194. nap: Szent az Úr!
Korszak: Fogság
Ima
Mennyei Atyánk, dicsérünk és hálát adunk neked. Köszönjük szentségedet. Köszönjük fenségedet. Köszönjük mindenhatóságodat. Köszönjük, hogy te vagy az Úr, a mindenek felett uralkodó. Urunk, te fenséges vagy, te félelmetes vagy – a legnemesebb értelemben. Urunk, te lenyűgözöl minket; félelemmel és csodálattal telve állunk meg jelenlétedben és igéd előtt. Ahogy továbbra is szólsz hozzánk ezekben a napokban, kérünk, nyisd meg szemünket, hogy lássunk és visszatérjünk hozzád! Nyisd meg a fülünket, hogy halljunk téged és visszatérjünk hozzád! Nyisd meg a szívünket, hogy megértsünk, értelmünket, hogy felfogjuk szavadat és visszatérjünk hozzád! Jézus nevében kérjük mindezt és köszönjük, hogy meghallgatsz. Ámen. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében! Ámen.
Elmélkedés
Ma Izajás 5. és 6. fejezetét olvassuk. Az 5. fejezetben van a szőlőskertről szóló ének, a szőlő példázata. „Hadd énekeljem el barátomnak szőlője iránti szerelme énekét” (Iz 5,1). Mi is történik itt? Isten szőlőt ültetett – ez az allegória lényege. Vagyis Isten elhívta Izrael népét. Kivezette őket az egyiptomi rabszolgaságból. Bevezette őket az ígéret földjére. Termékennyé tette őket. Őszintén szólva: Isten eltakarította az útjukból az akadályokat, miközben beléptek az ígéret földjére. Emlékezzetek Józsuéra, emlékezzetek, hogyan vezette a népet a csatákban. Gondoljunk például Jerikóra, amikor Isten velük volt. Amikor hűségesek voltak hozzá, Isten megtisztította előttük az utat, és gyümölcsöző életet szánt nekik – nem csupán munkát és fáradságot, hanem valódi gyümölcsöket. Isten végül ezt mondja: „Mindezt megtettem – őrtornyot építettem, sövényt húztam, borsajtót vájtam, nemes szőlőt ültettem.” És amikor gyümölcsöt keresett, nem talált szőlőt, csak vadszőlőt. Ez lett az eredmény, ugye?
Izrael népe, Isten népe – most éppen a déli királyságról, Júdáról van szó – nem hozta meg azt a gyümölcsöt, amelynek megtermése céljából Isten elkülönítette őket. Emlékezzünk Ábrahám három ígéretére: földet ígért neki, dinasztiát és egyetemes áldást – hogy rajtuk keresztül az egész világ áldásban részesüljön. De ők nem termik meg a kellő gyümölcsöt. Ezért Isten ezt mondja: „Lerombolom a falat. Lerombolom a sövényt. A szőlőtőkét tönkreteszem. Pusztasággá teszem a helyet. Beengedem az idegeneket, és elviszik őket egy másik földre.” De később azt is mondja: „Egy tizednyi megmarad a népből.” Csupán egy tized. Ez a 6. fejezet végén szerepel, az utolsó sorokban: „Ha egy tizednyi megmarad a népből…” (Iz 6,13). Itt Izajás azt jövendöli meg, ami végül történni fog: a déli királyságot – Júdát – elhurcolják a fogságba. A jeruzsálemi és júdai nép nagy része Babilonba kerül. És csak egy tized marad meg egész Izraelből.
