A hála legyen mindig a szívünkből felszálló fény – Ferenc pápa Úrangyala imája

Az élet alapvető valósága, hogy minden jó Isten kegyelméből, ingyenes ajándékából származik. A hálátlanság növeli a kapzsiságot, erőszakot szül, miközben egy egyszerű „köszönöm” helyreállíthatja a békét – tanította Ferenc pápa vasárnap délben, elemezve a gonosz szőlőmunkásokról szóló evangéliumi szakaszt.

Az evangéliumi példabeszéd arra a szomorú illúzióra utal, amikor az ember elfelejti Isten ingyenességét és úgy érzi, hogy nincs szüksége sem szeretetre, sem üdvösségre, hanem saját kapzsiságának foglyává válik, pusztán arra törekedve, hogy többet birtokoljon másoknál – fejtette ki beszédében a Szentatya.

A vasárnapi evangéliumi szakasz egy drámai példabeszédet mond el nekünk, szomorú végkifejlettel (vö. Mt 21,33-43) – kezdte beszédét Ferenc pápa, majd összefoglalta a történet lényegét. Egy gazdaember szőlőt ültetett földjére és azt jól gondozta; majd, mivel el kellett utaznia, szőlőmunkásokra bízta. Szüret idején elküldi szolgáit, hogy gyűjtsék be a termést. De a szőlőmunkások bántalmazzák és megölik őket. Ezután a gazda a fiát küldi el, és a munkások még őt is megölik. Hogyan volt ez lehetséges? Mi okozta ezt a bajt? – tette fel a kérdéseket Ferenc pápa, majd elmélkedésében rávilágított Jézusnak a példabeszédben közölt üzenetére.

A tulajdonos mindent jól, szeretettel végez: ő maga is fáradozik, elülteti a szőlőt, sövénnyel veszi körül, hogy megvédje, gödröt ás a présnek, őrtornyot épít. Ezután a szőlőt földművelőkre bízza, bérbe adja nekik értékes vagyonát, és méltányos, igazságos módon bánik velük, hogy a szőlőskert jól megművelhető legyen és gyümölcsöt teremjen. Mindezek tükrében a szüretnek boldogan, ünnepi hangulatban kellene végződnie mindenki megelégedésére, a termés méltányos elosztásával.

Ehelyett a szőlőmunkások fejébe hálátlan és kapzsi gondolatok férkőztek be. A konfliktusok gyökerénél mindig van némi hálátlanság és vannak kapzsi gondolatok, az a vágy, hogy mielőbb a dolgok birtokosaivá váljunk. „Nem kell semmit sem adnunk a gazdának. A mi munkánk terméke csak a miénk. Senkinek sem tartozunk felelősséggel!” Így beszélnek ezek a munkások – jegyezte meg a Szentatya, rámutatva, hogy nincs igazuk. Valójában hálásnak kellene lenniük azért, amit kaptak és ahogyan bántak velük. Ehelyett a hálátlanság a kapzsiságot táplálja, és fokozatosan növekszik bennük a lázadás érzése, ami arra készteti őket, hogy a valóságról torz képet alkossanak, és úgy érzik, hogy inkább a gazda tartozik nekik, semmint, hogy ők lennének adósai a gazdának, aki munkát adott nekik. Sőt, amikor meglátják a szőlősgazda fiát, még odáig is elmennek, hogy azt mondják: „Itt az örökös. Rajta, öljük meg, és miénk lesz az öröksége!”. És földművesekből gyilkosokká válnak. Az egész egy folyamat. És ez a folyamat olyan gyakran végbemegy az emberek szívében, még a saját szívünkben is – állapította meg Ferenc pápa.

Ezzel a példabeszéddel Jézus arra emlékeztet bennünket, hogy mi történik olyankor, amikor az ember áltatja magát, és elfelejti a hálát, elfelejti az élet alapvető valóságát: hogy a jó, Isten kegyelméből, az ő ingyenes ajándékából származik. Amikor az ember elfelejti Isten ingyenességét, akkor végül nem a szeretet és az üdvözítés örömével éli meg állapotát és korlátait, hanem azzal a szomorú illúzióval, hogy nincs szüksége sem szeretetre, sem üdvösségre. Az ember már nem engedi, hogy szeressék, és saját kapzsiságának foglyává válik, annak a szükségletnek a foglya, hogy valamivel többel rendelkezzen, mint mások, hogy ki akarjon tűnni mások közül! Csúnya ez a folyamat, és sokszor megtörténik velünk – jegyezte meg Ferenc pápa, arra biztatva, hogy gondoljuk komolyan végig ezt a folyamatot, amelyből olyan sok elégedetlenség és vádaskodás, annyi félreértés és irigység származik; és a haragtól hajtva az ember belevetheti magát az erőszak örvényébe. Igen, a hálátlanság erőszakot szül, megfoszt békénktől, és arra késztet, hogy kiabálva, békétlenül halljunk és beszéljünk, miközben egy egyszerű „köszönöm” visszaállíthatja a békét! – mutatott rá a Szentatya.

Köszönöm, kérem, bocsánat – három szó, ami az emberi együttélés
titka

Arra biztatta a híveket, hogy mindenki a következő kérdéseket tegye fel magának: tudatában vagyok-e annak, hogy megkaptam az élet és a hit ajándékát? Tudatában vagyok-e annak, hogy én magam is egy ajándék vagyok? Hiszem-e, hogy minden az Úr kegyelméből fakad? Megértem-e, hogy érdem nélkül részesülök jótéteményeiben, hogy ingyenesen szeret és üdvözít? És mindenekelőtt, a kegyelemre válaszként, tudom-e azt mondani, hogy „köszönöm”? Tudok-e köszönetet mondani? A három szó, amely az emberi együttélés titka: köszönöm, kérem, bocsáss meg. Ki tudom mondani ezt a három szót? Köszönöm, kérem, bocsánat, elnézést. Ki tudom-e ejteni ezt a három szót? Ez egy kis szó, a „köszönöm” – egy kis szó a „kérem” és egy kis szó, hogy elnézést kérjünk, a „bocsánat” szót – minden nap várja Isten és várják a testvérek. Kérdezzük meg magunktól, hogy ezek a kis szavak: „köszönöm”, „kérem”, „bocsánat” jelen vannak-e az életünkben. Tudok-e megköszönni, tudom-e azt mondani, hogy „köszönöm”? Tudok-e elnézést, bocsánatot kérni? Képes vagyok-e rá, hogy ne legyek tolakodó? Meg tudom-e kérdezni, hogy „szabad”? Köszönöm, bocsánat, kérem – ismételte meg a három fontos szót Ferenc pápa, majd a következő fohásszal zárta beszédét:

„Mária, akinek lelke magasztalja az Urat, segítsen nekünk, hogy a hála legyen a szívünkből minden nap felszálló fény”. 

Forrás: Vatican News