A szolgáló vezetés méltósága – A király intelmei Böjte Csaba testvérrel (3. rész)

Szükségünk van olyan emberekre, akiknek a szavára érdemes figyelni, akiknek életpéldája irányt mutat, és akikhez bizalommal fordulhatunk döntéseinkben. A király intelmei című tíznapos lelki út harmadik napján Böjte Csaba testvér Szent István főpapokról szóló intelméből kiindulva a tekintély, a lelki vezetés és a hiteles példaképek fontosságáról elmélkedik.

„Fiam, a főpapok királyi koronádnak ékességei. Ha a főpapokat szereted, magadat kétségkívül megmented. Tisztességüket te öregbíted, intéseikre királyságodat szilárdan igazgatod” – idézi Szent István király Imre herceghez intézett szavait Csaba testvér.

A harmadik intelem arra emlékeztet, hogy az ember nem képes mindig egyedül eligazodni. Kell valaki, akire felnézhet, akinek tapasztalata, bölcsessége és erkölcsi tartása segíti a helyes döntések meghozatalában. A világ ma is számtalan hírességet, sportolót és közéleti szereplőt állít elénk példaképként. Csaba testvér azonban arra kérdez rá: ismerjük-e saját lelki vezetőinket, papjainkat és főpásztorainkat? Fel tudunk-e nézni azokra, akik az Egyházban kaptak küldetést arra, hogy vezessenek bennünket?

Az elmélkedés egyik központi alakja Márton Áron püspök, akinek személye egész Erdély számára erkölcsi iránytűvé vált. Csaba testvér felidézi az 1946-os csíksomlyói búcsút, amelyre Erdély jövőjének bizonytalansága és az új határok híre után mintegy százötvenezer ember gyűlt össze.

Egyetlen meggondolatlan mondat is indulatokat, lázadást és vérontást idézhetett volna elő. Márton Áron azonban nem gyűlöletet szított. Arról beszélt, hogy Erdélynek olyan hellyé kellene válnia, ahol a különböző nemzetek és felekezetek békében élnek és együtt építik közös hazájukat.

„Nincsenek rossz idők, csak rossz emberek. Ha az emberek jók lennének és megváltoznának, jók lennének az idők is”

– idézi fel a püspök üzenetének lényegét Csaba testvér.

Márton Áron tekintélye nem hatalomból vagy félelemkeltésből született. Életének hitelessége, bátorsága és hűsége tette őt valódi vezetővé. Nyíltan képviselte álláspontját az állami vezetők előtt, papjait pedig arra bátorította, hogy a fenyegetések között is maradjanak hűségesek Istenhez és az Egyházhoz.

Bebörtönözték, halálra ítélték, majd életfogytiglani börtönbüntetést szabtak ki rá. Később házi őrizetben tartották, mégis képes volt irányítani egyházmegyéjét és megerősíteni népét. Tekintélyét nem törte meg sem a börtön, sem az elszigeteltség, mert az nem külső rangból, hanem belső tartásból fakadt.

Csaba testvér saját életéből is felidéz olyan találkozásokat, amelyek megmutatták számára a főpapi méltóság valódi természetét.

Fiatal kispapként Jakab Antal püspök mellett kellett ministrálnia egy latin nyelvű szentmisén. Nem ismerte megfelelően a válaszokat, zavarba jött, és attól tartott, hogy ügyetlensége miatt eltanácsolják a szemináriumból. A püspök azonban türelmesen megvárta, míg a könyvből elolvassa a válaszokat. A szentmise után nem megszégyenítette, hanem megköszönte a szolgálatát, és egy akkoriban különleges ajándéknak számító naranccsal kedveskedett neki.

Ez az egyszerű gesztus mély nyomot hagyott benne. Megtapasztalta, hogy az igazi tekintély nem megaláz, hanem felemel; nem félelmet kelt, hanem ösztönöz arra, hogy jobbak legyünk. A következő napokra már megtanulta a latin válaszokat, és egyre felkészültebben végezte szolgálatát.

Hasonló élményként emlékezik vissza Bálint Lajos érsekre is. Egy esős napon, egy sáros mezőségi temetés után Csaba testvér átázva és sáros cipőben érkezett vissza. Mire átöltözött, a főpásztor megtisztította és kifényesítette a cipőjét. A püspök, akit rangja alapján mások szolgálhattak volna, maga szolgálta a fiatal diakónust.

Ezek az élmények mutatják meg, hogy a valódi főpapi tekintély nem uralkodás, hanem szolgálat. A hiteles vezető nem azért áll mások fölött, hogy távolságot tartson, hanem azért, hogy felelősséget vállaljon értük, meghallgassa és segítse őket.

Csaba testvér szerint Szent István intelme ma is időszerű. Fontos, hogy tiszteljük papjainkat és főpásztorainkat, meghallgassuk tanításukat, és merjünk tanácsot kérni tőlük. Ez nem jelenti azt, hogy ne lehetne kérdéseinket megfogalmazni, vagy hogy ne vitathatnánk meg elképzeléseinket. A fiatal nemzedék természetes feladata, hogy kérdezzen, új utakat keressen és előre vigye a világot.

A szabadság és az önálló gondolkodás azonban nem teszi fölöslegessé a tapasztalatot és a lelki vezetést. Sőt, éppen ahhoz kell bölcsesség, hogy felismerjük: kinek a véleményére érdemes figyelnünk, kivel kell megvitatnunk döntéseinket, és ki az, aki valóban Isten felé vezet bennünket.

Az Egyház régi tapasztalata szerint veszélyes, amikor valaki kizárólag önmagát tekinti saját lelki vezetőjének. Mindannyiunknak szükségünk van olyan emberekre, akik kívülről is rá tudnak tekinteni életünkre, kérdéseket tesznek fel, intenek, bátorítanak és segítenek tisztábban látni.

Szent István harmadik intelme ezért nem pusztán a főpapok iránti tiszteletre tanít. Arra hív, hogy keressük és becsüljük meg a hiteles tekintélyeket: azokat az embereket, akik nem önmagukhoz kötnek, hanem Isten felé mutatnak.

Mai útravaló: Az igazi tekintély nem elnyom, hanem felemel, szolgál és a helyes útra vezet.

Mai kérdés: Van-e az életemben olyan hiteles lelki vezető vagy példakép, akinek a tanácsát kész vagyok meghallgatni?