„A vallás körül képmutatásnak helye nincs” – Mindszenty József bíboros halálára emlékezünk

1975. május 6-án, kedden, kora délután – a bécsi irgalmasok kórházában – adta vissza lelkét Teremtőjének Mindszenty József bíboros, esztergomi érsek, Magyarország utolsó hercegprímása. Egyik hű papja, Közi Horváth József szerint a bíboros volt a magyarság lelki fejedelme.

Pannonia Sacra – ez olvasható Mindszenty főpásztori címerén. Mészáros István, a jeles Mindszenty-kutató írta:

„Mit jelent magyarul ez a kifejezés? Szótárral nem lehet lefordítani. Nem azt jelenti, hogy ‘Szent Pannónia’ vagy ‘Szent Magyarország’. Mindszenty bíboros megnyilatkozásai alapján érdemes megkísérelni: milyen tanítást akart sugallni e szókapcsolattal? Hazánkban – Mindszenty szerint – létezik, jelen van egy sajátos provincia, tartomány. Ez a Pannonia Sacra, vagyis a szentül élni akaró magyarok közössége. Kik ennek a tartománynak a polgárai? Akik komolyan, tudatosan, egész személyiségükkel meg akarják élni katolikus hitüket, hiszen csakis így közelíthetnek a szentség egyre emelkedőbb szintjeihez. S e folyamatos, állandó közelítésnek itt, e földön soha sincs vége, viszont állandó aktív lelki előrehaladásra serkent ez az előttünk álló ragyogó cél.”

[Mészáros István: Pannonia Sacra. Új Ember, 2008. november 23., 3. o.]

Msgr. Mészáros Tibor, a hercegprímás titkára – aki hosszú éveket töltött a Gulágon – az irgalmasok bécsi kórházában is Mindszenty mellett volt az utolsó napon. A műtét előtt Mészáros a főpap áldását kérte:

„Megáldott, és utána megcsókoltam, de nem tudom, hogy a gyűrűjét-e vagy a kezét. Inkább a kezét, gondolom. Kicsit térdelve maradtam, mert nem akartam túl gyorsan elmenni. Amint fölállok, még egyszer ránézek tágra nyílt szemekkel. Ő ugyanígy tett. Teljesen egyetértettünk ebben a tekintetben, és anélkül, hogy tudtuk volna, mi jön, tudatlanul és a bizonytalanságban is egyet gondoltunk. Kicsit nedvesedni látszott mindkét szemének a sarka. Elnézett tőlem, fölfelé tekintett és így szólt:

– Hát – itt nagy pauzát tartott – legyen meg az Isten akarata! – mondta azzal a hangsúllyal és lejtéssel, amivel Vas megyében szokták az elkerülhetetlent várni és elfogadni. Nem szóltam semmit. Hamis vigasztalások kimérése másoknak nem szokásom. Még egyszer röviden rám nézett, de láttam, nem szívesen teszi, mert a nedvesedésből kezdtek gömbölyödni szemében a cseppek.

Elengedtem a kezét. Még megérintettem az ágya szélén a lepedőjét. Megfordultam és indultam kifelé. Mégis kíváncsi voltam, hogy mit csinál, mit csinál a könnyeivel. Mielőtt kiléptem, a kiugró fal sarkától visszapislantottam: láttam, hogy mindkét keze fejét egyidőben egy-egy szemére nyomja, és azokkal törli a csorduló könnyeket. Ez volt az utolsó tekintetem, amikor még teljesen magánál volt. Úgy törölte le ezeket a könnyeket, mint érett és nehéz küzdelmeket megvívott parasztemberek Vas megyében szokták csinálni, akik ritkán sírnak, vagy ha sírnak, akkor is nem szabad, hogy lássák, de mindenképpen ügyetlenek a könny letörlésében.”

[Msgr. Mészáros Tibor: A száműzött bíboros szolgálatában. Mindszenty József titkárának napi jegyzetei (1972-1975). Abaliget, Lámpás Kiadó, 2000, 652-653. o.]

1975. május 6-án reggel Mindszenty Józsefet elaltatták, majd megműtötték. Mészáros Tibor a műtét után is a bíboros ágya mellett maradt, majd negyed kettőkor hazament ebédelni. Nemsokára kapta a hírt, hogy meghalt Mindszenty József: az altatásból nem ébredt fel, fáradt szíve fölmondta a szolgálatot:

„Visszasiettem a betegszobába, amelyben meghalt. Egész délután Vecsey, Cser-Palkovics, Ádám Gyurka, Harangozó Feri, Fábián Karcsi, akik mind olyan tanácsadófélék voltak mellette, siettek a bíboros lakására, és keresték testamentumát. Egész délután, majd este 9-ig egyedül őriztem tetemét a kórházi szobában. Már senki sem törődött vele. Ők, a többiek futottak a Pázmáneumba.

