BIY HU cover 149. nap

149. nap: Minden hiábavalóság

Salamon palotája.

Saját palotáját Salamon tizenhárom évig építette, míg egészen be nem fejezte palotáját. A libanoni erdei palotát 100 könyök hosszúra, 50 könyök szélesre, 30 könyök magasra, s négy cédrusfa oszlopsorra építette, az oszlopokra pedig cédrusfa oszlopfőket helyezett. Az oszlopokon nyugvó övgerendák fölött cédrusfával fedték be (a palotát). A gerendázatot három helyen támasztották alá összesen negyvenöt oszloppal, minden sorban tizenöttel; háromszor sorakoztak szemközt egymással. Az ajtók és ablakok mind négyszögletesre készültek, fakerettel, s a nyílások szembenéztek egymással, háromszor. Aztán oszlopcsarnokot is emelt, 50 könyök hosszút, 30 könyök szélest… előtte előcsarnokkal. Végül fölépítette a tróntermet, ahol igazságot szolgáltatott, tehát az ítélkezés színhelyét. Cédrusfa burkolattal borította a padlótól egészen a gerendákig. A saját palotája, ahol lakott, a másik udvarban, a csarnoktól befelé, hasonló módon épült. Ugyanígy épített egy palotát, a csarnokhoz hasonló módon, a fáraó lányának is, akit elvett Salamon. Ezeket mind méretre kifaragott, kívül és belül befűrészelt, pompás kövekből építette, az alaptól egészen a fa tetőszerkezetéig. Alapul súlyos kövek szolgáltak, hatalmas kövek, 10 könyöknyi tömbök és 8 könyöknyi tömbök. Rájuk méretre faragott, súlyos kövek kerültek, majd cédrusgerendák. A nagy előudvart három sor faragott kő és egy sor cédrusgerenda vette körül, éppen úgy, mind az Úr templomának belső előudvarát és a palota előudvarát.

Hirám, a brozműves.

Salamon király elküldött, és elhozatta a tíruszi Hirámot, aki egy Naftali törzséből való özvegyasszonynak volt a fia. Az apja tíruszi ember volt, bronzműves. Megvolt benne a készség, hozzáértés és ügyesség bármiféle bronzműves munkához. Eljött hát Salamon királyhoz, és mindenféle munkát elvégzett neki.

A bronzoszlopok.

Két bronzoszlopot öntött: az egyik oszlop 18 könyök magas volt, s egy 12 könyök hosszú zsinór érte körül. Ugyanilyen volt a másik oszlop is. Két oszlopfőt is csinált bronzból öntve, az oszlopok tetejére. Az egyik oszlopfő magassága 5 könyököt tett ki, s ugyanígy 5 könyököt tett ki a másik oszlopfő magassága is. Fent az oszlopok fölé az oszlopfőkre csinált két hálót, láncszerűen összefűzött zsinórokból kötve, egy hálót az egyik oszlopfőre, és egy hálót a másik oszlopfőre. Aztán gránátalmafákat is csinált, mégpedig mindegyik háló köré két sort, összesen négyszázat; a háló fölött az oszloppárnára tették fel őket; kétszáz gránátalmát az egyik oszlopfő köré is.
Fent az oszlopokon az oszlopfőknek lótusz formájuk volt. Az oszlopokat a templom előcsarnokánál állította fel. Az egyik oszlopot jobbra állította, és Jachinnak nevezte el. A másik oszlopot balra állította, és Boásznak nevezte el. Fent az oszlopokon volt egy lótuszvirág. Így készültek el az oszlopok.

A bronzmedence.

Aztán öntött egy medencét is, 10 könyököt tett ki az egyik peremétől a másikig, kerek volt, a magassága 5 könyök, és egy 30 könyöknyi zsinór érte körül. A perem alatt tök formájú díszítés övezte; a két sor tök alakú díszítés 30 könyök hosszúságban futott körül a medencén, és azzal együtt öntve készült. (A medence maga) tizenkét ökrön állt, három északra nézett, három nyugatra, három délre és három keletre. Rajtuk nyugodott a medence – a hátsó részük befelé állt. Egytenyérnyi volt a vastagsága, a pereme meg a serleg pereméhez hasonlított, olyan volt, mint a lótuszvirág. 2 000 bát fért bele.

