149. nap: Minden hiábavalóság

Korszak: Királyok kora

Ima

Mennyei Atyánk, dicsőítünk téged, hálát adunk neked, valóban korán kelünk és imádkozunk hozzád. Hallgatjuk a te igédet, akár reggel, akár délben, akár a nap egy véletlenszerű pillanatában. Urunk, Istenünk, egyszerűen csak megengedjük, hogy szólj hozzánk az igéd által. A te igéd által, amely Salamon történetéről szól, aki megépítette saját házát, és felépítette a templomot. Szólj hozzánk a Prédikátor könyvén keresztül is, ahol szembesülünk az emberi élet határaival: az emberi lét, az emberi erő, a hatalom, a bölcsesség, a munka és az emlékezet határaival. Nálad, Urunk, Istenünk, az igazságosság, a jóság és az igazság örökké megmarad. Nálad, Urunk, Istenünk, a mi tetteink örökké fennmaradnak. Nélküled semmit sem tudunk tenni, de veled minden lehetséges. Segíts, hogy mindent veled és érted tegyünk, a te dicsőségére, Jézus nevében. Ámen. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.

Elmélkedés

Ez annyira jó! Kezdjük az elején: a Királyok első könyve 7. fejezetével. Először is: itt van Salamon király. Mit csinál? Építkezik, mert emlékezzetek, korábban már beszéltünk erről: Salamon, az építő. Építi a saját házát.

Aztán visszatérünk Hirámhoz: Hirám mesterember, kézműves, és képes elkészíteni ezeket a hihetetlen oszlopokat, ezeket a lenyűgöző pilléreket az Úr házában, minden díszítéssel, minden gránátalmával együtt. Gyönyörű.

És tartsuk szem előtt, hogy míg a Krónikák második könyvében — amit most egy pillanatra félretettünk, de körülbelül két hét múlva folytatunk — már hallottuk annak történetét, hogy Salamon befejezte a templomot. Viszont itt, a Királyok első könyvében azt látjuk, ahogy éppen a templom befejezésén munkálkodik. És kapunk némi ízelítőt a templom szépségéből. Ezt hallottuk most a Királyok első könyve 7. fejezetében.

A Prédikátor könyve legelején pedig az egyik első mondat azt mondja, hogy ezek „a prédikátornak … szavai”. Bocsánat, de muszáj egy kicsit nyelvészkedni, hogy megértsük, mit is jelent pontosan. A prédikátornak fordított héber szó a „Qohelet”. A Qohelet a héber qahal szógyökből származik, amelynek jelentése: „összegyűjteni”, „gyülekezetet összehívni”. Amikor ezt görögre fordították a Septuaginta szövegében, a Qohelet megfelelője az Ekklésziasztész (Ἐκκλησιαστής) lett. Ez a szó pedig az ekklészia szóból ered, ami ismerősen csenghet a magyar eklézsia szavunknak köszönhetően, ami pedig egyházat, gyülekezetet jelent. Tehát ha megnézzük a Qohelet görög átiratát, akkor olyan szóval találkozunk, aminek jelentése: „aki összehívja a gyülekezetet”. A Qohelet nem szó szerint jelenti azt, „aki összehívja a gyülekezetet”, bár ez ott van a háttérben, hanem inkább „a gyülekezethez szóló személyt”, vagy „a közösség előtti tanítót/prédikátort” jelenti. Innen jön a magyar „Prédikátor” elnevezés is, és innen a könyv címe: a Prédikátor könyve.

Ennyit a Qoheletről, aki Ekklésziasztész, vagyis prédikátor. Remélem, nem riasztottalak el a folytatástól…

Szóval, az egyik dolog, amit felismerünk, a teremtett dolgok hiábavalósága. Hiábavalóság abban az értelemben, hogy olyan, mint a szél kergetése. Nem tudod megragadni. Értelmetlenség.

És van valami nagyon jó abban a valóságban, amelyre a prédikátor, a bölcs ember eljutott. Mert lényegében ezt mondja:

Rendben, tehát ez történik: a szél dél felé fúj, aztán észak felé fúj, és csak megy tovább. A folyók mind a tengerbe futnak, de a tenger mégsem telik meg, és a folyók sem száradnak ki. Mi történik tehát? Ami volt, az lesz újra, és ami történt, az történik megint: semmi sem új a nap alatt.

