Ráhagyatkozás a Gondviselésre – így összegezhetjük XVI. Benedek pápa 70 éves papi működését

XVI. Benedek pápa pappá szentelésének 70. évfordulóján, ez év június 29-én, kedden, Christophe Dickès történész és újságíró megemlékezett az Aleteia hasábjain erről a szimbolikus évfordulóról. „Papi életével, de teológiai működésével is Ratzinger tanúságot tett mélységes reménységéről”, fejtette ki az Aleteiának.

A pappá szentelési évforduló minden pap számára kicsit hasonlatos egy házassági évfordulóhoz. 94 évesen XVI. Benedek pápa június 29-én, kedden ünnepelte pappá szentelésének 70. évfordulóját, mintegy platina házassági évfordulóját az Úrral. „Nagyon nehéz 70 év papi működést összefoglalni”, ismeri be Christophe Dickès történész, újságíró és több mű, köztük a Vatikáni valóságok és legendák és a XVI.Benedek pápa öröksége szerzője. Szerinte a híres professzor és hatalmas intellektuális egyéniség nem is vallhat másként, mint hogy a papság „ténylegesen létének középpontja volt”.

Aleteia: Hogyan pillant vissza XVI. Benedek 70 évnyi papi szolgálatára?

Christophe Dickès: Nagyon nehéz 70 év papi működését összegezni. Ha egy szót kellene választani, azt hiszem, az a ráhagyatkozás volna. Joseph Ratzinger belső meggyőződése volt, hogy Isten valamit akar tőle. Vagy inkább „elvár” tőle valamit, és hogy ez a papi hivatás útján jön majd létre. Van egy jelentéktelennek tűnő kis történet, egy anekdota, ami jelként érintette őt szentelése napján: amikor Faulhaber bíboros úr a kezét a fejére helyezte szentelése során, egy madár szállt el a főoltárról és énekelni kezdett. Anélkül, hogy babonás képzelődésbe kezdett volna, ezt mégis jelnek látta. „Egy, a Magasságból érkező bátorítás volt”, ahogyan ezt leírta.

Valójában a híres professzor és hatalmas intellektuális egyéniség nem is vallhatott másként, mint hogy a papi hivatás létének középpontjában volt. Amikor Peter Seewald, aki hosszasan beszélgetett XVI. Benedek pápával, megkérdezte tőle, hogy a papi hivatás nem volt-e számára csak egy lépés valamilyen más cél felé, Benedek pápa azt válaszolta: „Nem, nagyon tudatosan tettem magamnak ezt az ígéretet: semmi sem kötelez arra, hogy professzor legyek. Arra készülök, hogy pap legyek és az is kívánok lenni”. Létének egésze ezen a hivatáson nyugszik, és ezért volt a liturgia egész életének egyik fő gondja.

XVI. Benedek emeritus pápát nagy teológusnak ismerik. De mi az, ami leginkább a papot, Joseph Ratzinger atyát jellemzi? Milyen jelekből tudhatjuk ezt meg?

Számos írása van Joseph Ratzingernek a papságra vonatkozóan: többek között hivatkozhatunk egy gyűjteményes munkájára, aminek címe: A pap Krisztus szívének ajándéka (Traditions monastiques, 416 o.). Ezek a szövegek lehetővé teszik, hogy megragadhassuk viszonyulását a papsághoz. Érdekes még tanítványainak tanúságtétele arról, milyen módon mutatta be a szentmisét. Hangsúlyozták, hogy Joseph Ratzinger atya által bemutatott szentmise sohasem ment át rutinba, megszokásba, buzgósága mindig töretlen volt, mintha első szentmiséjét mutatta volna be. 1991-ben egy homíliájában, a bajorországi Pentlingben, a következőket mondta: „Az Eucharisztia válasz egész lényünk legmélyebb, legmegkerülhetetlenebb igényére”, és hozzátette: újra meg kellene tanulnunk szentáldozáshoz járulni.

Joseph Ratzinger papságában Krisztus központba helyezése dominál mind a szentségekben, mind papi hivatásában, mind intellektuális pályája során is. Pápasága alapjait is ezt a hármasság képezi. Ezt a jelenséget a média sok esetben képtelen megérteni. E szempontból szemlélve XVI. Benedek pápasága sugárzó és világosságot gyújt azoknak, akiknek hite van.

Hogyan írná le pápaságának különböző „szakaszait”?

Nem hiszem, hogy szakaszokról lehetne beszélni papi működése során. 1951-ben szentelték Joseph Ratzingert pappá és kinevezték káplánná a Müncheni Drága Vér plébániához. Itt ismerkedett meg Blumschein plébánossal. Ez a találkozás döntő volt számára. Emlékezéseiben (Fayard, 1977) így írja le őt: „Blumschein nem elégedett meg avval, hogy másoknak azt mondja, hogy egy papnak „lángolnia kell a buzgalomtól”, hanem maga is lelke mélyéig égett a lelkesedéstől. Utolsó leheletéig pap akart lenni, lényének minden idegszálával szolgáló pap. Úgy halt meg, hogy egy nap utolsó kenetet vitt egy betegnek.”