A bronz üstlábak és üstök.

Üstlábakat is csinált, bronzból – szám szerint tízet. Mindegyik üstláb 4 könyök hosszú, 4 könyök széles és 3 könyök magas volt. Az üstlábak így készültek: volt egy keretük, és a keretnek oldala. A keret oldalát oroszlánok, ökrök és kerubok díszítették. A keret fölött volt egy párkány, az oroszlánok és ökrök alatt meg egy szegély… mintára. Mindegyik üstlábnak volt négy bronzkereke és egy tengelye, szintén bronzból. A négy sarkán, az üst alatt négy támasz volt; a támaszokat… öntötték. A tartó a párkányon belül helyezkedett el, kerek volt, mint valami henger, fölfelé egykönyöknyire nyúlt fel, s összesen másfél könyöknyit tett ki. A tartókon is metszetek voltak. A párkányok nem kerek alakúak voltak, hanem négyszögletesek. A négy kereket a perem alatt helyezték el. A kerekek tengelyeit az üstlábhoz erősítették. Mindegyik kerék másfél könyök magas volt. A kerekek úgy készültek, mint a kocsikerekek, tengelyüket, abroncsukat, küllőjüket, kerékagyukat mind öntötték. Az üstlábak négy sarkán a négy támaszt egyszerre öntötték az üstlábbal. Fönt, az üstláb fölött volt egy tartó, fél könyök magasan, körbe hajlítva. Az üstlábon fönt még egy másik tartó is volt csapokkal, amelyek az üstöt tartották; a csapok és a peremek egy egészet alkottak vele. Az oldalára kerubokat, oroszlánokat és pálmákat véstek… s körbe füzéreket. Ilyen módon tíz üstlábat csináltak, mindet ugyanúgy öntve, s ugyanolyan méretre. Erre tíz bronzüstöt tettek. Mindegyik üst 40 bát űrtartalmú volt, s mindegyik üst mérete 4 könyöknyit tett ki. A tíz üstláb mindegyikéhez tartozott egy üst. Az üstlábak közül ötöt a templom déli oldalára állított, ötöt pedig az északi oldalra. A (bronz) medencét a templom déli oldalán állította fel, mégpedig délkelet felé.

A templom kisebb fölszerelési tárgyai; összefoglalás.

Ezenkívül Hirám még hamutartályokat, lapátokat és hintőket is csinált. Így Hirám minden munkát elvégzett, amire Salamon királytól az Úr temploma számára megbízást kapott. (Megcsinálta) a két oszlopot, az oszlopokon fönt a két gömb alakú oszlopfőt, a két hálót; beborítani velük az oszlopokon nyugvó oszlopfők párnáit, a négyszáz gránátalmát a két hálóra – két sor gránátalmát mindegyik hálóra; aztán a tíz üstlábat, és a tíz üstöt az üstlábakra; majd a medencét és a tizenkét ökröt a medence alá; végül a serpenyőket, lapátokat és hintőket. Ezek a fölszerelések, amelyeket Hirám Salamon királynak az Úr temploma számára készített, mind fényezett bronzból valók voltak. A Jordán vidékén öntötte őket (a király), agyagmintákban, Szukkot és Cartan között. Töméntelen mennyisége miatt a bronz súlyát nem állapították meg. Salamon mindent felállított az Úr templomában, amit csak készített: az aranyoltárt, az aranyasztalt, amire a kenyeret tették, a színarany mécstartókat, ötöt a jobb, ötöt a bal oldalra a hátulsó része elé, aztán hozzá az aranyvirágokat, mécseket és koppantókat, továbbá a színarany üstöket, késeket, hintőket, tálakat és serpenyőket; a belső tér, vagyis a szentek szentje és a fő térség arany ajtósarkait. Amikor minden munka befejeződött, amit Salamon király az Úr temploma számára végeztetett, Salamon atyjának, Dávidnak fogadalmi ajándékait is oda vitette. Az ezüstöt és az aranyat, valamint a fölszerelési tárgyakat az Úr templomának kincstárában helyezte el.

