Bingeni Szent Hildegárd: Isten látnoka és az igazság szava – Szentek élete

Bingeni Szent Hildegárd – apátnő

* Bermersheim, Rajna-vidék, 1098. + Rupertsberg, 1179. szeptember 11.

Hildegárd 1098 nyarán látta meg a napvilágot a Rajna-vidéki Vermersheim családban, melynek neve ma is él Bermersheim falu nevében. Közismertté a Bingen városáról kapott nevén vált. E város közelében évtizedeken át a rupertsbergi bencés apácakolostor apátnője volt.

Szent Hildegárd a középkor nagy női szentjei közé tartozik. Clairvaux-i Szent Bernát mellett ő is a század világossága volt, és olyan tisztelet övezte, amely egészen egyedülállóvá teszi. A korabeli szokásoknak megfelelően Hildegárd nevelése nagyon fiatalon kezdődött a bencés apácáknál.

Zseniálisan tehetséges volt. Írásai közül legjelentősebb a látomásaira épülő misztikus trilógiája, a rupertsbergi Scivias-kódex: Az Úr utainak ismerete (dogmatikus tartalmú), Az érdemszerzés könyve (erkölcstannal és erényekkel foglalkozik) és Az isteni művek könyve (a misztikus kozmológiát tárgyalja).

A természettel és a gyógyítással foglalkozó írásai miatt az első német tudós- és orvosnőnek is szokták mondani, de hívják úgy is, hogy „a tizenkettedik század csodája” – nemcsak életszentsége, hanem tudománya miatt is.

Művészi alkotóerejét a latin nyelvben is megcsillogtatta. Költeményei és dalai a középkori irodalom szakértői szerint csak a Sankt Gallen-i Boldog Notker műveihez hasonlíthatók. A muzsika is a vérében volt. Szép daljátékát, Az erények körtáncát a nővérek eljátszották a rupertsbergi kolostorban és Bingenben. Különösen a rupertsbergi kolostor építésekor mutatkozott meg, hogy mennyi szellemi energia rejlik benne. Sok cselekedete nemcsak a 12. században, hanem ma is csodálatra méltó, ha meggondoljuk, hogy egy gyenge nőről, sőt egy apácáról van szó.

Látnoki adottsága miatt „a német prófétanő” nevet kapta, ami nem annyira a jövendőmondást, mint a jelen események megértését jelentette. Éppen ebből fakadt sok fájdalma, vajúdása, mert különleges látása következtében egészen más tanácsokat kellett adnia, mint amilyeneket az emberek vártak volna tőle.

Önmagáról csak így nyilatkozott: „egy nyomorult nőszemély”, „törékeny ember, akiben semmi állandóság nincs, hamu a hamuból és por a porból”. Csak azt mondta és azt írta, amit valaki más oltott beléje: „A megnyílt égből lángoló fényesség jött felém, olyan, mint a villám fénye. Áthatolt a fejemen, és lángba borította egész keblemet és szívemet, de nem égetett, csak melegített, ahogy a napfény melengeti a tárgyakat. És hirtelen megnyílt előttem a zsoltárok és az evangéliumok értelme…”

Hildegárdot egyre többen keresték föl bonyolult, nehéz ügyekben jótanácsért: papok és püspökök küldöttei, világi nagyságok követei és egyszerű emberek. Több száz olyan levél maradt ránk, amelyeket Hildegárd a hozzá tanácsért fordulóknak vagy olyanoknak írt, akiknek Isten általa üzent.

Leveleit pápák, hercegek és püspökök olvasták.

1147-1148-ban Szent III. Jenő pápa Trierben tartózkodott, mert éppen zsinat ülésezett ott. A mainzi érsek beszélt neki Hildegárdról. Akkor a pápa kinevezett egy szakértőkből álló bizottságot, hogy a helyszínen tartsanak vizsgálatot. A bizottság vezetője, Albero püspök a következő jelentést tette:

– Egy szenttől jöttünk vissza. Ez az apáca minden földi mérték fölött áll. Értelme, gondolkodása és beszéde nem ebből a világból való.

