Szent Viboráda, avagy a „szentgalleni kaland” másik arca
A kalandozó magyarok 926-os, Sankt Gallenben vezetett hadjáratáról sokunknak a félkegyelmű Heribáld barát jut eszünkbe, aki, miután őseink nevetve megkímélték, együtt lakomázott velük. Azonban az éremnek mindig két oldala van, hiszen egy másik, cseppet sem mulatságos dolog is történt akkor: Szent Viboráda szerzetesnő vértanúsága, akinek emléknapját május 2-án ünneplik.
Először magáról a helyszínről beszéljünk. Sankt Gallen (a továbbiakban St. Gallen) az ír missziós szerzetesről, Szent Gálról kapta a nevét, aki 612-ben telepedett le a környéken, ezzel előkészítve a Szent Otmár által alapított kolostor létrehozását 719-ben a róla elnevezett településen, mely nem sokkal később a bencés regula szerint kezdett el működni. A következő évszázadokban – különösen a Karoling-dinasztia uralma alatt – az erdőirtás, a városiasodás, továbbá a kéz-és kőművesek beköltözése a kolostor gazdasági növekedését is elősegítette. Kulturális szempontból pedig jelentős írásos gyűjteménnyel rendelkezett.
Viboráda – a szintén St. Gallen-ben élő szerzetes, I. Ekkehard által írt életrajz szerint (latin címén Vita Sanctae Wiboradae ) – egy Thurau kantonbeli nemesi családból származott, ám már korán imádságos és aszketikus életet kezdett élni. Húgán kívül egy Hitto nevű pap bátyja is volt, akitől mind a 150 zsoltárt megtanulta, illetve Rómába is elzarándokolt vele. Apja halála után beteg édesanyja gondozásának kötelességét vette magára.
Viboráda 912-ben érkezett meg Konstanzból St. Gallenbe, ahol a St.Georgen nevű városrészben egy zárdában élt néhány másik nővel együtt négy éven keresztül. Ez felkészülésként szolgált neki a végső – a szintén a városhoz tartozó – St. Mangen-templomnál történt, élethosszig tartó befalazásához 916-ban, ami III. Salamon püspökapát segítségével meg is valósult. Ez a kis helyiség csak két kis ablakkal rendelkezett. Egyik a templom felé, a másik pedig kifelé, ahol papok, nemesek és közemberek keresték fel tanácsért és csodás gyógyulásért. Így nemcsak az Úrnak szentelte oda magát maradéktalanuk, de a körülötte élő embereknek is segíthetett.
Viboráda látomásban- egy évvel előre – megjövendölte a kalandozó magyarok támadását. Ennek hatására Engilbert apát és a többi szerzetes St. Gallen könyvtárának teljes iratanyagát a közeli Reichenau-szigetre mentették. A magyarok jöttének hírére a kolostor és a város népe elmenekült, Vidoráda azonban maradt, mert nem akarta megszegni fogadalmát. A pogány magyarok 926. május 1-én törtek be a cellájába – talán kincsek után kutatva -, és megölték. Az alighanem téves május 2-i dátumozás az első életrajzra vezethető vissza, amely leírta, hogy Viborada súlyosan sebesült állapotban maradt a magyarok támadása után, és emiatt azt feltételezték, hogy csak másnap, tehát május 2-án hunyt el.
I. Ekkehard 960 vagy 970 körül írta meg első életrajzát Szent Ulrik augsburgi püspök megbízásából az ő és Hitto pap tanúságtétele alapján. 1047-ben II. Kelemen pápa szentté avatta Viborádát, aki azóta is St. Gallen, valamint a könyvtárosok védőszentje.
A csontjait a halála után a St. Magen-templomban őrizték, és az emberek egészen a XVI. századig felkeresték a sírját, főleg gyógyulás reményében. Sajnos miután a reformáció hatására a város protestánssá lett, az ereklyét is megsemmisítették.
A Szent Viboráda személye iránti érdeklődés 1926-ban – halálának 1000. évfordulója alkalmából – nőtt meg jelentősen az akkoriban a katolikusokat és a protestánsokat közel fele-fele arányban befogadó községben. A St. Gallen-i Egyházmegye – egy emlékkiadványon és egy szentképen kívül – hivatalosan nem rendezett nagyszabású emlékünnepséget. Annál jelentőségteljesebbek voltak a világiak által kezdeményezett események.
A St. Georgen-ban található templomban nyilvános szentmisét celebráltak, majd előadták a külön erre az alkalomra írt „Wiborada” című színházi darab harmadik felvonását. A mű szerzőjének, Anna Satory-nak énekhangja hangzott fel, aki több, katolikus hátterű női újságnál is aktívan közreműködött. Az öt felvonásos darabot, teljes terjedelmében újra előadták St. Georgen-ben, majd St. Gallen-ben is. Az utolsó előadás október 19-én volt az utóbbi városrész „kaszinójában.”
Ugyancsak 1926-ban, két nő – A. Bürke és C. Wettach – kezdeményezésére egy szökőkút jött létre a Magnihalden-városrészben. Ezt Joseph Büsser alkotta meg vörös műkőből. Nyolcszög alakú, előlapján a 926-os dátum van római számmal, a szemközti oldalán meg az 1926-os dátum. Középre egy oszlopot helyeztek, Szent Viboráda szobrával a tetején, a 926-os felirattal megegyező irányba tekintően, egyik kezében alabástrommal, amely által a hagyomány szerint elszenvedte a vértanúságot, illetve a másikban a zsoltáros könyvvel. A szökőkutat 1927. november 28-án avatták fel.
2021-ben egy ökumenikus csoport St. Gallen-ben egy cellát épített a St. Mangen református templom falánál, ott, ahol az eredeti is volt. Azóta minden évben kiválasztanak néhány embert május környékén, akik hajlandóak egy kis időt tölteni egyedül ebben a cellában. Ennek célja Szent Viboráda életének tudatosítása és újragondolása. A csoport ezen kívül létrehozott egy történelmi tanösvényt az említett templom körül, és túrákat vezetnek, illetve egy interaktív, játékalapú tanulási módszert használnak gyerekeknek és tinédzsereknek. 2021-ben körülbelül 810-en, 2024-ben pedig nagyjából 1000-en látogatták meg a hasonmás-cellát.
A szent szerzetesnő vértanúsága 1100. évfordulójának alkalmából St. Mangen közelében fesztivált fognak rendezni, többek között a templomban is tartanak majd ünnepséget, amiről terveink szerint ismét megemlékezünk.