Nem érthetjük meg Joseph Ratzingert Blumscheinhez fűződő lelki rokonságának ismerete nélkül. Mindketten a szolgálat szellemét és a minden pillanatban való rendelkezésre állást követték. Mélyen meg vagyok győződve arról, hogy XVI.Benedek pápa lemondása mögött az az egyszerű tény áll, hogy úgy ítélte meg, már nem képes eleget tenni a reá háruló kötelességeknek: már nem tud szolgálni, csak egy másik lényeges eszközzel, az imával.

A papságról szóló sok írása egyikében XVI. Benedek pápa arra hívja fel figyelmünket, hogy Simon Péter végső meghívásának pillanatában Jézus rátekint Simonra és csupán egyetlen kérdést tesz fel: „Szeretsz engem?”. Mennyiben tanúskodik erről XVI. Benedek pápa papsága?

Ön Szent János evangéliumának 21. fejezetét idézi. Péter első levelének néhány szavával válaszolok (1Pt 3, 15): „Legyetek mindig készen rá, hogy mindenkinek megfeleljetek, aki csak kérdezi, mi az alapja reményeteknek.” Papi életével, de teológiai műveivel is Joseph Ratzinger mélységes reménységéről tett tanúságot. Tudja-e, hogy a Spe Salvi enciklika a remény teológiai erényéról az egyedüli enciklika, amit elejétől a végéig maga írt? Az enciklikákat általában egy kis csapat írja, a pápa állandó felügyelete alatt. Ebben az esetben viszont saját maga írta, egészében. Úgy vélem, rendkívül lényegbevágó nekünk, keresztényeknek, de a társadalmunk számára is, amely minden oldalról szétforgácsolódik és végtelenül súlyos antropológiai krízisben szenved.

Miből áll papsága, mióta emeritus pápa lett?

Az emeritus pápa nincs elvágva a világtól. Jelenleg már nagyon idős és fizikailag gyenge, de több éven át rendszeresen fogadott külső személyeket. Ennek keretében tudtam vele találkozni 2014 júliusában, amiről részben írok is a könyvemben. XVI. Benedek ritkán interjúkra, beszélgetésekre is vállalkozott, és különféle tanácskozásokon előadásokat tartott, de anélkül, hogy el kellett volna utaznia. Azt is tudjuk, hogy Ferenc pápa több alkalommal meghívta, hogy részt vegyen nagyobb ünnepi szertartásokon, mint például a jubileumi ünnepségen.

Lényegesnek tartom e beszélgetés során megemlíteni, hogy fontosnak tartotta, hogy részt vegyen a papok jövőjéről tartott vitákban, amikor Sarah bíborossal társszerzőségben írt könyvet e témában. Ez a nem mindennapi intellektuális, kulturális és teológiai tömörségű írás a papi cölibátus fontosságára kíván rámutatni. Ott olvashatók azok a szavak, amiket pappá szentelése előestéjén emlékezetébe vésett: „(Mi papok) állandóan Krisztusban kell megtisztuljunk és elteljünk Vele, hogy ő szóljon és cselekedjen általunk, és egyre kevésbé mi magunk”. Itt találjuk meg azt a ráhagyatkozást, amit ennek a beszélgetésnek az elején említettem. Az önfeladásnak ezt a képét több mint másfél millió fiatal élte át Madridban, amikor a katedrális csendjében a pápa letérdelt az oltáriszentség előtt. Ez a „kevéssé médiaszereplő” pápa kézen fogta az ifjúságot, hogy létrehozza „találkozásukat” Istennel. Találkozásunkkor elmondta, hogy ez a pillanat, ez a fiatalok és Isten között teljes csendben lezajlott párbeszéd a pápaságának egyik pillére lett.

Mennyiben testesíti meg XVI. Benedek pápa a papi hivatást? Új dimenziót adott a papságnak?

Először is emlékeztetni kell arra, hogy XVI. Benedek megválasztása 2005-ben hármas szükségesség alapján történt: meg kellett erősíteni a papság tartalmi, a tanításra vonatkozó, de az erkölcsi képzését is, vissza kellett térni a hit gyökereihez és tovább fejleszteni a liturgiát. Könyvemben megírom, hogy a hit erodálódásával és a keresztény szellem fogyatkozásával szemben a papok a maguk részéről XVI. Benedekben többet láttak, mint szövetségest: megingathatatlan támaszt, határozott közreműködőt az Evangélium hirdetésében. Avval, hogy visszatérítették az Egyházat a lényegre, azaz Krisztusra, ezeket az embereket hatalmas büszkeség érzése töltötte el. Első enciklikájával visszaidézte emlékezetükbe, hogy mit is jelent a „Szeretet Istene”, és visszahozta a reményt, amit minden katolikusnak el kell vinnie a világba. Ezt éppen pápaságának utolsó napjaiban. A nagy római pápai szemináriumban ugyanis, egy rögtönzött lectio divina keretében, 2013. február 9-én a papokhoz szólva a következőket mondva: „Tudjuk, hogy a jövő a miénk és hogy az Egyház fája nem haldokló fa, hanem olyan, ami mindig újra hajt. Okunk van arra, hogy ne hagyjuk magunkat befolyásolni – ahogyan ezt XXIII. János pápa megmondta – a baljóslatú próféták által, akik azt mondják: az Egyház egy mustármagból kelt ki, kétezer éven át növekedett, de jelenleg már ideje lejárt, elérkezett elmúlásának ideje. Nem, az Egyház mindig megújul, újjászületik. A jövő a miénk.”

Fordította: Dr. Seidl Ambrusné
Forrás: Aleteia