A szentimentalizmus diktatúrája

XVI. Benedek pápa megalkotta a „relativizmus diktatúrája” kifejezést, de a relativizmus (természeténél fogva) kényes téma.

A hidra lefejezése című könyvemben azt írtam, hogy a relativizmus ellensúlyozásával próbálkozni olyan, mint sötétben, olajfürdőben birkózni egy polippal. A relativizmus ugyanis egy mögöttes filozófia, amely többféleképpen nyilvánul meg. Magához a Hazugság Atyjához hasonlóan a relativizmus is sok álarcot visel.

Az egyik legveszedelmesebb álarca a szentimentalizmus. Szentimentalizmuson azt értjük, ha valaki kizárólag szubjektív érzelmei alapján hozza meg döntéseit. A szentimentalizmus alapszinten beleszövődött korunk kultúrájába. Számos okból, amelyekre A hidra lefejezésében térek ki részletesen, a szentimentalizmus része a modern nyugati társadalom genetikai kódjának. Olyan, mint a levegő, amit belélegzünk. Mindenhol ott van: a reklám, a politika, az oktatási rendszer, a szerelem, a közösségi és a fősodratú média – az egész világunk tele van szentimentalizmussal.

Miért? Mert az érzelmek motiválnak. Valójában az „érzelem” (emóció) és a „motiváció” ugyanarról a tőről fakad. Van egy régi orosz mondás: „A szív mozgatja a lábat”. Jó elbeszélők tudják, hogy egy történet akkor lesz sikeres, ha valahogy megérinti az ember szívét, vagy valami más érzelmi húrt pendít meg, legyen az félelem, rettegés, harag, iszonyodás, sértődés stb.

A szentimentalizmus természetes következménye a relativizmusnak, mert ha egyáltalán nem létezik olyasmi, hogy igazság (és a relativizmus tágabb értelemben ezt jelenti), akkor az ember nem támaszkodhat másra, csak az érzelmeire. Erre persze azt mondhatod: „Várj csak! De mi van akkor az ember gondolkodási képességével? Mi van a racionalitással?” Azonban a racionalitás csak akkor működik, ha az ember hisz abban, hogy létezik igazság. A racionalitás az igazságból táplálkozik. Nincs igazság? Akkor nincs racionalitás. Nincs racionalitás? Akkor nem marad más, csak az érzelem.

Azt gondolhatnánk, hogy ez nem is olyan rossz. Az érzelem szeretetet, gyengédséget, toleranciát jelent, azt jelenti, hogy kedvesek és cukik vagyunk, igaz? Az érzelem Valentin-napot jelent, rózsaszínű boldog idillt, szívecskéket és virágokat, bűbájos kisgyerekeket, kiskutyákat és cicákat, meg hogy nem felejted el a nagyi születésnapját, igaz?

Hirdetés. Görgess tovább a cikk olvasásához.

Bizony igaz, hiszen érzelem minden, ami édes, szép és jó. Azonban amikor a mézédes érzelmekért rajongunk, megfeledkezünk arról, hogy vannak másfajta, sötét érzelmek is, így a sértettség, a neheztelés, a rivalizálás, a düh és a bosszú. Ezek is érzelmek, és ebben rejlik a trükk: amint engedünk a szentimentalizmus diktatúrájának azáltal, hogy a mézédes érzelmek elbájolnak bennünket, máris kezdjük azt hinni, hogy érzelmeink önmagukban és önmaguktól is jók, és ezért mi jó emberek vagyunk, mert gyengéd érzelmeket táplálunk. Ezt nevezzük “virtue signalling”-nak (erénnyel való hivalkodás, jóemberkedés – A ford.), ami trendi angol kifejezés az önelégültség megnevezésére.

Hiszünk abban, hogy mézédes érzelmeink jók, mert csodálatos melegséget adnak, és különösen jó, amikor saját magunk iránt érezzük ezt a csodálatos melegséget. Egyre jobban bízunk érzelmeinkben, nem kérdőjelezzük meg azokat. Folytatjuk is, mert mint minden kábítószer, az érzelem is feldob. És mint minden függő, visszamegyünk még többért, és akkor még jobban érezzük magunkat. Aztán ha már a saját édes érzelmeink rabságába estünk, és valaki meg meri kérdőjelezni érzelmeinket vagy az érzelmeink alapján született tetteinket és döntéseinket, akkor feldühödünk, mint minden függő. Mint a kisbaba, ha elveszik a cumiját.

Ilyenkor történik aztán, hogy az emberek duzzogni kezdenek és áldozatot játszanak. Érzelmi zsarolást alkalmaznak, és bántalmazni kezdik azokat, akik szembeszegülhetnek velük. Sikoltoznak, kiabálnak, hajigálnak, mint az elkényeztetett kisgyerek, ha nem teheti azt, amit akar. A többieket hibáztatják, hogy gonoszak, rasszisták, szívtelenek, intoleránsak Ez a másra mutogatósdi nagyon erőszakossá is válhat, mert a szentimentalista rátámad azokra, akik szembefordulnak vele.

A következő lépés, hogy a szentimentalizmus diktatúrája valóban sértettségbe, dühbe és bosszúba csap át. A szentimentalista támadásba lendül, de mostanra már elhitte, hogy az ő érzelmei jók, és ő maga is jó. Ezért nemcsak azt hiszi, hogy jogos a sértettség, a düh és a bosszúvágy, amit érez, hanem abban is hisz, hogy ezek az érzelmei tulajdonképpen jók, és ő még jobb ember, amiért ezeket a nemes érzelmeket birtokolja.

Ha nem állítják meg, akkor a szentimentalista ezekre az érzelmekre alapozva erőszakkal fog fellépni mások személye vagy vagyona ellen. Vigyázz, ha egy bandához csatlakozik, ahol mások is osztoznak haragjában, dühében és bosszúvágyában. Összefognak vélt ellenségeik ellen, az üldözés, zaklatás és (végül) az erőszak minden módját alkalmazva. (Ezt a dinamikát Örök hadviselés című könyvemben fejtem ki részletesebben.)

Írta: Dwight Longenecker atya, USA
Fordította: T. Nagy Edit

Hirdetés. Görgess tovább a cikk olvasásához.