A szegények nem vitatkoznak a klímaváltozásról, hanem megpróbálják túlélni
A szegények nem konferenciatermekben vitatják meg a klímaváltozást.
Délben találkoznak vele, egy bádogtető alatt; egy építkezésen; egy kiszáradt kézi vízpumpa mellett; a földeken, ahol a talaj már porrá vált; vagy egy elárasztott utcában, ahol a tankönyvek úgy úsznak a vízen, mint az élettelen madarak.
Számukra a klímaváltozás nem valamilyen jövőbeli forgatókönyv. Hanem láz, adósság, terméskiesés, elmaradt étkezés, áram nélküli éjszaka, hasmenéstől szenvedő gyermek vagy egy idős asszony, aki ventilátor nélküli szobájában levegő után kapkod.
Az egyenlőtlenség időjárása
Ezért az új keletű kifejezés: „extrém időjárás” erkölcsi szempontból nem egészen pontos. Az időjárás ugyanis nem mindenki számára egyformán szélsőséges.
A légkondicionálóval rendelkezők számára a hőhullám pusztán kellemetlenség. A riksahajtó, az utcai árus, a vándormunkásként dolgozó kőműves, a mezőgazdasági munkás, a köztisztasági dolgozó és a szegénységben élő idősek számára azonban valóságos büntetés.
Az árvíz egyesek számára közlekedési problémát jelent. Mások számára az ágynemű, a gabona, a kecskék, a gyógyszerek, a bizonyítványok és okiratok, a fényképek és az emlékek elvesztését.
Az elmúlt hetekben ismét szembesülhettünk azzal, hogy az éghajlat egyre pusztítóbbá vált. Emberek milliói voltak kitéve veszélyesen magas hőmérsékletnek. A viharok és az esőzések megrongálják az energiaellátási és közlekedési infrastruktúrát. A víztározók vízszintjének emelkedése miatt pedig még inkább sürgetővé teszik az árvízi felkészülés szükségességét.
Ezek nem egymástól elszigetelt események. Egy új normalitás darabjai, amelyben a hőség, az eső, a szél, a víz és a betegségek egyre kiszámíthatatlanabbul érkeznek. Nem a természet vált kegyetlenné. A rendszereink váltak igazságtalanná.
A testükkel fizetnek
A tragédia abban rejlik, hogy elsőként azok szenvednek, akik a legkevésbé járultak hozzá a válság kialakulásához. A szegények keveset fogyasztanak, keveset pazarolnak, ritkán repülnek, és kevés tulajdonnal rendelkeznek. Mégis a saját testükkel fizetik meg az árát.
Otthonaik veszélyeztetett területeken épülnek, mert a biztonságosabb föld túl drága. A szabad ég alatt dolgoznak, mert az irodák mások számára vannak fenntartva. Szegényesen táplálkoznak, mert az infláció előbb éri el a konyhájukat, mint a stratégiai terveket. Gyermekeik olyan tantermekben tanulnak, ahol a hőség szinte lehetetlenné teszi a figyelést.
A klímaváltozás tehát nem csupán ökológiai, hanem igazságossági kérdés is. Feltárja a társadalom rejtett szerkezetét. Megmutatja, kinek jut árnyék, biztosítás, mozgási lehetőség, megtakarítás, beleszólási jog és részvétel a politika formálásában. Megmutatja, kitől várják el, hogy „alkalmazkodjon”. Megmutatja, ki az, aki menekülhet, és ki az, akinek viszont mindent el kell viselni.
A keresztényeknek és minden erkölcsi felelősséget komolyan vevő állampolgárnak kellene, hogy nyugtalanítsa a lelkiismeretét a Laudato Si’ („Áldott légy” – Ferenc pápa második enciklikája, amelynek központi témája a környezetvédelem, a klímaváltozás és a társadalmi igazságosság összefonódása – ford. megj.). A Föld kiáltását és a szegények kiáltását nem lehet elválasztani egymástól.
Túl a klímaszorongáson
Az olyan lelkiség, amely szereti a teremtett világot, de közben figyelmen kívül hagyja a munkásokat, érzelgős. Az a fejlesztéspolitika, amely gazdasági növekedésről beszél, miközben hagyja, hogy a szegények megégjenek, vízbe fulladjanak vagy elvándoroljanak, erkölcsi szempontból hiányos. Az az egyház pedig, amely fákat ültet, de nem áll a lakóhelyükről elűzött emberek mellé, csak félig értette meg az evangéliumot.
Nem pusztán klímaszorongásra van szükségünk. A szorongás megbénít. Klímafelelősségre van szükségünk.
A városoknak hőség elleni menedékhelyeket, árnyékos buszmegállókat, ivóvízpontokat és emberséges munkaidő-szabályokat kell kialakítaniuk a hőhullámok idejére. Az iskolákat nem csupán a befogadható tanulók létszámához, hanem a hőmérsékleti viszonyokhoz is igazodva kell áttervezni.
A plébániák, templomok, mecsetek, a szikh templomok, a gurdvárák és a civil szervezetek helyi klímaalkalmazkodási központokként működhetnének: vizet, hűvös helyiségeket, elsősegélyt és vészhelyzeti támogatást biztosíthatnának.
Kinek az élete számít?
Az üzleti életnek is részt kell vennie ebben az erkölcsi párbeszédben. Ha a vállalatok képesek mérni a termelékenységet, akkor a hőség jelentette kockázatot is képesek mérni. Ha valós időben tudják követni a nyereség alakulását, akkor a dolgozók biztonságát is nyomon tudják követni.
Egyetlen vállalat sem nevezheti magát fenntarthatónak, ha közben a szerződéses munkavállalói összeesnek a tűző napon. Egyetlen város sem büszkélkedhet a fejlett infrastruktúrájával, miközben lakói a nyomornegyedek műanyag fóliái alatt, befedetlen szennyvízcsatornák mellett élnek.
A klímaválság komoly lelkiismereti kérdést vet fel: kinek az élete számít, amikor emelkedik a hőmérséklet? A választ nem bízhatjuk a piacokra. A piacok árat szabnak a hiánynak, de természetükből fakadóan nem védelmezik az emberi méltóságot. A méltóságot a jognak, a közösségnek, az erkölcsnek és az együttérzésnek kell megvédenie.
A szegények nem szánalmat kérnek. Élhető világot kérnek. Azt kérik, hogy a fejlődés ne őket áldozza fel elsőként, és ne róluk emlékezzen meg utoljára. Inkább vizet kérnek, mint jól csengő szlogeneket, árnyékot a szónoklatok helyett, és igazságosságot a jótékonykodás helyett.
Amikor az időjárás a szegények ellen fordul, a társadalomnak nem szabad elfordítania a tekintetét. A kiszolgáltatottak védelme nem a jóindulatnak egy választható megnyilvánulása. Ez a civilizáltság valódi mércéje.
Szerző: Dr. Kuruvilla Pandikattu SJ
Dr. Kuruvilla Pandikattu SJ a fizika, a filozófia, a teológia és az etika határterületén tevékenykedő tudós. Posztgraduális tanulmányai (MSc – fizika) befejezése után filozófia mesterképzésen vett részt a jezsuiták által működtetett Jnana Deepa Vidyapeeth (JDV) intézményben, majd filozófiai mester fokozatot szerzett a Pune-i Egyetemen.
Fordította: Marek Éva
Forrás: flashesinsight.com