Térjünk vissza a 6. fejezet elejére. „Abban az esztendőben, amikor meghalt Uzija király…” – kezdi meghívásának leírását a próféta. Ez nagyszerű! Konkrét és pontos időpontot kapunk, hiszen tudjuk, mikor halt meg Uzija király: Kr. e. 740-ben. Tudjuk, hogy mik történtek akkoriban. Ezt le is csekkolhatjátok a Szent István Társulat kiadásában megjelent Biblia Időbeli áttekintés című függelékében, az 1430. oldalon. Legalábbis abban a kiadásban, amiből olvasok. És bizony, az már a múlt évezredből származik…
Izajás abban a pillanatban elhívást kapott. Küldetést kap, hogy próféta legyen – mégpedig különleges módon: meglátta az Úr dicsőségét. Ez lenyűgöző. Azt olvassuk, hogy látta a szeráfokat: „Szeráfok lebegtek fölötte”. Minden egyes szeráfnak hat szárnya volt. Kettővel a lábukat takarták el, kettővel az arcukat, kettővel lebegtek. Miért volt ez így? Az egyik értelmezés szerint a lábukat azért takarták el, mert szent helyen voltak, és még az Isten angyalainak a lába sem méltó arra, hogy fedetlen legyen előtte. Az arcukat azért takarták el, mert Isten annyira szent, hogy még az angyalai sem nézhetnek rá. A harmadik pár szárny segítségével lebegtek az Úr trónja fölött. És mit kiáltottak? „Szent, szent, szent a Seregek Ura, dicsősége betölti az egész földet.” (Iz 6,3). Ha katolikus vagy, ismered ezeket a szavakat. Mi ezt Sanctus–ként, a „Szent vagy, szent vagy, szent vagy” imájaként énekeljük vagy mondjuk a szentmisében. Mikor mondjuk? Közvetlenül az előtt, hogy belépnénk életünk legszentebb pillanatába – a szentmise legszentebb részébe –, amikor a kenyér és a bor Krisztus testévé és vérévé változik, és mi az ő jelenlétébe kerülünk.
A szöveg így folytatódik: amikor Izajás mindezt megtapasztalja, azt mondja: „Jaj nekem, végem van!” (Iz 6,5). Ez a hiteles tapasztalat, amikor találkozunk az élő Istennel! Nem az a fajta élmény, amikor azt mondjuk: Hű de szép. Nem is csak annyi, hogy: Ó, igen, itt a helyem. Nem, sokkal inkább: Jaj nekem, elvesztem. Mert ilyenkor szembesülünk az igazsággal. Itt van maga az Isten, aki maga a jóság, maga a szépség, maga a szeretet. Ő szent. Ezzel szemben felismerjük az igazságot önmagunkról: hogy jónak teremtettünk, szépség, bölcsesség, szentség a hivatásunk – de újra és újra elbukunk. Ez hasonló eset ahhoz, mint amikor Lukács evangéliumában Jézus beszállt Simon Péter csónakjába, és a hatalmas halfogás után Péter térdre borul, és azt mondja: „Uram, menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok!” (Lk 5,8). Jézus felemeli, és ezt mondja: „Ne félj! Ezentúl emberhalász leszel.” Ez egy óriási pillanat: amikor rádöbbenünk saját gyengeségünkre, hiányainkra, és arra, hogy Isten milyen jó. Isten nem menekül el előlünk. Ehelyett közel hív magához.
Ez történik Izajással is. Látja Isten jelenlétének valóságát, az ő jóságát, szentségét, és így kiált: „Jaj nekem, végem van, mert tisztátalan ajkú ember vagyok, és tisztátalan ajkú nép között élek, mégis szememmel láttam a Királyt, a Seregek Urát.” (Iz 6,5). Mégis, ez Isten hívása Izajás felé. És ő felismeri: el kell mennie prédikálni egy olyan néphez, amely romokban van. Ők is romlottak, és ő maga is.
Most térjünk vissza a szentmise említett pillanatához: mi is kimondjuk, hogy „Szent, szent, szent”, és ekkor – ha nem vagy katolikus, elmondom – mi letérdelünk. Ez az a rész, ahol imádságban letérdelünk. És mi történik Izajással? Egy angyal fogót ragad, az oltárról parazsat vesz el, és megérinti Izajás száját. Ezt mondja: „Nos, azáltal, hogy ez megérintette ajkadat, eltűnt gonoszságod és bocsánatot nyert a bűnöd” (Iz 6,7). Az Egyház első évszázadaiban az egyházatyák ezt az eseményt úgy értelmezték, mint az Eucharisztia előképét. A misében is ez történik: kimondjuk, hogy „Szent, szent, szent”, letérdelünk, és ezután hamarosan – mint az égő parázs – az Eucharisztia, Isten jelenlétének lángja az oltárról az ajkunkon keresztül a szentáldozáskor a szívünkbe érkezik, és megérint minket. Ebben a pillanatban megtapasztaljuk az átalakulást – a megtisztulást –, mert találkozunk magával az élő Istennel. Ez egészen elképesztő! Tényleg hihetetlen ajándék. Szent Carlo Acutis, ez a 15 éves srác a századunkból mondta, hogy ha az emberek tudnák, mit kapnak a szentmisén, tömve lennének a templomok. Vajon tudjuk? Tisztában vagyunk ennek a csodának a jelentőségével? Ez az örök élet kenyere, valódi találkozás az élő Istennel.
