Szent Romuáld: „Világosság a rejtett lámpatartón” – Szentek élete

Szent Romuáld – remete

* Ravenna, Itália, 951/952. + Val di Castro, Itália, 1027. június 19.

Romuáld 951-ben Ravennában, egy Sergius nevű nemes ember fiaként született. Amikor húsz éves lehetett, viszály támadt atyja és néhány rokona közt, amit fegyverrel döntöttek el. Romuáld apja megölte egyik ellenfelét. Egy éjszaka virrasztása közben megjelent neki Szent Apollinaris, s Romuáld ekkor elhatározta, hogy szerzetes lesz. 972-ben ebben a kolostorban tette le a szerzetesi fogadalmat, miután Honestus ravennai érsek rábeszélésére apja beleegyezését adta. Később Sergius is belépett a S. Severo ravennai kolostorba, és szentség hírében halt meg.

Romuáld három évig maradt a S. Apollinare in Classe-ban. A kolostorban uralkodó laza fegyelmet azonban oly nyíltan ellenezte, hogy szerzetestársai meggyűlölték.

975-ben apátja engedélyezte, hogy remeteéletet kezdhessen. A velencei síkságra ment, s egy Marinus nevű remete vezetésére akarta bízni magát, aki azonban úgy találta, hogy Romuáld nincs fölkészülve a szerzetesi életre. Ezért hozzáfogott, hogy megtanítsa a latin zsoltároskönyv olvasására.

Romuáld és Marinus kapcsolatba került a velencei dózséval, Pietro Orseolóval, aki 978-ban tanácsot kért tőlük, mert hatalomra jutásának körülményei miatt lelkiismeretfurdalása volt.

Romuáld és Marinus ugyanazt tanácsolták neki, amit már a Pireneusokban lévő cuxai Szent Mihály-kolostor apátja, Guarino is mondott: mondjon le és legyen szerzetes. Pietro Orseolo ezt most meg is tette: titokban elhagyta a várost és Cuxába távozott, ahol 987-ben halt meg.

Nem ő volt az egyetlen, aki Romuáld tanácsára magas világi tisztségből vonult vissza az Istennel megélt bensőséges kapcsolat érdekében.

989-től Romuáld magára maradt, mert Marinust megölték a szaracénok. Mélységesen megérlelte az a tizenhárom éves képzés, amelyben Marinustól részesült. Éveken át kereste helyét Lombardiában és az Appenninekben, miközben szigorú aszkézisben élt.

Végül Pereumban, a Ravennától tizenöt kilométerre északnyugatra lévő mocsaras vidéken telepedett le. Épp ekkor azonban megismerkedett a fiatal német császárral, III. Ottóval, aki felkérte a S. Apollinare kolostor apátjának. Nehezen egyezett bele, s egy év múlva le is mondott, mert nem érezte magát alkalmasnak a hivatásra. Montecassinóba, majd Rómába ment. Itt ismerte meg Querfurti Brúnót, Ottó császár rokonát, és Tamás német nemest, a császár barátját. 1001-ben, amikor fölkelés tört ki Rómában, Romuáld visszatért Pereumba és remeteséget alapított. Tanítványai között volt I. Boleszláv lengyel király egyik fia.

1004-ben Pioggo közelében, Val di Castróban alapított remeteséget, melyhez évek folyamán további közösségek és egy apácakonvent csatlakoztak. Amikor öt évvel később eljutott hozzá korábbi tanítványa, Brúnó vértanúságának híre, húsz társával útra kelt Kelet-Európa felé, hogy a misszióban szintén elnyerje a mártírok koszorúját, de kora és gyenge egészsége hamarosan tervei föladására kényszerítette, és vissza kellett térnie Itáliába. Újabb vándorévek után Fonte Avellana közelében telepedett le. Az itt töltött hét év alatt zsoltárkommentárokat írt.

Nem sokkal 1023 után alapította Camaldoliban, Arezzo közelében azt a remeteséget, mely a kamalduliak anyakolostora lett.

Halálának közeledtét érezve Romuáld visszatért Val di Castróba. Cellát és oratóriumot épített magának, s ott halt meg 1027. június 19-én. Öt évvel később még romlatlan állapotban találták tetemét, s Róma engedélyezte szentként való tiszteletét.

Püspöke, aki nem értett egyet rejtett életével, mondta egy alkalommal Romuáldnak: „Lámpatartóra való világosság vagy, és Isten házában mindenkinek világoskodnod kell!” Ezt sokan érezték ugyanígy. Egy Rainer nevű gróf olyan embernek a feleségével élt együtt, akit párbajban megölt. A gróf félt Romuáld ítéletétől, s nagy ajándékkal próbálta maga mellé állítani Isten szent emberét. Romuáld határozottan elutasította és súlyos vezeklésre szólította föl a nagyurat. A gróf engedelmeskedett, és így vallott a dologról: „Sem a császár, sem egyetlen más ember nem ébresztett bennem akkora tiszteletet, mint Romuáld tekintete. Jelenlétében nem ismertem többé semmi mentséget, és szorongás fogott el a bűneim miatt.” Amikor III. Ottó császár megismerte őt, így kiáltott föl: „Bárcsak a te testedben lehetne az én lelkem!”