Szent Pioniosz: „Nem a halálba, hanem az életbe megyek” – Szentek élete

Szent Pioniosz – áldozópap, vértanú

* Szmirna, Kis-Ázsia, 170 körül + Szmirna, 250. március 12.

         Pioniosz, Szent Polikárp városában Szmirnaban (Kis-Ázsiában) született 170 körül, kb. 20 évvel a püspök vértanúsága után. Pap lett, és a keresztények apostolukként szerették, mert példamutató bátorsággal fáradozott azon, hogy a lelkeket megnyerje Krisztusnak. A hitetlenek is tisztelték, nemcsak tudása, hanem szerénysége és életmódja miatt is. Vértanúságáról egyik híve ezt írta: „Pioniosz vértanúra mindenki másnál jobban kell emlékeznünk. Amíg ugyanis élt, sokakat megtérített, s úgy tevékenykedett közöttünk, mint egy apostol. Amikor pedig magához hívta az Úr, vértanúságát hagyta ránk tanításul.”

         Decius császár uralkodása alatt, a 3. század közepén éhínség volt Szmirnában. Pioniosz a hívekkel együtt Istenbe vetett bizalommal viselte el, a pogány lakosság azonban zúgolódni kezdett, és kenyeret követelt. Ebben a hatóságok számára is nehéz helyzetben a város elöljárósága üldözni kezdte a keresztényeket, amire jogi alapot Decius császár keresztények ellen kiadott dekrétuma adott. E dekrétum ugyanis elrendelte, hogy minden polgárnak azzal kellett bebizonyítania a császár iránti hűségét, hogy meghatározott órában áldozatot mutat be Róma isteneinek. Aki ellenszegült, azt megbüntették.

         Pioniosz álmában intést kapott, hogy őt és néhány munkatársát is le fogják tartóztatni. Ezért úgy tett, mint egykor Agábusz próféta Cézáreában, aki Pál apostol elfogatását azzal jövendölte meg, hogy megkötözte Pált. Pioniosz is fogott három kötelet, az egyiket a saját nyakára kötötte, a másikkal a jámbor Szabina asszonyt, a harmadikkal Aszklepiádészt kötözte meg. Ezzel akarta kifejezni, hogy inkább mennek megkötözötten a börtönbe, mint hogy áldozzanak a bálványoknak. Egész éjszaka imádkoztak, majd reggel megünnepelték Szent Polikárp vértanú emléknapját. A szentáldozás közben tört rájuk embereivel a pogány templom századosa, Polemon.

         – Ugye ismeritek a császár dekrétumát – mondta nyersen -, amely megparancsolja, hogy áldozzatok az isteneknek?

         Pioniosz csak annyit válaszolt:

         – Ismerjük Isten parancsait, amelyek arra köteleznek minket, hogy egyedül őt imádjuk.

         – Akkor jöttök velem az agórára – mondta Polemon -, ott majd más belátásra juttok!

         A templomok és hivatali épületek által körülvett agóra, a piactér volt a polgárok, de nem utolsósorban a naplopók találkozási helye is. Polemon középre állította a három foglyot, és fennhangon szólt hozzájuk:

         -Jó lenne, Pioniosz, ha ti is, mint annyian mások, engedelmeskednétek és áldoznátok az isteneknek, hogy megmeneküljetek a büntetéstől!

         Pioniosz, az apostol és igehirdető megragadta ezt az egyedülálló alkalmat, s mint egykor Szent István diákonus, nem védekezni, hanem tanítani kezdett. Arról beszélt a népnek, hogy hallgatói mindannyian – vádlóit is beleértve – Isten ítélete alatt állnak, s ez alól egyetlen ember sem vonhatja ki magát.

         – Nézzétek – mondta -, az ítéletben ugyanaz történik majd, mint cséplés után, amikor a gazda a gabonáját tisztítja. Ha a magot lapáttal a szélbe szórja, a pelyvát a leggyengébb szellő is tovasodorja, és csak a tiszta mag marad vissza.

         Ilyen és más hasonlatokkal akarta Pioniosz, mint egykor Jézus, ráébreszteni a közömbös tömeget arra, hogy ők azok, akiknek félniük kell az ítéleten az elvettetéstől. Arról, aki majd eljön ítélni eleveneket és holtakat, ezt mondta:

         – Hűséges maradok Mesteremhez, és inkább meg akarok halni, mint hogy ellene szóljak; életre-halálra harcolok azért, hogy meg ne hamisítsam azt, amit tanultam és amire másokat is tanítottam.

         Mialatt Pioniosz beszélt, feszült csend uralkodott. Szavai nagy hatással voltak hallgatóira, akik próbálták megmenteni:

         – Higgy nekünk, Pioniosz! Mi szeretünk téged. Már csak nagy érdemeid, a jóságod miatt is életben kell maradnod. Olyan szép élni, látni a fényt!

         Pioniosz így válaszolt nekik:

         – Bizony, ez az élet szép, de még szebb az, amely után mi, keresztények vágyakozunk. A fény is szép, de igazi szépsége csak annak a fénynek van, amely odaát vár ránk! Szép ez a világ, és mi nem menekülünk tőle, nem is vetjük meg Isten műveit; vannak azonban magasabbrendű javak is, melyekhez képest mindez semmiség.

         Szabina Pioniosz mellett állt, s e szavak hallatán arcán mosoly futott át. Polemon megbotránkozva kérdezte tőle:

         – Te nevetsz?

         – Igen – válaszolta Szabina kedvemre valók e szavak, mert Isten előtt is kedvesek. Keresztények vagyunk, és akik Krisztusban hisznek, azokban minden hitvallás örömöt és bizakodást ébreszt: bizakodást abban, hogy vég nélkül fogunk örvendezni.

         Erre megfenyegették:

         – Nos, amely dolgok rád várnak, aligha lesznek kellemesek számodra; azokat a nőket, akik nem akarnak áldozni, nyilvánosházba viszik!”

          Időközben Szmirnába érkezett a prokonzul, és megkezdte a hivatalos kihallgatást. Pioniosz most is megtagadta, hogy áldozatot mutasson be az állam isteneinek, ezért megkínozták, testét vaskarmokkal tépdesték. Közben még egyszer megkérdezte a prokonzul:

– Áldozol?

– Nem – válaszolta Pioniosz.

– Fontold meg, mielőtt válaszolsz! Vond vissza!

– Nem.

– Miért rohansz a halálba?

– Nem a halálba, hanem az életbe megyek! – igazította ki Pioniosz.

         Erre a prokonzul kihirdette az ítéletet:

– Mivel Pioniosz bevallotta, hogy keresztény, elevenen el kell égetni.