Badalik Bertalan: Róluk sem szabad megfeledkeznünk….

Őszi idő van. Hullanak a fák levelei. De nemcsak a fák levelei, hanem az emberek is. Hullanak itthon, hullanak a harctéren. Istenem! mennyi lehulló emberélet!

Az egyik hulló levél szép zöld, a másik félig vagy egészen megsárgulva száll a földre. A hulló emberek lelkei sem egyformák. Az egyiké telve nagy fekete foltokkal, romlással, halálos bűnnel. Hogy ezek a hulló lelkek hová szállnak, tudjuk. Másoké meg üde, friss, díszlik az isteni malaszt mezében, csak itt-ott látható rajta a bocsánatos bűnök szürke foltocskája, avagy a még le nem törlesztett ideiglenes büntetések jele. Hát ezek a hulló lelkek hová szállnak? Hová jut az a temérdek lélek, akik bár tiszták a halálos bűntől, de emberi gyarlóságokkal megterhelve szállnak alá az élet fájáról? Mit szól ehhez a kinyilatkoztatás?

A Szentírásban olvasom: „Hasznos és üdvös gondolat a megholtakért imádkozni, hogy bűneiktől megszabaduljanak.” (Makk. 12, 46) Mit mond nekünk ezzel a Szentlélek? Azt, hogy vannak olyan lehullt lelkek, akik még bűnben vannak, s akik ezen bűneiktől imádságunk által megszabadulhatnak. De hát kikre vonatkozhatik ez, kik lehetnek ezek a megholtak? Talán akik a mennyországban vannak? Nem. Azok a lelkek, amelyek Isten boldogító látását élvezik, fehérebbek a hónál, tisztábbak az aranynál. Hisz a mennyországba semmiféle tisztátalan be nem mehet. Vagy talán az elkárhozott lelkeket említi a szentírás? Nem. Rettenetes szó, az igaz, de „a pokolból nincs szabadulás”.

Azokra a lehullott lelkekre vonatkozik itt a kinyilatkoztatás szava, akik bocsánatos bűnnel terhelve a tisztítótűzben törlesztik adósságukat. Azon a helyen tartózkodó lelkeket említi itt a Szentlélek, ahonnét az Üdvözítő szerint senki ki nem jöhet, míg az utolsó garast is nem fizette le.

Tehát a tisztítótűz létezését nyilatkoztatja itt ki a Szentírás, amint azt a tridenti szent zsinat ünnepélyesen ki is hirdette.

S amit a kinyilatkoztatás mond, ugyanazt feleli a józan ész is!

Képzelj csak el két haláloságyat. Az egyikben bűneiben megőszült, elhervadt öreg fekszik. Az isteni irgalom még egyszer magához édesgeti a vén bűnöst. Ő azonban haláloságyán is, mint életében számtalanszor, visszautasítja az isteni kegyelem megbocsájtó csókját. S ez a bűneiben megcsontosodott, megátalkodott öreg így jelenik meg Isten ítélőszéke előtt.

A másik ágyban 7-8 éves fiúcska fekszik utolsó perceiben. Más bűne nincs, csak egyszer mondott szükségből, mentegetésből egy kis hazugságot. Ez terheli egyedül lelkét.

Már most ítéld meg magad, hol volna az isteni igazságosság, ha ennek a kis fiúcskának a lelke is arra a helyre kerülne, ahová azé a bűneiben megátalkodott bűnösé?

S ezzel megadtuk a feleletet arra a kérdésre is, hogy hová jutnak azon igazak lelkei, kik bocsánatos bűnben ideiglenes büntetésüket még le nem szenvedve, hullottak le az élet fájáról. A mennyországba közvetlen nem, de a pokolba sem, hanem a tisztítótűzbe, ahonnét addig nem szabadulhatnak, „amíg az utolsó garast le nem fizették”.

A kinyilatkoztatás itt nemcsak azt mondja ám, hogy hová jutnak azok az említett lehullott lelkek, hanem azt is, hogy imánkkal, jócselekedeteinkkel segíthetünk rajtuk.

Hát szükségük van ezeknek a lelkeknek segítségre, vigasztalásra, enyhítésre? De még mennyire! Mily óriási fájdalom, gyötrelem volna az az embernek, ha oroszlán éhséggel rakott asztal mellett ülve éhségét nem csillapíthatná! Mily gyötrelem az a ketrecbe zárt sasnak, midőn látja a nagy szabad természetet, s a vasalkotmány meghiúsítja hő vágyát: a szabad kalandozást. Így van a szenvedő lélek is. Szeretne Istenéhez szállni, vágyai egyedüli kielégítőjéhez röpülni – s az a lélek jobban kívánja Istenét látni, mint az éhes ember éhségét csillapítani, vagy mint a sas szabadon szárnyalni -, s íme, a még le nem bűnhődött bocsánatos vétek, a még le nem szenvedett ideiglenes büntetés lenyomja, mint az ólmos eső a madarat repülése közben. S még hozzá a többi szenvedés, amihez a szentatyák szerint a földi nyomor hozzá sem fogható.

S a szentírás szerint mi tudunk rajtuk segíteni. S ezt tudják ők, a lehullott lelkek. Kiáltoznak is, rimánkodnak is: Miseremini, miseremini, saltem vos, amici mei! Könyörüljetek, könyörüljetek rajtunk legalább ti, barátaim! Nem virágot kérnek; nem koszorúkért esedeznek; nem az exhumálást óhajtják; nem a gyertya fénye után epednek a te gyermekeid, szüleid, testvéreid, barátaid, elhullott honfitársaid! Nem, nem azután rimánkodnak! Hisz ez mind csak külső fény, a testet, a lélek hüvelyét érintő külsőség. Nekik a lelken segítő, annak a szenvedését könnyítő, megrövidítő valami kell. A te lelked virágát: az imádságot kérik ők. Azért rimánkodnak, hogy abból, valamint jócselekedeteidből fonj nem a testnek, de a léleknek koszorút, amely nem hervad el, mint a földi, a test virága, hanem virít, illatoz, enyhít, vigasztal, könnyít s rövidíti a lélek szenvedéseit.

Kedves Testvérem! fonj hát lelked virágából lelki koszorút. Talán sejted, mire gondolok elsősorban: a szentolvasóra, amely a lelki koszorúk legszebbje. Ne feledkezz el a sok búcsúról sem, amelyet az anyaszentegyháznak, ennek a részvétteljes anyának jóvoltából felajánlhatunk a szenvedő lelkekért is.

Jócselekedeteidet áldozzad szintén ezeknek a lehullott lelkeknek, mert ne feledd: „Valamit akartok, hogy cselekedjenek nektek az emberek, ti is cselekedjétek azt nekik!”

Forrás: Rózsafüzér Királynéja 1918. november (XXXIV. 11.) 257-259.