Még ha azt mondod is valamire, hogy „Hát, ez új!” — nem, nem az. Mondhatjuk azt is, hogy „ez a nehézség, amin épp átmegyünk, teljesen új.” De nem az. Semmi sem új. Az emberi szív ugyanaz. Az emberi kapcsolatok ugyanazok. Ugyanazok a dilemmák törnek újra felszínre időről időre, legfeljebb új módokon törnek ránk. A kihívások, amelyekkel szembenézünk, lehet, hogy új ízt kapnak, de ugyanazok: a küzdelem, hogy szeressük egymást; a küzdelem, hogy megbocsássunk egymásnak; a küzdelem, hogy továbbmenjünk olyan dolgokon keresztül, amik egyszerűen értelmetlen fáradozásnak tűnnek.

És ezt mondja Qohelet. Ezt mondja a prédikátor: „Olyan keményen dolgozom. És mi történik? Az a helyzet, hogy a nap végén minden elúszik… A nap végén egyszerűen csak azt mondhatom, hogy dolgoztam.”

És mit mond a 2. fejezetben? Azt mondja: „Hadd hajszoljam az önkényeztetést. Hadd lássam, képes vagyok-e maximalizálni a boldogságot, maximalizálni az élvezetet az életben.”

Ezért azt mondja: „Elhatároztam, hogy testemet átengedem a mámornak.”

És itt van Qohelet, itt van a prédikátor, aki azt mondja: „Mit tettem tehát? Nagy műveket vittem végbe, házakat építettem, szép szőlőket ültettem magamnak, tavakat készítettem, és sok ehhez hasonlót tettem.”

Érdekes, mert a boldogságnak, az élvezetnek nemcsak arról az alapvető szintjéről beszél, amelyet a borban vagy a jó ételben találhatunk meg, hanem arról is, hogy: „Rendben, átengedem magam a szépség élvezetének.” Ahogy itt mondja: „Nagy műveket alkottam; házakat építettem, szőlőket ültettem magamnak.”

Mintha ma azt mondaná, hogy „rendben, emberek, beköltözöm a következő házamba. A következő ház lesz az álomházunk, és akkor boldogok leszünk.”

Egyszer egy műsorban mondta valaki a rádióban: „Elkölthetsz bármennyit az álomházadra. De meg kell mondanom: három éven belül már nem az lesz az álomházad.”

Ez az az érzés, hogy az ember folyton csak hajszol, hajszol, hajszol, mert az emberi szív mindig többet akar. És ezt mondja ő is: „Nem mondhatja senki, hogy a szeme eleget látott, vagy hogy a füle eleget hallott” (Préd 1,8).

És így felismerjük, hogy ez értelmetlen. Tehát az élvezetért élni ebben a világban — értelmetlen.

Aztán továbbmegy, és azt mondja: „Na jó, de mi van a bölcsességgel? Mi van akkor, ha én vagyok a legbölcsebb ember a környéken?”

És van ez a nagyszerű példája, amikor azt mondja: „És láttam, hogy a bölcsesség felülmúlja a balgaságot, mint a világosság a sötétséget” (Préd 2,13). Igen. Sokkal jobb bölcsnek lenni, mint ostobának. Azt mondja: „A bölcs maga elé néz, a balga vaktában megy”. Tehát a bölcsnek van szeme, lát, az ostoba pedig sötétségben jár. „De arra is rájöttem, hogy egy és ugyanaz a sorsa mind a kettőnek” (Préd 2,14).

Mert „ami az ostobával történik, az történik majd velem is.” Tehát lényegében mindketten meghalunk. Akkor miért is voltam bölcs? És azt mondja: ez is hiábavalóág, ez is értelmetlen.

És ez annyira jó, mert tovább is mondja: „a bölcs emlékezete éppoly kevéssé örök, mint a balgáé. A jövőben hamarosan elfelejtik mind a kettőt. A bölcs meghal éppen úgy, mint a balga” (Préd 2,16).

Egyszer valaki feltette a kérdést: „Emlékszel az ükapád nevére? Tudod az ükanyád nevét?” Egy nap a te ükunokáid sem fogják tudni a nevedet.