Forrás: Biblia – Szent István Társulat

A prédikátornak, Dávid fiának, Jeruzsálem királyának a szavai. Hiábavalóság, csak hiábavalóság, ezt mondja a prédikátor, hiábavalóság, csupa hiábavalóság. Minden hiábavalóság! Mi haszna az embernek minden fáradozásból, amit magára vállal a nap alatt?

ELSŐ RÉSZ
Előszó.

Az egyik nemzedék megy, a másik jön, de a föld örökké megmarad. A nap fölkel, és a nap lenyugszik, a helyére siet, s ott újra fölkel. A szél dél felé fúj, északra fordul; körbejár, megfordul, visszatér – így ismétli járását a szél. Minden folyó a tengerbe ömlik, s a tenger mégsem telik meg; a folyók egyre folytatják útjukat céljuk felé. Minden fáraszt. Nem mondhatja senki, hogy a szeme eleget látott, vagy hogy a füle eleget hallott. Ami volt, az lesz újra, és ami történt, az történik megint: semmi sem új a nap alatt. Ha azt mondják valamire: „Lám, ez új”, az is rég megvolt azokban az időkben, amelyek előttünk voltak. Nem törődnek az emberek a régiekkel. De a későbbiekre sem gondolnak majd azok, akik még később lesznek.

Salamon élete.

Én, a prédikátor, Izrael királya voltam Jeruzsálemben. Föltettem magamban, hogy bölcsességemben mindent megvizsgálok és kikutatok, ami az ég alatt történik. Ilyen hálátlan feladatot bízott Isten az emberek fiaira, hogy vesződjenek vele. Láttam mindent, ami csak végbemegy a nap alatt, és kiderült: minden csak hiábavalóság és szélkergetés.

Ami görbe, nem válhat egyenessé, ami nincs, azt nem lehet számba venni.
Így szóltam magamban: Sok bölcsességre szert tettem, és mind felülmúltam, aki előttem Jeruzsálem fölött uralkodott. Sok bölcsességet és tudományt latra vetettem. Gondosan tanulmányoztam a bölcsességet és a tudást, az esztelenséget és a balgaságot. S meggyőződtem róla, hogy ez is csak szélkergetés.

Valóban: sok bölcsességgel sok bosszúság jár együtt, és aki gyarapítja a tudást, a gyötrelmet is fokozza.
Azt mondtam magamban: Rajta! Próbálkozzál a vigassággal, és élvezd az életet! De kiderült: ez is hiábavalóság. A nevetésre azt mondtam: Bolondság! És a vigasságra: Mire jó ez? Elhatároztam, hogy testemet átengedem a mámornak, de szívemet azért megtartom a bölcsességnek; átadom magamat az esztelenségnek, míg nem látom, mi válik javára az emberek fiainak, s mit csinálnak életük folyamán az ég alatt. Nagy dolgokat vittem végbe, palotákat építettem, és szőlőket ültettem magamnak. Kerteket és ligeteket telepítettem, és beültettem őket mindenféle gyümölcsfával. Víztároló tavakat létesítettem, hogy öntözhessem a fiatal fákat. Rabszolgákat és rabszolganőket vásároltam, és voltak házamban született rabszolgáim is; jószágom is volt: rengeteg marhám és juhom, több, mint bármelyik elődömnek Jeruzsálemben. Aranyat és ezüstöt is halmoztam fel magamnak, királyok és országok kincseit. Fogadtam énekeseket és énekesnőket, és megszereztem az emberek fiaitól a fölöslegüket, egyik ládával a másik után. Így nagyobb és gazdagabb lettem, mint bármelyik elődöm Jeruzsálemben, s közben a bölcsességem is megmaradt. A szememnek megadtam mindent, amit csak megkívánt, semmiféle gyönyört nem vontam meg szívemtől. Igen, szívem örömet merített minden fáradozásomból, és ez volt a jutalmam minden fáradozásomért. És latra vetettem kezem minden művét, és a fáradságot is, amibe került. Ó, minden hiábavalóság és szélkergetés, nincs belőle semmi haszon a nap alatt! Elgondolkodtam a bölcsességen, az esztelenségen és a balgaságon. Hadd lám: mit csinál majd a király utódja? Azt, amit már régen is tettek. És láttam, hogy a bölcsesség felülmúlja a balgaságot, mint a világosság a sötétséget.