Visszatérve Izajáshoz, Isten aztán így szól: „Kit küldjek el? Ki megy el nekünk?” (Iz 6,8). És Izajás válaszol: „Itt vagyok, engem küldj el!” És az Úr így szól: „Menj, és mondd el ennek a népnek…” stb. Még korábban énekeltem egy Priestband nevű nemzetközi papi zenekarban. Heten voltunk benne papok, hat országból. A kedvenc számomnak Here I am volt a címe, s a refrén szövege Izajástól van, épp ebből a részből: Kit küldjek el? Ki megy el a nevemben? Itt vagyok, engem küldj! Gyönyörű, meg is hallgathatjátok a Youtube-on.
Minden egyes szentmise végén pedig elbocsátanak minket küldetéssel. A latin mise így végződik: Ite missa est! Menjetek, küldetés van! És ebből a missa szóból ered a mise elnevezése. A szentmisén feltöltekezünk és megkapjuk a küldetésünket, ami egyáltalán nem Mission impossible, lehetetlen küldetés. Szóval ez történik a misén, Isten jelenlétébe érkeztél, kimondtad: „Szent, szent, szent”, letérdeltél, és az égő parázs – az Eucharisztia – megérintette ajkadat, betöltött, átalakított – és most menj, és hirdesd Jézust a nemzeteknek! Ez lenyűgöző! Egyszerűen csodálatos!
Legközelebb, amikor szentmisén vagy, gondolj erre: ez a valóság. Izajásnak ez egy látomás volt. Valós volt, de csak előképe egy teljesebb találkozásnak és küldetésnek. Nekünk, katolikusoknak, ez már a beteljesedés. És micsoda ajándék ez! Mekkora ajándék, hogy nemcsak hallhatjuk Isten szavát, hanem minden szentmisében beléphetünk ebbe az isteni valóságba és testileg-lelkileg egyesülhetünk Jézussal a szentáldozásban.
És most jöjjön Tóbiás könyve. Remélem, tegnap világos volt a deuterokanonikus könyvekről szóló rész. Most pedig egyszerűen lenyűgöző, amit látunk: Ráfael arkangyal jelenik meg, hogy vezesse Tóbiást, és megtalálja a feleségét. Sáráról is szó van, akit tegnap ismertünk meg. Ezek az életek most összeérnek: Tobit azért imádkozott, hogy meghalhasson. Sára is azért imádkozott, hogy meghalhasson. Most pedig, az Úr közbeavatkozásával összefonódik a történetük. Ráfael arkangyal vezeti Tóbiást, és hamarosan látni fogjuk, mi történik ezután. A fiú, Tóbiás útnak indul az angyallal. Az is különleges, hogy a kutya is elkíséri őket – a három útitárs: Tóbiás, Ráfael és a kutya. És közben Isten története bontakozik ki. Isten összehozza azokat, akik egymást keresik, még ha nem is tudnak róla. Mindez azért történik, mert Isten hűséges. Mert ő irgalmas. Mert ő jóságos. És ezek az emberek, akik korábban csak szenvedést és reménytelenséget ismertek – most új reményt kapnak. Hogy mi történik ezután, azt holnap tudjuk meg.
Továbbra is imádkozzatok egymásért! Én is imádkozom értetek. Kérlek, ti is imádkozzatok értem! Köszönöm.








