Nem gyakori az eset, de az „elkereszténytelenedés” miatt aktuális. Vajon egy pap elutasíthat valakit, aki szentség kiszolgáltatását kéri tőle? Igen, éspedig nem büntetésből, hanem mert a hívő nem áll készen Isten kegyelmének befogadására. Magyarázat következik.
Ez is az „elkereszténytelenedés” egyik hatása, amely egyre nagyobb teret kap, különösen Franciaországban. Egyesek szentségekért folyamodnak az Egyházhoz, anélkül, hogy minden esetben tisztában lennének azzal, hogy ezek mire is valók, és mi is a megtérés, ami ezeknek a feltétele. Ezzel aztán kényes helyzetbe hozzák azokat a keresztényeket és papokat, akikkel találkoznak, és akiket feszít a vágy, hogy minél többek részesülhessenek az isteni kegyelemben, ugyanakkor nem szeretnék elkótyavetyélni azt.
Ez annyira így van, hogy Mgr Daucourt, Nanterre emeritus püspöke számára ez a dilemma a papok vállára nehezedő „mindennapos terhet” jelent. A legutóbbi művében, Prêtres en morceaux (Felőrlődő papok), kifejti:
„Szembesülve azzal, hogy milyen kevesen állnak kapcsolatban Krisztussal”,
némelyik pap elbátortalanodik, aztán
„törni kezdi a fejét, mire is jó az ő szolgálatuk, és végül nem hisz többé a hivatásában.”
A ló túloldala, teszi hozzá, hogy
„mások pedig kísértésbe esnek, és túl szigorú feltételeket szabnak a szentségekhez jutáshoz, megkockáztatva ezzel, hogy elvágják azt a vékony szálat, ami a ’megkeresztelt, de nem hívő keresztény embereket’ még Krisztushoz és az Egyházhoz köti; mert ezek a papok illúzióba ringatják magukat, és csak ’igaz keresztényekből’ álló Egyházat akarnak”.
A keresztelést nem lehet senkitől megtagadni
Nehéz lenne számszerűsíteni a ki nem szolgáltatott szentségeket, de az bizonyos, hogy nem széles körben fordul elő. Amikor mégis megtörténik, mindjárt médiavisszhangot kap: 2009-ben több országos sajtóorgánum is tudósított egy keresztelő megtagadásáról Nantes-ban. Abban az időszakban Mgr Soubrier volt a szóban forgó egyházmegye püspöke, ezt a magyarázatot adta: „Egy félreértésről volt szó a keresztelés értelmével kapcsolatban. Nem mondhatjuk azt: ’Na, jó, legyen, a többit pedig meglátjuk’. A hit felfedezésének megalapozott reményére van szükség.”
Ami a keresztelést illeti, a kánonjog csakugyan kimondja, hogy azt senkitől sem lehet megtagadni (843. §). Ám a következő szakaszok hozzáfűzik, hogy az egészen kicsi gyermekek esetében feltételezzük a keresztény hitben nevelés szándékát. Amennyiben a szülők nem tervezik gyermeküket vallásos nevelésben részesíteni, jogosan merül fel a kérdés, hogy valóban óhajtják-e a szentséget, mivel az elnyert kegyelemnek túl kell tudnia mutatni magán az eseményen, és azon túl is kifejtenie a hatását. És persze ez ellentmondás is lenne, hiszen minek akarnánk, hogy a gyerekünk keresztény legyen, ha eszünkben sincs rávezetni – elsősorban példamutatással -, hogy mi is a hit?
Elméletben tehát a pap visszautasíthatja a keresztelést a fenti indokkal, de a döntés nehezen érthető a kisbaba hozzátartozói számára. Így hát a lelkipásztor vagy keresztel mindenáron, hogy dolgozzon a kegyelem és ne fosszon meg tőle egy gyermeket, vagy pedig megpróbál találni egy olyan megoldást, amivel nem váltja aprópénzre a szentséget, de nem is ijeszti el a szülőket: jobban belevonja őket a keresztelési felkészítésbe, meggyőződik róla, hogy a keresztelendők nagyobb testvérei járnak-e hittanra, vagy késlelteti az eseményt.
Valódi vágy a házasság szentségében való részesülésre
Ami az egyházi esküvőt illeti, a visszautasítás végső soron ugyanazokhoz az értelmezésbeli és az egyén szabadsága miatt felmerülő problémákhoz köthető, és szintén nagyon ritka, hiszen a kérelmek száma évről évre csökken. Ebben az esetben is a házasulandókat fogadó papnak kell meggyőződnie, na , nem a tökéletességükről – ez biztosan tévút lenne -, hanem hogy igazán vágynak-e rá, hogy a házasság szentsége által elnyerjék az Úr kegyelmét arra, hogy keresztény házaspárként, felbonthatatlanul és szabadon egybekelve, az életre nyitottan és a hitet a születendő gyermekeiknek átadni kívánva éljenek együtt.
Adódhatnak sokkal fizikaibb jellegű kényszerítő körülmények (a bérmálás szükségessége, vérrokonság, nemzésképtelenség, felekezeti különbözőség…), de elsődleges szempont marad azt lehetővé tenni, hogy a kegyelem működhessen az arra nyitott szívekben. Megint csak a lelkipásztor dolga felismerni, mennyire megalapozott a kérés, esetleg felülbírálni, indokolt esetben akár el is utasítani.
Valójában ugyanez a kérdés kavarta fel az állóvizet az Egyházban az elvált újraházasodottak témakörében a családokról szóló szinódus során. Ferenc pápa egyfajta választ akart erre adni az Amoris laetitia VIII. fejezetében, olyan lelkipásztori tudatosságra intve mindenkit, amely alkalmazható bármilyen helyzetben, ami csak adódik. Már a pápasága kezdetén kijelentette (Evangelii gaudium, 47.§):
„ … még a szentségek kapuját sem szabad semmilyen oknál fogva bezárni. […] Gyakran úgy viselkedünk, mintha a kegyelem ellenőrei és nem a segítői volnánk.”
Tulajdonképpen tehát nem léteznek pontosan megfogalmazott szabályok a szentségek megtagadására nézve. Annál kevésbé, mert a Szentatya által felvázolt irány időnként egymástól teljesen eltérő gyakorlati megvalósítást eredményez különböző egyházmegyék, plébániák, sőt papok esetében, és nem ösztönzi a püspököket, hogy világos döntéseket hozzanak ebben a témában. Az Egyház jelenleg – és ez nem volt mindig így – inkább liberális. Kockáztatja, hogy nem segíti a híveket és a hittől eltávolodott személyeket az őszinte megtérésben. Kockáztat egy bizonyos szubjektivizmust. Kockáztatja végül, hogy elfelejtődik: az Isten szeretete világos választ vár tőlünk, amely életünk állandóan befejezetlen megtérésében nyilvánul meg. De nem az-e a célunk, hogy Isten kegyelmét a lehető legtöbb embernek ajándékozhassuk?
Írta: Valdemar de Vaux
Fordította: Sáriné Horváth Mónika
Forrás: Aleteia
