Sebestyén Péter atya gondolatai évközi 28. vasárnapra.
Az evangélium ide kattintva olvasható.
1. A Seregek Ura minden nemzetnek bőséges lakomát rendez
(Iz 25,6–10a)
A lakoma már a prófétai nyelvezetben is Isten és az ember szeretetteljes kapcsolatát jelenti. A közös asztal a családias ünnep, az önfeledt öröm szinonimája.
2. Mindent elviselek abban, aki nekem erőt ad. (Fil 4,12–14,19–20)
Az apostol tapasztalatait osztja meg a filippiekkel. Számára a Krisztus-követés nemcsak a nehézségek elviselését jelenti, hanem azt a háttér erőt is, amit Krisztustól kap ezekhez.
3. Barátom, hogy kerültél ide? (Mt 22,1–14)
Ahogyan az evangéliumi példabeszédeknél, paraboláknál megesik, értetlenül állunk a király menyegzőjéről szóló jézusi történet előtt is, számos kérdéssel szembesülve: miért nem akarnak elmenni a meghívottak ilyen vidám örömünnepre? Hiszen ott nem szedtek belépőt… Hogyan kérheti számon a meghívó az ünnepi ruhát azon, akit az út széléről hívott be? Miért bántalmazzák, sőt ölik meg a király szolgáit, így „viszonozva” a meghívást?
Máté evangélista más változatban hozza ezt a példabeszédet, mint Szent Lukács, de a történet így is tele van talányokkal. Hol itt az örömhír?
Az első századok egyházatyái szívesen látták meg ebben a példázatban az egyház sorsát, a zsidók „kegyvesztettségét”, Jeruzsálem lerombolását, mi több, a keresztények vértanúságát is. A keresztény igehirdetés azonban továbbmegy. Jézus példázataival mindig nevelni akar. Gazdagítani, előmozdítani a vele való közösséget, elsegíteni a hívőt a mélyebb felismerésre, és arra, hogy üdvösségének tevékeny részese legyen, ne csak tétlen és felelőtlen élvezője.
A király maga Isten, aki mindnyájunkat meghívott, hogy Vele legyünk. Vele lenni ünnep, öröm. Ajándék és megtiszteltetés. Mindenkit meghív, nem csak egyeseket. Meghívja a „kívülállókat”, a jöttmenteket, az utcán hányódókat éppúgy, mint a „hivatalosakat”. Kikben ismerünk magunkra: akiknek nem akaródzik elfogadni, hisz ami ingyen van, gyanús? Akik bokros teendőikre hivatkozva visszautasították, kimentették magukat? Mennyi halaszthatatlan dolgunk akad „templomozás” helyett: kirándulás, számítógép, vendégjárás, vidéki kiruccanás, házi munka, kerti partik, kulturális és sportrendezvények – minden, ami a hosszú hétvégébe belefér… Vagy azok vagyunk, akik a meghívókat szeretnénk eltenni láb alól?
Mindannyian ugyanarra a lagzira kaptunk meghívást. Nem akárki hív, hanem maga a király. Az elnököt, a kormánytagokat mi választjuk, de ebben az esetben a király maga választ minket. Ha nemet mondunk, magunkat rekesztjük ki.
A jézusi parabola újabb fordulatot vesz. A meghívottak közül egyvalaki nem volt ünneplő ruhában, menyegzős köntösben. Talán akkor járunk az igazság közelében, ha nem pusztán erre az alkalomra előre vagy a belépéskor kiosztott ruhára, és nem is holmi bemosakodásra gondolunk. Akit hirtelen az utcáról hívnak be, nincs ideje fodrászhoz menni, új ruhát beszerezni. Mégsem abszurd a király elvárása, mert Isten meghívása számunkra feladat. Ő igenis elvárja, hogy ha vele vagyunk, hagyjunk fel a bűnnel, és lelkünk öltözzék ünneplőbe. Nem lehet halogatni, halasztgatni a megtérést, mint Pató Pál úr: Ej, ráérünk arra még… Mert akkor talán el is szalasztjuk.
A mennyek országának lakomájára nem lehet csak úgy „beesni”, besurranni, csapzottan beállítani! Nála nincs helye a potyázásnak. Istenszeretetünknek, hívő életünknek követelményei vannak. Csupán azt kéri számon, amit adott. Hogy az elvetett mag gyümölcsöt érleljen. Amikor ő hív, a legszebbet adjuk neki mindenünkből: időnket, tehetségünket, igaz énünket. Amikor nála, vele ünneplünk, tisztába öltözünk gondolatainkban, vágyainkban, munkánkban, kapcsolatainkban, terveinkben. Öltsük magunkra Krisztust – mondja az apostol.
Isten komolyan vesz minket. A menyegzőt nem lehet visszarendezni. Ő nem gondolja meg magát és nem lép vissza elhatározásától, mert mindenkit üdvözíteni akar. A menyegzőt megtartja, legfeljebb nélkülünk. És gondoskodik arról, hogy telt ház legyen. Örök üdvösségünk a tét – elmegyünk a mennyei lagziba?
