A bűn tudása – Isten feledékenysége

A cím második fele provokatív. Isten – feledékeny? Szénégető István atyának a nagyböjti ráhangolót bevezető elmélkedése néhány gondolatáról eszembe jutott, mit írt annak idején Prohászka Ottokár bűnbánatról, Isten bűnbocsátó kegyelméről. S az is eszembe jutott, hogy mit írt néhány évtizeddel ezelőtt a bűnről, a bűn tudásáról a korszak egyik vezető marxista filozófusa.

Szénégető István atya mostani elmélkedésében ezt mondta:

„A bűnbocsánat felé vezető utunkon hálát adhatunk a bűn tudatáért. Bűntudat nélkül, hogy tudhatjuk, hogy van bűn, hogy be tudjuk határolni, körbe tudjuk határolni, s el tudunk határolódni: ennek a tudata kegyelem. Veszélyes lenne az az élet, ahol nem tudjuk, nem látjuk tisztán, mi bűn, mi nem bűn, mi kegyelem, mi az erény, hol kezdődik a sötétségnek a birodalma, a sötétségnek a mentalitása, a sötétségnek a cselekedetei – fontos, hogy behatároljuk. Én ezt nevezem a bűn tudatának.”

Nagyon fontos mondatok. Arról van szó egyszerű szavakkal fogalmazva, hogy nem maszatolunk, nem keresünk felmentést rossz, bűnös tetteinkre, hanem a bűnt – bűnként tudjuk. Azt gondolom,ez a legfontosabb tapasztalat, amely nélkül nincs bűnbevallás és bűnbocsánat.

Ancsel Éva marxista filozófus írta négy évtizede:

„Amikor fölmondjuk, mi a jó, nem történik velünk semmi sem. Az éthosz tetteiben pedig nem a ’jó’ történik meg velünk, hanem az igazságtétel. A rosszról már inkább van tudásunk, s nem azért – ami pedig evidensnek tűnne -, mert elkövetik velünk, hanem valahányszor mi követjük el a rosszat, velünk is történik valami, azon túl, hogy megtettük. Nyomot hagy bennünk a bűn, kínos nyomot, amit bűntudatnak hívunk. Bár a magyar kifejezés félrevezető, mert a bűntudat (Schuldgefühl) még nem tudása a bűnnek. Sőt! Éppenhogy a be nem ismert bűn nehezedik ilyenkor a lélekre – lévén a bűntudat sokkal inkább a bűn tilalom alá helyezett tudása. De terhes ezzel a tudással, ha nem is biztos, hogy kihordja. Ezért a bűntudat csak tudás-lehetőség, amennyiben az ember megpróbál szabadulni attól a sötét, artikulálatlan szenvedéstől, amit a be nem ismert bűn hagy maga után.”

[Ancsel Éva: Etikai tanulmány tudásról és nem tudásról. Bp., 1986, 33-34.]

A marxista filozófus gondolatait hívő ember is oszthatja, de azzal a megjegyzéssel, hogy a keresztény ember éppen úgy jut el a bűn tudásáig és megvallásáig, hogy világa fölé boltozódik az isteni kegyelem. Vagyis van „vezetőnk”, aki a bűnbevallás útján vezet minket – Ancsel későbbi szavait idézve – a „sötét tudástól az ember egészének a tudásáig – a megvilágosodásig”. Annak a felismeréséig, hogy a bűn – Isten ellen elkövetett „merénylet”. Az idézett szót Prohászka Ottokártól kölcsönöztem, aki fiatalkori, pályadíjjal jutalmazott könyvében a „természetfölötti bánat” indítóokairól (pl. az Isten iránt való őszinte szeretet, az örök boldogság vágya) elmélkedve így fogalmazott:

„A bűn ugyanis jogtalanság; a bűn Isten ellen elkövetett, alávaló merénylet, amely Isten jogait sérti. E jogtalanság kárpótlást kíván – e meggyalázás megkövetést követel. A bűnös az Isten sértett jogainak érvényt akar szerezni, s amit elvett, azt visszapótolni kívánja. Az elégtétel természetesen nem lehet más, mint a bűnösnek aktusai s ezek közt első helyen: a bánat. Igaz, hogy az ember elégtétele mindig gyönge és aránytalan – magában véve értéktelen, ha csak Krisztus érdemét nem zárja magában; de hisz ez az érdem számunkra készen áll, csak le kell foglalnunk. A bűnös lélek tehát Isten sértett jogainak bosszulójává csap fel, elégtételt, kárpótlást követel bánatában, bűnhődésében, megalázódásában az isteni felség számára. E hangulatban a theológusok különálló erényt, a bánatnak különös motívumát látják, s ezt ’virtus poenitentiae’-nek, a bánat erkölcsi erényének mondják. – Az akarat tehát ez indítóokok bármelyikéből természetfölötti, igaz bánatra emelkedhetik; minden egyes oknak gyökeréből kivirágozhatik a tulajdonképpeni penitencia; ezt a trienti zsinat az elkövetett vétek fájlalásának és megutálásának mondja, mellyel együtt jár a jövőre nézve a vétek elkerülésének erősfogadása.”