A pápa megkérdezte:

– Gyakorolja a szeretet cselekedeteit?

A püspök gondolkodás nélkül válaszolta:

– Úgy bánik a nyomorékokkal és koldusokkal, mintha az anyjuk lenne.

A pápának még egy kérdése volt:

– Alázatos lélek?

– Nem fukarkodtunk a próbatétekkel, hogy megpróbáljuk alázatosságát – felelte Albero – de biztosíthatjuk Szentségedet, hogy életünkben sehol nem találkoztunk nagyobb alázatossággal. Mindazonáltal az alázatosság olyan méltósággal és fenséggel párosult benne, hogy olykor a legszívesebben térdet hajtottunk volna előtte, hogy a tiszteletünket méltó módon kifejezzük.

És akkor előlépett Clairvaux-i Szent Bernát, és fénylő szemekkel, nagyon határozottan így szólt:

– Amit hallottunk, az Isten üzenete. Ezekben a nehéz időkben Isten egy szegény kolostori cellában világosságot gyújtott, hogy vigasztaljon és utat mutasson. Szentatyám, a te feladatod arról gondoskodni, hogy ez a világosság véka alatt ne maradjon!

III. Konrád császárnak, aki tanácsért és imádságért fordult Hildegárdhoz, mert mint írta „rég nem úgy élek, ahogyan élnem kellene”, ezzel a tömör megjegyzéssel zárja válaszát: „Javulj meg, hogy ne kelljen napjaid fölött bánkódnod.”

Barbarossa Frigyes meghívta egy tárgyalásra ingelheimi palotájába, s 1163-ban kiváltságlevelet állított ki kolostora számára, Hildegárdot azonban a császár minden kedveskedése sem akadályozta meg abban, hogy világosan kifejezze rosszallását, amiért a császár megakadályozta az egyházszakadás felszámolását azáltal, hogy újabb ellenpápát állított. „Vigyázz – írta neki -, nehogy a legfőbb Király szemed vaksága miatt elvessen téged!”

Hildegárd küldetése azonban elsősorban a papsághoz szólt. A papság és a szerzetesség elvilágiasodott, sok tagja elmerült különféle evilági ügyekben. A püspökök és az apátok közül nem egy szívesebben forgatta a kardot, mint hogy a pásztorbotot tartsa a kezében. A legjobbak pedig gyakran egymás közti vitákkal fecsérelték erejüket. „Mindaddig, amíg a földi királynak szolgálunk, elhanyagoljuk a mennyei Király belső szolgálatát” – korholja az egyik püspököt, aki Barbarossa Frigyes szolgálatában serénykedett.

Egy alkalommal meghívták Kölnbe, ahol szólnia kellett a katarok ellen. Meg is tette, de utána megdöbbentő vádat emelt a papok ellen: „Istent nem ismertek, embertől nem féltek. Nem olyan prédikátorok vagytok, amilyennek Isten látni akar benneteket. Részben lovagok, részben szolgák vagytok… gőg, dicsőség, szórakozás – ezek jegyében telik életetek. Az Egyház pilléreinek kellene lennetek, és romokban hevertek a földön.”

Lelkiismerete szavára vagy mások kérésére háromszor vagy négyszer hosszú utakat kellett megtennie. Járt Svábországban, Franciaországban, a Mosel folyó mentén egész Lotaringiáig, a Rajna mentén pedig egészen a Ruhr vidékéig. Híres férfi és női kolostorok káptalantermeiben állt a szerzetesek előtt. „Az élet igéit” hirdette a papságnak, a püspököknek és a népnek Würzburgban, Bambergben, Trierben, Metzben és Kölnben. Vigasztalt, bátorított, keltegette a lelkiismereteket, bűnbánatra indította a lelkeket, és békét közvetített.