A bölcs maga elé néz, a balga vaktában megy. De arra is rájöttem, hogy egy és ugyanaz a sorsa mind a kettőnek. Ekkor azt mondtam magamnak: Ha rám is a balgák sorsa vár, miért lettem akkor olyan mérhetetlenül bölcs? És így szóltam magamban: Ez is hiábavalóság! Valóban, a bölcs emlékezete éppoly kevéssé örök, mint a balgáé. A jövőben hamarosan elfelejtik mind a kettőt. A bölcs meghal éppen úgy, mint a balga. Meggyűlöltem az életet, mert bosszantónak találtam azt a fáradozást, ami a nap alatt folyik. Igen, minden hiábavalóság és szélkergetés! Meggyűlöltem minden művemet, amit létrehoztam a földön, hiszen az utódomra kell hagynom. Ki tudja, bölcs lesz-e vagy balga? És mégis teljesen szabadon rendelkezik majd munkám minden gyümölcsével, amire (annyi) fáradságot és okosságot pazaroltam életemben. Ez is hiábavalóság! Odáig jutottam, hogy szívemet átengedtem a kétségbeesésnek amiatt a fáradozás miatt, amit magamra vállaltam a nap alatt. Hisz jó néhány ember munkálkodott bölcsen, okosan és sikerrel, aztán át kell engednie szerzeményét olyannak, aki mit sem fáradt érte. Ez is hiábavalóság és nagy baj! Igen, mije marad az embernek minden fáradozásából és törekvéséből, amivel emésztette magát életében? Valóban: minden napja csupa szenvedés, és minden tevékenység csupa bosszúság. Szíve még éjjel sem tud megnyugodni. Ez is hiábavalóság!
Nem tehet jobbat az ember, mint hogy egyék, igyék és kedvét lelje a munkájában. Mert beláttam, hogy ez az Isten kezéből jön. Mert az öröm is, a gond is Istentől van. Igen, annak, aki kedves előtte, bölcsességet, tudást és örömet ad; a bűnösnek meg a gyötrelmet adja, hogy gyűjtsön és halmozzon, hogy aztán olyannak adja, aki tetszik Istennek. Ez is hiábavalóság és szélkergetés!

A halál.

Mindennek megvan az órája, és minden szándéknak a maga ideje az ég alatt: Van ideje a születésnek és a halálnak; ideje az ültetésnek és az ültetvény kiszedésének.
Ideje az ölésnek és ideje a gyógyításnak; ideje a bontásnak és ideje az építésnek.
Ideje a sírásnak és ideje a nevetésnek; ideje a jajgatásnak és ideje a táncnak.
Ideje a kő eldobálásának, és ideje a kő összeszedésének; ideje az ölelkezésnek, és ideje az öleléstől való tartózkodásnak.

Ideje a keresésnek, és ideje az elveszítésnek; ideje a megőrzésnek, és ideje az eldobásnak.
Ideje az eltépésnek, és ideje a megvarrásnak; ideje a hallgatásnak, és ideje a szólásnak.
Ideje a szeretetnek, és ideje a gyűlöletnek; ideje a háborúnak, és ideje a békének.
Mi haszna van a munkálkodónak abból, hogy fáradozik? Elnéztem a vesződséget, amit Isten az emberek fiainak ad, hogy bajlódjanak vele. Mindent ő tesz, a maga idejében. Adott ugyan nekik (némi) fogalmat az idő egész folyásáról is, de anélkül, hogy az ember elejétől végig fel tudná fogni, amit az Isten tesz. Ekkor megértettem: nem tehet jobbat az ember, mint hogy örüljön, és élvezze az életét. Mert hiszen az is Isten ajándéka, hogy az ember eszik, iszik és kedvét leli a munkájában.

