A változatlan Krisztusba kapaszkodva – Vasárnapi ráhangoló
A bizalom törékeny kincs, amelynek elvesztése légüres térbe taszíthatja az embert – erre hívta fel a figyelmet Heiter Robert Gottfried atya a Vasárnapi ráhangolóban, Jeremiás próféta könyvének szavaiból kiindulva.
A próféta panasza drámai erővel tárja elénk az emberi kiszolgáltatottság tapasztalatát: „Hallom sokak gyalázkodását, rettegés mindenütt.” Jeremiás nem elvont félelmekről beszél, hanem arról a lelkiállapotról, amikor az ember már abban sem lehet biztos, kiben bízhat, ki áll mellette, és ki lesi a bukását. Gottfried atya szerint az emberiség történelmében nem egyszer voltak olyan korszakok, amelyeket a megfélemlítés, a szorongás és a bizalmatlanság légköre határozott meg. Ezek az idők nemcsak külsőleg nyomorítják meg az embert, hanem belülről is torzítják a lelket.
A ráhangoló egyik központi gondolata a bizalom fontossága volt. Az emberi élet minden kapcsolatában – a családban, a barátságban, a hivatalos és intézményes viszonyokban – alapvető szükségünk van arra, hogy rá tudjunk hagyatkozni valakire. Amikor azonban ez a bizalom sérül, eltűnik vagy elveszik tőlünk, minden nehézzé és kilátástalanná válik. Atya szavai szerint ilyenkor „légüres tér képződik az ember körül”, és az ember szinte fulladozni kezd.
Jeremiás mégis éppen ebben a kilátástalannak tűnő helyzetben mondja ki a remény szavát:
„Az Úr, mint hős harcos mellettem áll. Ellenfeleim meginognak, és nem bírnak velem.”
Ez a mondat lett a vasárnapi elmélkedés kulcsa. Amikor minden összedőlni látszik, amikor változások, félelmek és bizonytalanságok vesznek körül bennünket, egyvalamibe kapaszkodhatunk igazán: Isten változatlan hűségébe.
Heiter Robert Gottfried atya arra emlékeztetett, hogy az ember sokszor új ingerekre, izgalmakra, változatosságra vágyik. Ami ismétlődik, ami már tavaly is ugyanígy volt, azt könnyen unalmasnak érezzük. Mégis eljönnek azok az időszakok, amikor éppen a változatlan, a régtől fogva biztos és ismert dolgok válnak megtartó erővé. Amit nagyszüleink is ugyanígy ismertek, amit tíz éve is ugyanúgy éltünk meg, az bizonyos élethelyzetekben kapaszkodót jelent.
A keresztény ember számára ez a változatlan alap nem elvont fogalom és nem hideg eszme. Nem egy mozdulatlan oszlophoz kötjük magunkat, hanem egy élő, szerető, emberi archoz: Jézus Krisztushoz. Ő az, aki minden időben ugyanaz marad. Ő az, aki akkor is hűséges, amikor mi elfáradunk, elbizonytalanodunk, vagy éppen unalmasnak érezzük a megszokottat.
A változó világban, a törékeny emberi kapcsolatok között és a bizalom sérülései közepette is van, aki nem változik. Krisztus hűsége nem függ a körülményektől, nem kopik el az idővel, és nem válik semmissé az emberi gyengeség miatt. Nekünk pedig éppen erre a hűségre van a legnagyobb szükségünk.