A nép köréből férfiak és nők – elsősorban szomorú édesanyák – sokan keresték föl kérdéseikkel és bajaikkal. Rupertsberg kolostora távoli vidékek rászorulói számára is menedékhely lett, sőt, a szent apátnő híre az ország határain is túl terjedt. Állandóan élt a kolostorban „hét szegény matróna”, azaz hét elhagyott szegény özvegy, akik életük utolsó idejében mégiscsak kaptak valami jót a földi élettől. Különösen a betegek áradtak seregestül a kolostor felé. Tudták, hogy a kolostornak gondosan ápolt gyógynövénykertje van, s hogy a falak között kenetekből, teákból és gyógycseppekből nagyszerű gyógyszertár rejtőzik, és ami ezeknél is fontosabb: anyai kézre találnak és olyan anyára, aki saját tapasztalatából ismeri a gyengeséget és a gyógyítás tudományát. „A szívében olyan szeretet lángolt, amelyből senki emberfia nem volt kizárva.”

*

Ugyancsak Wibert így írja le a rupertsbergi kolostor életét: „A nővérek és mesternőjük egy szív és egy lélek. Buzgók Isten szolgálatában, fegyelmezettek, éberek, egymás iránt figyelmesek – minden áhítatot és békét sugároz. Vasárnaponként pihennek a szövőszékek, az orsók, a tollak. A nővérek szent hallgatásban figyelik a jámbor olvasmányokat és éneklik a liturgia énekeit. Hétköznapokon azonban serényen dolgoznak: fonnak, szőnek, varrnak pirkadattól alkonyaiig. A tétlenséget nem tűrik, s nem esik egy fölösleges szó sem. A kolostor termei nagyon egyszerűek, de szépek. Csővezeték visz friss vizet minden munkaterembe. Igen sok vendég jön-megy. Szolgák sürögnek-forognak. Az apátnő pedig teljes egyszerűségben, de méltósággal irányít. Keresi, hogy mindenkinek mindene lehessen. Soha nem tétlenkedik.”

Ennek ellenére nem szabad úgy elképzelnünk Hildegárd kolostorát, mint valami örömtelen börtönt. Épp ellenkezőleg: derű és mértéktartó bencés aszkézis hatotta át az életüket. Mindent úgy kell elrendezni és szabályozni, hogy közben a szív öröme meg ne szökjék.”

Egy évvel a halála előtt Hildegárd nagyon közel került a kereszthez, ahogy ez Isten minden szolgájával megtörténik. Egy ifjú lovag, aki a mainzi érsek ellensége volt és akit az érsek kiközösített, Hildegárd kolostorában keresett menedéket. Az apátnő és egy pap színe előtt bűnbánatot tartott, és a szentségeket felvéve halt meg. Hildegárd elrendelte, hogy a kolostor temetőjében temessék el. Akkor az érseki kancellária, ahol az ifjút mint kiközösítettet tartották számon, követelni kezdte, hogy vegyék ki a sírból holttestét és ássák el a temetőn kívül, mert nem méltó arra, hogy megszentelt földben, a hívők között nyugodjék. Hildegárd következetesen tiltakozott a halott háborgatása ellen, és saját kezével egyengette el a sírhalmot, hogy meg ne találják, hová temették. Levelet írt Mainzba, amelyben az egyházi hatósággal szemben tanúsított „engedetlenségét” azzal magyarázta, hogy viselkedésére „az igaz Világosságtól” kapott utasítást. A mainzi pre- látusok azonban ezt nem fogadták el, s az „engedetlen” apátnőt nővéreivel és kolostorával együtt interdiktum alá helyezték. Egy szerzetesnek el kellett vinnie a kolostorból az Oltáriszentséget, a harangokat nem húzhatták meg, s elhallgatott a zsolozsma is. Hildegárd nem hagyta annyiban a dolgot. Végül ezt írta az érseknek: „Kaptam egy látomást: jobb nekem, ha emberek kezébe esem, mint ha megszegem az én Istenem parancsát.”

1179. szeptember 11-én Rupertsbergben halt meg.