Mindszenty bíboros földi maradványait elvitték a patológiai intézetbe. Mentem utána egyedül a kocsimmal. A többieknek se híre, se hamva.”

[Msgr. Mészáros Tibor: Akit övéi be nem fogadtak. Mindszenty bíboros titkárának visszaemlékezései. Pécs, Pro Domo, 1997, 281. o.]

*

Halála évfordulóján egyik legfontosabb, ma is érvényes üzenetet hordozó beszédének hosszabb részletével emlékezünk a nagy főpapra. 1946. október 20-án, a pécsi dómban tartott Szent Gellért ünnepségen példaképe és lelki mestere, Prohászka Ottokár szellemében azt fejtegette, hogy a vallás nem magánügy; aki ki akarja szorítani a közéletből a vallást, az a korrupció, a bűn uralmát hirdeti:

„Az lehet magánügy, hogy felfelé vagy kétfelé fésüljük-e a hajunkat; húsevők vagy növényevők vagyunk-e: ez a másik embert és a társadalmat nem érinti. Már nem magánügy, hogy kiskertemben 200 palántánál több-e a dohányom; a törkölyt és szilvát a kisüstön finánccal vagy anélkül akarjuk-e kifőzni. Gondolom, a társadalomra az is legalább ennyire jelentős: van-e Isten, halhatatlan lélek? A kettőnek van-e kapcsolata? Van-e felebarát, avagy csak ordasok falkája vagyunk-e?

Az a tan, hogy a vallás magánügy, gyökerében rossz és bűnös. Alapja és gyökere a láthatatlan egyház, levegője a vallásközömbösség. A katolikus Egyház kárhoztatja a láthatatlan egyház tanát. A vallásközömbösség önmagában is föltétlen rossz, istentelen, lehetetlen, veszedelmes és az Egyház kárhoztatta. De rossz a célja is: az egy szükséges, a lélek üdvösségének leértékelése.

A vallás körül képmutatásnak helye nincs. A vallás vagy igaz, vagy nem. Ha nem igaz, nem szabad megtűrni a lelkek és házak legrejtettebb zugaiban sem. Ki kell irtani, mint a morfiumot és a hamis kártyát. De ha igaz, akkor a vallásnak, mint igazságnak nyilvánossági jogot és érvényesülést kell engednünk az élet egész vonalán, községházán, vármegyén és a parlamentben, iparban, gyárban, vasúton, hivatalban, hogy a magán- és közösségi embernek megbízható vezére legyen az élet útján.

Ha pedig ezt engedni nem akarnák, magával az igazsággal akasztanak tengelyt. Ha hűvösre akarjuk tenni, Rodostóba, katakombákba akarják küldeni, vagy némaságot szánnak neki, valami lappang az elv mögött: nem akarják, hogy a vallás tetteik tilalomfája, bűnös fejük ítélőbírája legyen. Akik ezt az elvet – a vallás félreállításával – be akarják vinni a nyilvános életbe, a maguk silány magánéletét akarják a nyilvános életben érvényesíteni és általánossá tenni. Oka van annak, miért nem volna szabad a templomon kívül is hirdetni: Ne ölj, Ne fajtalankodj, Ne lopj, Ne hazudj és rágalmazz!

Önmagában is lehetetlent kíván ez az elv: a kamrában vallásos, az utcán már pogány, a falak közt katolikus, munkahelyen istentelen.

De ezt az elvet is, mint minden fát, a gyümölcseiről ismerjük meg. Ahol a vallás már magánügy, ott korrupcióba, bűnbe és kegyetlenségbe fullad az egész élet. A történelmet eleget forgattam, különösen érdekeltek azok a korok, amelyeknek homlokára azt próbálták felírni: a vallás magánügy. A francia forradalmat egyes vonatkozásaiban felszámoló Napóleon mondotta: a vallástalan világban egy szép nőért, egy mutatós körtéért, itóka borért az emberek halomra ölik egymást. Ahol lebbegetik ezt az elvet, ott elárad a gyilkosság, fajtalanság, lopás, rablás, hazugság, rágalmazás. Ez az eláradás és eliszaposodás aztán súlyos ügye a köznek, nehéz lesz megbírni állami költségvetéssel. Állambölcsesség volna-e az államéletbe beereszteni azt, ami társadalmi veszély lesz, mihelyt komolynak veszik? Azzal legyünk tisztában: a társadalomban vagy a valláserkölcs, vagy a bűn rothadása a közügy, ez az élet kérlelhetetlen logikája és váltógazdasága.”

[Mindszenty József: Hirdettem az igét. Vaduz,1982, 134-135. o.]

*

Defunctus adhuc loquitur. Holtában is beszél – ezekkel a szavakkal búcsúztatta az elhunyt főpásztort 1975 májusában Franz König bíboros, bécsi érsek.