180. nap: Időt adni Istennek
Korszak: Megosztott királyság
Ima
Mennyei Atyánk, áldunk téged, hálát adunk kegyelmedért. Ha nem te lettél volna velünk, ahogyan Dávid zsoltára mondja a zarándok-énekek egyikében: ha nem lettél volna velünk, akkor nyomorúságunkban elpusztultunk volna. Ha te nem lettél volna velünk, Urunk, Istenünk, már rég elvesztünk volna. Ha te magad és a tetteid nem segítettek volna… De Uram, Istenem, te segítettél nekünk kimenekülni. Te segítettél idáig is eljutni. Jézus nevében kérünk, segíts továbbra is, hogy ezen a napon ugyanúgy, mint életünk minden napján, teljesen a tieid lehessünk. Ámen. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.
Elmélkedés
Ma befejeztük Ámosz próféta könyvét. Ne felejtsétek: Ámosz minden néphez intézte szavait. Üzenetei megszólítják Izraelt, Júdát, az egész térséget. Prófétál Júdának is, megmondja nekik, hogy miben kell visszatérniük az Úrhoz. De most különösen Izraelhez, az északi országrészhez szól. Ezt mondja nekik: „végül a pusztulással kell szembenéznetek”. És pontosan ez is történik, igaz? Ugyanezt hallottuk Ozeás próféta könyvében is: „Hacsak vissza nem tértek az Úrhoz, nem fogjátok megtapasztalni a kegyelmet”. Nem fogjátok megtapasztalni az irgalmat. Sőt, pusztulást fogtok megtapasztalni.
A 8. fejezetben láthatjuk, hogy az emberek milyen gazságokat követtek el – nemcsak egymással, hanem magával, az Istennel szemben is. Így olvassuk a 8. fejezetben: „Halljátok ezt, ti, akik eltiporjátok a szegényt, és szorongatjátok az országban a szűkölködőket!” (Ám 8,4). Két fő bűn jelenik meg itt: az erőszak és pusztítás, valamint az igazságtalanság, a jogtiprás a rászorulók és a szegények ellen.
Majd idézi a haszonlesőket: „Mikor múlik már el az újhold, hogy eladhassuk a búzánkat? A szombat, hogy árulhassuk gabonánkat?” (Ám 8,5). Ez lényegében azt jelenti: „Ha már nagyon muszáj, tartsuk meg az ünnepeket, de mikor lesz már vége, hogy dolgozhassunk?” Ez olyan helyzet, amit sok keresztény is megtapasztal: tudjuk, hogy meg kell szentelni az Úr napját, a pihenés napját – de közben belül azt gondoljuk: „Mikor lesz már ennek vége, hogy visszatérhessek a munkához?”
Annyira érdekes, hogy mi magunk is képesek vagyunk így gondolkodni: „Ez az idő az Úré, de már alig várom, hogy újra visszatérjek a saját dolgaimhoz.” Ez valahol érthető – mindannyian ilyenek vagyunk. És mégis: itt van Ámosz próféta, aki az északi országhoz, Izrael népéhez szól, és meg tudja nevezni életükben azt, ami jelen van ma is a mi életünkben: alig várjuk, hogy elteljen az Istennek szánt idő, nem bírjuk kivárni, hogy véget érjen Isten ünneplése – viszont alig várjuk, hogy visszatérhessünk a saját dolgainkhoz. Legyen szó szórakozásról, munkáról, bármiről, ami rólunk szól. Ez pedig leleplezi a szívünket – Isten előtt (aki ezt amúgy is tudja), önmagunk előtt, és mások előtt is. Megmutatja, hol van valójában a szívünk. Ezért mondja az Úr: „Gyászra fordítom ünnepeiteket, és siralomra minden dalotokat” (Ám 8,10).
Eszembe jut erről valami, amit John Henry Newman bíboros mondott. Ő eredetileg anglikán pap volt, több mint negyven évig élt anglikánként, mielőtt áttért volna a katolikus hitre. Egyszer olyasmit mondott, hogy: Ha nem imádkozunk ebben az életben, akkor nem készítjük elő a szívünket a mennyre. Mert ha a mennyország Isten örök közössége – szeretet, imádás, egység Istennel és egymással –, de mi itt a földön nem keressük Istent, nem vágyunk a vele való egységre, nem akarunk imádkozni, akkor hogyan lehetne a menny számunkra valóban mennyország? Ha a földön rettegünk attól, amikor azt halljuk: „Imádkozzunk!”, akkor hogyan lesz örömünk az örökkévalóságban, amikor ugyanezek a szavak hangzanak el újra és újra: „Imádkozzunk, imádjuk Őt, dicsőítsük az Urat!” Aki a földön idegenkedik az imától, annak szíve a mennyben sem lesz képes örülni.
Ezért kell – mint Izrael népének – hagynunk, hogy a szívünk megváltozzon. Ők azonban nem engedték. Így hát mi történt? Asszíria jött és elpusztította őket. De a 9. fejezet, az utolsó, egy új reménnyel zárul: nem a pusztulásé az utolsó szó, hanem a helyreállításé. A 9. fejezetben ezt olvassuk: „Igen jönnek napok – mondja az Úr – amikor együtt jár a szántóvető és az arató, a sajtoló és a magvető, újbor fakad a hegyekből, patakzik minden halomból. Népemet, Izraelt helyreállítottam: fölépítik a romba dőlt városokat és bennük laknak, szőlőskerteket ültetnek, és isszák borát, kerteket telepítenek, és eszik a gyümölcsét. Letelepítem őket földjükre, soha többé nem tépik ki őket földjükből, amelyet nekik adtam – mondja az Úr, a te Istened.” (Ám 9,13-15)
Ez az Úr ígérete. És ez Jézusban teljesedik be. Mert más módon soha nem teljesedett be: az északi tíz törzs szétszóródott, megsemmisült, eltűnt a föld színéről, legalábbis beolvadt. Csak egyetlen módon gyűjthette őket újra össze Isten: a Jézus Krisztusba vetett hit által, amely az egész világra eljutott. Ez pedig rólunk szól. Mi vagyunk azok, akikről Szent Pál beszél: Ti, pogányok, beoltattatok a nemes olajfába, Jézus fájába (vö. Róm 11,17-18). Ezért adjunk hálát Istennek: hogy helyreállított bennünket, visszahívott magához, és időt adott most is, ma, ezen a napon, hogy visszatérhessünk hozzá – teljes szívvel, lélekkel, elmével és erővel.
Ez a 180. nap. Ismét egy lehetőség, hogy teljesen visszatérjünk az Úrhoz. Imádkozzunk egymásért! Én imádkozom érted. Kérlek, te is imádkozz értem!
