be Isten belső szobájába és boruljunk térdre előtte. Osszuk meg túlcsorduló szentháromságos szeretetét egymással. Minden keresztvetés erre a titokra emlékeztessen.