Rájöttem: amit Isten tesz, az minden időre szól. Ahhoz nem lehet sem hozzátenni, sem semmit elvenni belőle. Isten azért tesz így, hogy féljünk tőle. Ami van, már rég megvolt, s ami lesz, már rég megvan, és Isten szereti az üldözöttet. Láttam továbbá a földön az ítélet helyét – itt bűn volt; és az igazságosság helyét – itt gonoszság. Azt mondtam hát magamban: Isten ítéletet tart mind az igaz, mind a gonosz fölött. Mert mindennek megvan a maga ideje, ami itt végbemegy. Azt mondtam magamban az emberek fiairól: hogy napfényre hozza (mivoltukat), Isten láthatóvá tette, hogy egymáshoz (csak olyanok, mint az) állatok. Mert hiszen az emberek fiainak sorsa és az állatok sorsa egy és ugyanaz a sors. Amint ezek meghalnak, meghalnak azok is. Mindben egyforma az éltető lehelet, és nincs az embernek többje, mint az állatnak. Igen, mindkettő hiábavalóság! Mindkettő ugyanarra a helyre jut. Mindkettő porból lett, és minden visszatér a porba. És ki tudja, vajon az emberek fiainak éltető lehelete fölfelé száll-e, és vajon az állatok éltető lehelete lefelé, a földbe száll-e? Így beláttam, hogy nincs jobb az ember számára, mint hogy örömét lelje munkájában, mert ez a sorsa. Mert ugyan ki juttathatja odáig, hogy lássa, mi lesz utána?

Forrás: Biblia – Szent István Társulat

REGGELI IMA

(A karvezetőnek, fuvolára –
Dávid zsoltára.)

Hallgasd meg szavamat, Uram,
figyelj esdeklésemre!

Hangos imádságom jusson eléd,
Királyom és Istenem!
Hiszen hozzád könyörgök,

Uram, virradatkor már hallod
kiáltozásomat,
már reggel eléd tárom kérésemet és várok.

Te nem olyan Isten vagy,
akinek az álnokság tetszik.
A rossznak nincs maradása előtted,

az elvakultak nem állhatnak meg
színed előtt.
A gonosztevőket gyűlölöd mind,

és megsemmisíted a képmutatókat.
A véres kezű, az álnok ember
irtózatos az Úr szemében.

De én kegyelmed bőségéből
házadba léphetek,
és szent templomod előtt
leborulhatok félelmeddel telve.

Uram, te igaz vagy, vezess hát,
ellenségeim ellenére is,
s tedd járhatóvá előttem ösvényedet!

Szájukban nincs igazság,
szívükben gonoszat forralnak.
Torkuk nyitott sír,
nyelvük hízelgésre hajlik.

Büntesd meg őket érte, Istenem,
hadd essenek saját csapdájukba!
Számtalan gonoszságuk miatt
taszítsd el őket, mivel ellened szegültek.

De örüljenek azok,
akik hozzád menekülnek,
ujjongjanak mindörökké!
Oltalmazd őket s add,
hogy benned leljék örömüket,
akik tisztelik nevedet!

Hiszen te megáldod, Uram, az igazat,
kegyelmed pajzsként borul föléje.

Forrás: Biblia – Szent István Társulat

Ima

Mennyei Atyánk, dicsőítünk téged, hálát adunk neked, valóban korán kelünk és imádkozunk hozzád. Hallgatjuk a te igédet, akár reggel, akár délben, akár a nap egy véletlenszerű pillanatában. Urunk, Istenünk, egyszerűen csak megengedjük, hogy szólj hozzánk az igéd által. A te igéd által, amely Salamon történetéről szól, aki megépítette saját házát, és felépítette a templomot. Szólj hozzánk a Prédikátor könyvén keresztül is, ahol szembesülünk az emberi élet határaival: az emberi lét, az emberi erő, a hatalom, a bölcsesség, a munka és az emlékezet határaival. Nálad, Urunk, Istenünk, az igazságosság, a jóság és az igazság örökké megmarad. Nálad, Urunk, Istenünk, a mi tetteink örökké fennmaradnak. Nélküled semmit sem tudunk tenni, de veled minden lehetséges. Segíts, hogy mindent veled és érted tegyünk, a te dicsőségére, Jézus nevében. Ámen. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.