[Prohászka: A keresztény bűnbánat és a bűnbocsánat. Bp., 1927, 85.]

Minden bűn tehát Isten ellen elkövetett „alávaló merénylet”. Nem véletlen, hogy a bűnt a jeles gondolkodó, B. Pascal is megsebzésként értelmezte, amikor a Golgotáról, Krisztus kínszenvedéséről elmélkedve ezt írta:

„Ne ejtsünk rajta más sebeket a jövőben.”

[Pascal: Gondolatok, 553.]

Szénégető István atya másik fontos gondolata számomra az, amit a helytelen bűntudatról mondott:

„Nem kell, hogy állandóan belülről valami marjon, a múltnak a terhe, vagy valamelyik bűnünknek a terhe. Pont erről szól ez a kegyelem.”

Erről részletesen elmélkedett Prohászka Ottokár az egyik legszebb könyvében, amely bár korábban németül már megjelent, csak 1927-ben, a püspök halálakor látott napvilágot magyarul. A könyv címe: Élő vizek forrása. Alcíme: Elmélkedések Jézus szentséges szívéről. Ebből a kötetből idézek hosszabban:

„Megbánt, beismert, megbocsátott bűneinken nyugtalankodni nagy hálátlanság volna az Úrral szemben. Annyi volna, mint vele igazán egyesülve nem lenni, mint a megváltás művét valóságosan át nem élni. Megtenni mindent, ami hatalmunkban van, elfogadni, győzni mindent, amit Isten kíván – ez kötelesség. De ugyanily kötelesség felhagyni minden kétséggel, hálából a megváltó szeretet iránt.
Vannak bűnterhükre érzékeny lelkek, akik múltjokra szüntelenül visszatérnek. Különösen nagy kegyelmek árán hirtelen megtisztult lelkek eshetnek abba a veszélybe, hogy szinte lidércnyomásból ébredő önismeretük nehezen eszmél a hihetetlen, a valószínűtlen, a diadalmas valóságra. A megtisztult lélek nem felejti a bűnt, természetszerűen bánja, kifogyhatatlanul bánja, s az engesztelésben telhetetlen. E bánatnak nem szabad lélekbénító önkínzássá fajulnia, ez sérelmes volna Isten megbocsátó szeretetére nézve. A bánatnak a megbocsátás gondolatában kell elmerülnie, s onnan a lélek szent békéjét táplálnia. Isten elfeledte bűneinket, mi nem feledjük el, ez nagylelkűség, ez helyes. Menjünk elébe az elégtételnek, ne várjuk kényszerét, a szabadon vállalt engesztelés hatalmasabb, mint a büntetés, mely reánk kiméretett. De engesztelésünk legyen telve boldog hálaadással. Higyjünk az irgalomban, melynek isteni tüzében elhamvadnak a legnagyobb gonosztettek is. Tartozunk? Igen, határtalanul, megfizethetlenül. De kinek? Annak, aki szeretett bennünket, mielőtt voltunk, annak, aki tárt karral jött elibénk a szent keresztségben, aki nem küldött kárhozatra bűneinkben, hanem eljött és ’életét adta barátaiért’, értem is – őt kell kiengesztelnünk, az irgalmas Szívet, aki szeretettel hajolt fölénk s könyörgött értünk, míg mi bántalmaztuk őt….. lehet kételkedni a megbocsátásban, mikor az a közbenjárónk, akinek tartozunk?”

[Prohászka: Élő vizek forrása. Bp., 1927, 85-86.]

A szöveg végi kérdés – amely a választ is magában foglalja – gyönyörű. Emberi ésszel, úgy gondolom, valóban nehéz fölfognunk, hogy Az, Akit megbántunk, őszinte bűnbevallásunk nyomán elfeledi bűneinket, végképp eltörli őket, ahogy a táblára krétával rajzolt ábrát egy kéz spongyával egyszer s mindenkorra eltünteti. Vajon tudunk mi ennyire feledékenyek lenni? Vajon mi, teremtmények, az ellenünk elkövetett vétkek nyomán, a megbocsátás puszta aktusán túl tudjuk-e követni az isteni feledékenység példáját?