Még az is eszembe jut, amikor valaki azt kérdezte: „Ki tudja itt felsorolni az összes elnököt? Magyarország korábbi vezetőit?” Talán ismerjük az utóbbi néhányat. Talán fel tudsz sorolni néhány tucatot, de ki tudja mindet felsorolni? Pedig egy időben ők irányították ezt az országot. De gondolhatunk olimpikonokra, Nobel-díjasokra. Hányat tudnánk felsorolni? Pedig mindannyian letettek valamit az asztalra…

Másképp fogalmazva: felismerjük, hogy eljön a nap, amikor ezen a bolygón senki sem fog emlékezni még a nevünkre sem. Semmire sem fognak emlékezni velünk kapcsolatban, még akkor sem, ha temetési koszorúkon sokszor azt olvasom, hogy „emléked szívünkben örökké él…” És mind tudjuk, hogy ez nem igaz…

És itt van Qohelet. Itt van a prédikátor, aki azt mondja: akkor az, amiért élünk — hogy örökséget hagyjunk, hogy emlékezzenek ránk —, ez mind el fog tűnni. Ez értelmetlennek tűnik.

És még az utolsó dolog, amit itt, a 2. fejezetben mond: arról beszél, hogy „felhalmozhatok mindenféle dolgokat, és hagyhatok örökséget a családomra. Hagyhatok örökséget a gyermekeimre. Dolgozhatok nagyon keményen” — ahogy Dávid király tette, és továbbadta fiának, Salamonnak; vagy, ahogy Salamon tette, és továbbadta fiának, Rechabeámnak. És mi történik? Lehet, hogy a fiam ostoba lesz. Lehet, hogy aki megkapja a dolgaimat, nem fogja tudni, mit kezdjen velük. Lehet, hogy nem fogja értékelni a dolgaimat.

Hányszor fordult már elő, hogy örököltél valamit, mondjuk a nagymamádtól vagy a nagypapádtól — akár a féltve őrzött porcelángyűjteményüket, vagy bármit, ami számukra különleges érték volt —, te pedig azt mondtad: „Ó, igen, azt hiszem, a nagymama szerette ezt. Azt hiszem, a nagypapa fontosnak tartotta.” És talán egy kicsit értékeled is, de közel sem úgy, ahogyan ők értékelték.

Mit lehet erre mondani? Hát igen: minden hiábavalóság.

De mit tanulhatunk ebből? A legfőbb dolog, amire a prédikátor rámutat, ez: ha ebben a világban egyszerűen csak ezért a világért élsz, az értelmetlen. Ha ebben a világban Istentől elszakított életet élsz, akkor igen: az idő mindent eltöröl.

De ide jut el a Qohelet, ide jut el a prédikátor: van-e több az időnél?

Tudjátok, ha csak ezért az életért élsz, akkor igazad van. Carpe diem, szakajtsd a rózsa bimbaját, ragadd meg a napot! Csinálj, amit akarsz, mert semmi sem számít.

De ha van valami ezen az életen túl, ha létezik az örökkévalóság, és ha a döntéseink – még ha ebben a világban nem is maradnak fenn – az örökkévalóságban fennmaradnak, akkor az életnek van értelme.

Ezt fogjuk vizsgálni a következő négy napban. Azt a valóságot, hogy csak akkor számít egyáltalán bármelyik döntésünk, ha Isten létezik; csak akkor, ha célja van az életünkkel; csak akkor, ha törődik velünk; csak akkor, ha az ő képére és hasonlatosságára vagyunk teremtve.

Mert ha csak ez az élet létezik, akkor minden, ami ebben az életben van, elmúlik. És ilyen az élet: múlandó.

De ha több van ebben az életben, mint pusztán ez a földi élet; ha létezik az Úristen, aki mindent lát, akinek minden számít; ha a te életed számít neki, akkor minden, amit teszünk, számít neki.

Így hát, miközben végigjárjuk a Prédikátor könyvét, szembe kell néznünk az értelmetlenség kérdésével. És az egyetlen dolog, ami értelmet adhat ennek a világnak és ennek az életnek, az a tudat, hogy van valami több is, mint pusztán ez a földi élet.

Szóval, itt tartunk. Van még néhány napunk a következő messiási ellenőrzőpontig. De addig folytatjuk utunkat a Királyok első könyvében, és a következő négy napon át pedig tanulunk a prédikátortól, hogy aztán belekezdhessünk Márk evangéliumába.

De ezekben a napokban, amikor az értelmes és az értelmetlen közötti küzdelemmel kell szembenéznünk, imádkozzunk továbbra is egymásért! Én imádkozom értetek. Kérlek, imádkozzatok értem! Köszönöm.