Elmélkedés

Ez annyira jó! Kezdjük az elején: a Királyok első könyve 7. fejezetével. Először is: itt van Salamon király. Mit csinál? Építkezik, mert emlékezzetek, korábban már beszéltünk erről: Salamon, az építő. Építi a saját házát.

Aztán visszatérünk Hirámhoz: Hirám mesterember, kézműves, és képes elkészíteni ezeket a hihetetlen oszlopokat, ezeket a lenyűgöző pilléreket az Úr házában, minden díszítéssel, minden gránátalmával együtt. Gyönyörű.

És tartsuk szem előtt, hogy míg a Krónikák második könyvében — amit most egy pillanatra félretettünk, de körülbelül két hét múlva folytatunk — már hallottuk annak történetét, hogy Salamon befejezte a templomot. Viszont itt, a Királyok első könyvében azt látjuk, ahogy éppen a templom befejezésén munkálkodik. És kapunk némi ízelítőt a templom szépségéből. Ezt hallottuk most a Királyok első könyve 7. fejezetében.

A Prédikátor könyve legelején pedig az egyik első mondat azt mondja, hogy ezek „a prédikátornak … szavai”. Bocsánat, de muszáj egy kicsit nyelvészkedni, hogy megértsük, mit is jelent pontosan. A prédikátornak fordított héber szó a „Qohelet”. A Qohelet a héber qahal szógyökből származik, amelynek jelentése: „összegyűjteni”, „gyülekezetet összehívni”. Amikor ezt görögre fordították a Septuaginta szövegében, a Qohelet megfelelője az Ekklésziasztész (Ἐκκλησιαστής) lett. Ez a szó pedig az ekklészia szóból ered, ami ismerősen csenghet a magyar eklézsia szavunknak köszönhetően, ami pedig egyházat, gyülekezetet jelent. Tehát ha megnézzük a Qohelet görög átiratát, akkor olyan szóval találkozunk, aminek jelentése: „aki összehívja a gyülekezetet”. A Qohelet nem szó szerint jelenti azt, „aki összehívja a gyülekezetet”, bár ez ott van a háttérben, hanem inkább „a gyülekezethez szóló személyt”, vagy „a közösség előtti tanítót/prédikátort” jelenti. Innen jön a magyar „Prédikátor” elnevezés is, és innen a könyv címe: a Prédikátor könyve.

Ennyit a Qoheletről, aki Ekklésziasztész, vagyis prédikátor. Remélem, nem riasztottalak el a folytatástól…

Szóval, az egyik dolog, amit felismerünk, a teremtett dolgok hiábavalósága. Hiábavalóság abban az értelemben, hogy olyan, mint a szél kergetése. Nem tudod megragadni. Értelmetlenség.

És van valami nagyon jó abban a valóságban, amelyre a prédikátor, a bölcs ember eljutott. Mert lényegében ezt mondja:

Rendben, tehát ez történik: a szél dél felé fúj, aztán észak felé fúj, és csak megy tovább. A folyók mind a tengerbe futnak, de a tenger mégsem telik meg, és a folyók sem száradnak ki. Mi történik tehát? Ami volt, az lesz újra, és ami történt, az történik megint: semmi sem új a nap alatt.

Még ha azt mondod is valamire, hogy „Hát, ez új!” — nem, nem az. Mondhatjuk azt is, hogy „ez a nehézség, amin épp átmegyünk, teljesen új.” De nem az. Semmi sem új. Az emberi szív ugyanaz. Az emberi kapcsolatok ugyanazok. Ugyanazok a dilemmák törnek újra felszínre időről időre, legfeljebb új módokon törnek ránk. A kihívások, amelyekkel szembenézünk, lehet, hogy új ízt kapnak, de ugyanazok: a küzdelem, hogy szeressük egymást; a küzdelem, hogy megbocsássunk egymásnak; a küzdelem, hogy továbbmenjünk olyan dolgokon keresztül, amik egyszerűen értelmetlen fáradozásnak tűnnek.

