Müller bíboros: A papi méltóság mibenléte

A papi méltóság nem abban rejlik, hogy önelégülten a társadalmi elismertség fényében sütkérezünk, hanem sokkal inkább abban, hogy Krisztus alkalmassá tett minket arra, hogy az Újszövetség szolgái legyünk.

Gerhard Ludwig Müller bíboros pap- és diakónusszentelés alkalmából mondott prédikációja, Courtalain, 2026:

Nagy örömmel és mély hálával ünnepli ma az egyház három férfi pappá és négy férfi diakónussá szentelését, akik az apostolok küldetésébe és felhatalmazásába kapcsolódnak be. Már az egyház kezdetei óta a püspök kézrátétellel és felszentelő imádsággal közvetítette azt a visszavonhatatlan kegyelmet, hogy pásztorként Krisztus nevében vezessék az egyházat.

A II. Vatikáni Zsinat „Lumen Gentium” kezdetű dogmatikus konstitúciója fejti ki e „szolgálatok lényegét, amelyektől az egyház élete a legnagyobb mértékben függ”:

„Az áldozópapokat, jóllehet nincs főpapi méltóságuk, és hatalmuk gyakorlásában a püspököktől függnek, hozzájuk köti a papi méltóság; az egyházi rend szentségének erejéből, s Krisztusnak, a legfőbb és örök papnak képmása szerint az evangélium hirdetésére, a hívek lelkipásztori gondozására és az istentisztelet végzésére szentelik őket, mint az Újszövetség igazi papjait.”

LG 28

Ugyanez az Egyházról szóló dogmatikus konstitúció a diakónusokról ezt tanítja:

„A hierarchia alsóbb fokán a diakónusok állnak, „nem papságra, hanem szolgálatra” kapják a kézfeltételt. A szentségi kegyelemben megerősödve szolgálnak Isten népének a liturgia, az ige és a szeretet diakóniájában a püspökkel és papi testületével közösségben.

LG 29

A 16. századi protestáns mozgalom óta – amely nem az egyház megújulásához, hanem a keresztény egység megbomlásához vezetett – mélyreható hitbéli különbség áll fenn ebben a kérdésben. A katolikus papsággal szemben felhozott egyik ellenvetés szerint Krisztus mellett nincs helye olyan kultikus papságnak, amely egykor az Ószövetség templomi szolgálatában létezett. A Zsidókhoz írt levél tanítása szerint ugyanis Krisztus az új és örök szövetség egyetlen főpapja, és ezáltal Isten és az emberek között az egyetlen közvetítő. A katolikus hit szerint azonban a szentségileg felszentelt papok nem a kegyelem létrehozói, hanem csupán a kegyelmet közvetítő szentségek kiszolgáltatói – ezt a nézőpontot már Aquinói Szent Tamás is hangsúlyozta Luther előtt háromszáz évvel. (S.th. Suppl.36. kérdés 3.cikkely). Ők nem Krisztus mellett vagy után állnak, éppen ellenkezőleg: a megdicsőült Úr ugyanis a Szentlélek erejével egyházában a püspökök és papok szolgálata által folytatja tovább főpapi tevékenységét egészen második eljöveteléig.

Az apostolokhoz hasonlóan utódaik is – Szent Pál szavaival élve – „Krisztus szolgái és Isten titkainak gondnokai” (1Kor 4,1). Ezért a püspökök és papok méltán nevezhetők – Aquinói Szent Tamás tanítása szerint – „papoknak és közvetítőknek, mivel az egyetlen valódi közvetítő szolgái, aki helyett kiszolgáltatják az embereknek az üdvözítő szentségeket.” (S.th. III q. 26 a.1 ad 1) A püspökök és papok, mint „Isten munkatársai” (2Kor 6,1), a hívekhez fordulnak ezekkel a szavakkal: „Mi tehát Krisztus követségében járunk, s maga Isten int általunk. Krisztus nevében kérünk: engesztelődjetek ki az Istennel!” (2Kor 5,20). Ezt a szolgálatot János evangéliuma a pásztor képével szemlélteti. Jézus a jó Pásztor, aki életét adta juhaiért. Ennélfogva egy pap csak akkor lehet valóban jó pásztor, ha szereti „nyájának juhait”, a rábízott híveket, és Krisztus szeretetével gondoskodik róluk. Pál az efezusi egyház vezetőit ezekkel a szavakkal intette: „Vigyázzatok magatokra és az egész nyájra. Azért rendelt benneteket a Szentlélek az élére elöljáróul, hogy igazgassátok az Isten egyházát, amelyet tulajdon vére árán szerzett meg magának.” (ApCsel 20,28).

A papi méltóság nem abban rejlik, hogy önelégülten a társadalmi elismertség fényében sütkérezünk, hanem sokkal inkább abban, hogy Krisztus alkalmassá tett minket arra, hogy az Újszövetség szolgái legyünk, annak a dicsőséges szolgálatnak a szolgálattevői, amely az igazságra és az örök életre vezet (2Kor 3,6.8). A papoknak – saját emberi gyengeségeik és korlátaik tudatában – a kegyelem segítségével „a nyáj példaképeinek” (1Pét 5,3) kell lenniük. Minden hívőnek joga van ahhoz, hogy lelkipásztorában olyan keresztény testvért lásson, aki önzetlenül, megfontoltan és a valóságot szem előtt tartva munkálkodik azért, hogy hívei eljussanak az üdvösségre és az isteni Szentháromsággal való élet teljességére. Olyan papokra vágynak, akik elkísérik őket Krisztus követésének útján, bátorítják őket, s vigaszt nyújtanak nekik az élet sokféle szenvedése és sebzettsége közepette – azokban a próbatételekben, amelyek egyetlen embert sem kerülnek el. Az egyháznak olyan papokra van szüksége, akik mindent megtesznek azért, hogy a rájuk bízottak közül egyetlen se vesszen el. Isten irgalmas akarta szerint ugyanis minden ember arra hivatott, hogy elérje földi zarándokútjának célját: a Krisztussal való örök közösséget a mennyben, Isten színről színre való látását, a szentek közösségéhez való tartozást – valamint a viszontlátás örömét mindazokkal a szeretteinkkel, akikkel földi életünket megosztottuk.  

Senki sem kerülheti el életének sötét óráit, amelyekben külső megpróbáltatásokkal és belső szenvedésekkel kell szembenéznie – még a papok sem. Az apostol így figyelmeztet és bátorít minket:

„Aki azt hiszi, hogy áll, ügyeljen, nehogy elessék”.

1Kor 10,12

Az önmagunkkal kapcsolatos kételyek nem törhetnek le bennünket, keresztényeket, ha bizalommal tekintünk Teremtőnkre, aki egyben irgalmas Bíránk és végső Megváltónk. Imádkozzunk az állhatatosság és a hűségben való kitartás kegyelméért, hogy földi zarándokutunk végén Szent Pállal együtt vallhassuk:

„A jó harcot megharcoltam, a pályát végigfutottam, hitemet megtartottam. Készen vár az igazság győzelmi koszorúja, amelyet azon a napon megad nekem az Úr, az igazságos bíró, sőt nemcsak nekem, hanem mindenkinek, aki örömmel várja eljövetelét.”.

2Tim 4,7-8

Ámen.

Fordította: Fiedler Olga
Forrás: kath.net