És ezt mondja Qohelet. Ezt mondja a prédikátor: „Olyan keményen dolgozom. És mi történik? Az a helyzet, hogy a nap végén minden elúszik… A nap végén egyszerűen csak azt mondhatom, hogy dolgoztam.”

És mit mond a 2. fejezetben? Azt mondja: „Hadd hajszoljam az önkényeztetést. Hadd lássam, képes vagyok-e maximalizálni a boldogságot, maximalizálni az élvezetet az életben.”

Ezért azt mondja: „Elhatároztam, hogy testemet átengedem a mámornak.”

És itt van Qohelet, itt van a prédikátor, aki azt mondja: „Mit tettem tehát? Nagy műveket vittem végbe, házakat építettem, szép szőlőket ültettem magamnak, tavakat készítettem, és sok ehhez hasonlót tettem.”

Érdekes, mert a boldogságnak, az élvezetnek nemcsak arról az alapvető szintjéről beszél, amelyet a borban vagy a jó ételben találhatunk meg, hanem arról is, hogy: „Rendben, átengedem magam a szépség élvezetének.” Ahogy itt mondja: „Nagy műveket alkottam; házakat építettem, szőlőket ültettem magamnak.”

Mintha ma azt mondaná, hogy „rendben, emberek, beköltözöm a következő házamba. A következő ház lesz az álomházunk, és akkor boldogok leszünk.”

Egyszer egy műsorban mondta valaki a rádióban: „Elkölthetsz bármennyit az álomházadra. De meg kell mondanom: három éven belül már nem az lesz az álomházad.”

Ez az az érzés, hogy az ember folyton csak hajszol, hajszol, hajszol, mert az emberi szív mindig többet akar. És ezt mondja ő is: „Nem mondhatja senki, hogy a szeme eleget látott, vagy hogy a füle eleget hallott” (Préd 1,8).

És így felismerjük, hogy ez értelmetlen. Tehát az élvezetért élni ebben a világban — értelmetlen.

Aztán továbbmegy, és azt mondja: „Na jó, de mi van a bölcsességgel? Mi van akkor, ha én vagyok a legbölcsebb ember a környéken?”

És van ez a nagyszerű példája, amikor azt mondja: „És láttam, hogy a bölcsesség felülmúlja a balgaságot, mint a világosság a sötétséget” (Préd 2,13). Igen. Sokkal jobb bölcsnek lenni, mint ostobának. Azt mondja: „A bölcs maga elé néz, a balga vaktában megy”. Tehát a bölcsnek van szeme, lát, az ostoba pedig sötétségben jár. „De arra is rájöttem, hogy egy és ugyanaz a sorsa mind a kettőnek” (Préd 2,14).

Mert „ami az ostobával történik, az történik majd velem is.” Tehát lényegében mindketten meghalunk. Akkor miért is voltam bölcs? És azt mondja: ez is hiábavalóág, ez is értelmetlen.

És ez annyira jó, mert tovább is mondja: „a bölcs emlékezete éppoly kevéssé örök, mint a balgáé. A jövőben hamarosan elfelejtik mind a kettőt. A bölcs meghal éppen úgy, mint a balga” (Préd 2,16).

Egyszer valaki feltette a kérdést: „Emlékszel az ükapád nevére? Tudod az ükanyád nevét?” Egy nap a te ükunokáid sem fogják tudni a nevedet.

Még az is eszembe jut, amikor valaki azt kérdezte: „Ki tudja itt felsorolni az összes elnököt? Magyarország korábbi vezetőit?” Talán ismerjük az utóbbi néhányat. Talán fel tudsz sorolni néhány tucatot, de ki tudja mindet felsorolni? Pedig egy időben ők irányították ezt az országot. De gondolhatunk olimpikonokra, Nobel-díjasokra. Hányat tudnánk felsorolni? Pedig mindannyian letettek valamit az asztalra…

Másképp fogalmazva: felismerjük, hogy eljön a nap, amikor ezen a bolygón senki sem fog emlékezni még a nevünkre sem. Semmire sem fognak emlékezni velünk kapcsolatban, még akkor sem, ha temetési koszorúkon sokszor azt olvasom, hogy „emléked szívünkben örökké él…” És mind tudjuk, hogy ez nem igaz…

És itt van Qohelet. Itt van a prédikátor, aki azt mondja: akkor az, amiért élünk — hogy örökséget hagyjunk, hogy emlékezzenek ránk —, ez mind el fog tűnni. Ez értelmetlennek tűnik.

És még az utolsó dolog, amit itt, a 2. fejezetben mond: arról beszél, hogy „felhalmozhatok mindenféle dolgokat, és hagyhatok örökséget a családomra. Hagyhatok örökséget a gyermekeimre. Dolgozhatok nagyon keményen” — ahogy Dávid király tette, és továbbadta fiának, Salamonnak; vagy, ahogy Salamon tette, és továbbadta fiának, Rechabeámnak. És mi történik? Lehet, hogy a fiam ostoba lesz. Lehet, hogy aki megkapja a dolgaimat, nem fogja tudni, mit kezdjen velük. Lehet, hogy nem fogja értékelni a dolgaimat.

Hányszor fordult már elő, hogy örököltél valamit, mondjuk a nagymamádtól vagy a nagypapádtól — akár a féltve őrzött porcelángyűjteményüket, vagy bármit, ami számukra különleges érték volt —, te pedig azt mondtad: „Ó, igen, azt hiszem, a nagymama szerette ezt. Azt hiszem, a nagypapa fontosnak tartotta.” És talán egy kicsit értékeled is, de közel sem úgy, ahogyan ők értékelték.

Mit lehet erre mondani? Hát igen: minden hiábavalóság.

De mit tanulhatunk ebből? A legfőbb dolog, amire a prédikátor rámutat, ez: ha ebben a világban egyszerűen csak ezért a világért élsz, az értelmetlen. Ha ebben a világban Istentől elszakított életet élsz, akkor igen: az idő mindent eltöröl.

De ide jut el a Qohelet, ide jut el a prédikátor: van-e több az időnél?

Tudjátok, ha csak ezért az életért élsz, akkor igazad van. Carpe diem, szakajtsd a rózsa bimbaját, ragadd meg a napot! Csinálj, amit akarsz, mert semmi sem számít.

De ha van valami ezen az életen túl, ha létezik az örökkévalóság, és ha a döntéseink – még ha ebben a világban nem is maradnak fenn – az örökkévalóságban fennmaradnak, akkor az életnek van értelme.

Ezt fogjuk vizsgálni a következő négy napban. Azt a valóságot, hogy csak akkor számít egyáltalán bármelyik döntésünk, ha Isten létezik; csak akkor, ha célja van az életünkkel; csak akkor, ha törődik velünk; csak akkor, ha az ő képére és hasonlatosságára vagyunk teremtve.

Mert ha csak ez az élet létezik, akkor minden, ami ebben az életben van, elmúlik. És ilyen az élet: múlandó.

De ha több van ebben az életben, mint pusztán ez a földi élet; ha létezik az Úristen, aki mindent lát, akinek minden számít; ha a te életed számít neki, akkor minden, amit teszünk, számít neki.

Így hát, miközben végigjárjuk a Prédikátor könyvét, szembe kell néznünk az értelmetlenség kérdésével. És az egyetlen dolog, ami értelmet adhat ennek a világnak és ennek az életnek, az a tudat, hogy van valami több is, mint pusztán ez a földi élet.

Szóval, itt tartunk. Van még néhány napunk a következő messiási ellenőrzőpontig. De addig folytatjuk utunkat a Királyok első könyvében, és a következő négy napon át pedig tanulunk a prédikátortól, hogy aztán belekezdhessünk Márk evangéliumába.

De ezekben a napokban, amikor az értelmes és az értelmetlen közötti küzdelemmel kell szembenéznünk, imádkozzunk továbbra is egymásért! Én imádkozom értetek. Kérlek, imádkozzatok értem! Köszönöm.

Kapcsolódó tartalom

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ezt a webhelyet a reCAPTCHA védi, és a Google adatvédelmi irányelvei és szolgáltatási feltételei érvényesek erre a védelemre.