Vatikáni elődeihez hasonlóan vajon XIV. Leó pápa is védelmébe veszi majd a migránsokat?

Ferenc pápa, elődeihez hasonlóan, védte a migránsokat és támogatta a migrációt. XIV. Leó, az új pápa, aki az Egyesült Államokból, Chicagóból származik, még püspökként több alkalommal is kritizálta Trump elnök  és alelnöke, JD Vance bevándorlási és menekültügyi politikáját az X-en. Vajon pápaként is folytatja majd?

Olykor a Vatikán irányultságának leírására is világi politikai kategóriákat használnak. Amikor Ferenc pápa kiállt a migránsok mellett, többen azt sugallták, hogy ő egy „baloldali” pápa. Most pedig felmerült a kérdés, hogy vajon XIV. Leó pápa is „progresszív” irányvonalat fog-e követni, vagy épp ellenkezőleg, a Ferencétől eltérő lesz bevándorlási filozófiája?

A kérdés megválaszolásához érdemes megvizsgálni, mit képviseltek az előző pápák az idegenek befogadásáról. Megállapíthatjuk, hogy nem csak a migránsokat védték, hanem magát a bevándorláshoz való jogot is. Megközelítésük univerzális, és elutasít minden diszkriminációt.

A Vatikán védi a bevándorláshoz való jogot

A második világháború óta hat pápa volt már a Vatikánban. Az első, XII. Piusz (1939–1958) még az ENSZ-nél is jobban támogatta a bevándorlást. 1948-ban, amikor az ENSZ elfogadta az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát, a kivándorlást alapvető jogként rögzítették:

„Mindenkinek joga van elhagyni bármely országot, beleértve a sajátját is.”

A megfogalmazás nem említi a más országba való belépési jogot. XII. Pius pápa megkérdőjelezte ezt a pontatlan megfogalmazást. 1952-es karácsonyi üzenetében úgy vélte, hogy ez a következőket eredményezi:

„Az embernek az a természetes joga, hogy akadálytalanul ki- vagy bevándoroljon, gyakorlatilag lehetetlenné vált, a tévesen értelmezett közjó ürügyén.”

XII. Piusz pápa úgy gondolta, hogy a bevándorlás természetes jog, de ő ezt a szegénységgel társította. Felszólította a kormányokat, hogy könnyítsék meg a munkavállalók és családjaik migrációját „olyan régiókba, ahol könnyebben megtalálják a szükséges élelmiszereket”. Elítélte, hogy „gépiesítik a lelkiismeretet”, és felszólított arra, hogy „enyhítsék a régi földrajzi határok merev kereteit a politikában és a gazdaságban”.

Ugyanebben az évben az Exsul Familia (A száműzött család) apostoli konstitúcióban bemutatja, miért volt elengedhetetlen a migráció az Egyház számára.

XXIII. János pápa (1958–1963) két enciklikában, a Mater et magistra-ban (1961) és a Pacem in terris-ben (1963) továbbfejleszti ezt az érvelést.

Míg XII. Pius a természetes migrációs jogot kizárólag a rászorulókra vonatkoztatta, XXIII. János minden olyan személyre kiterjeszti, aki

„máshol megfelelőbb életkörülményeket remél magának és családjának”.

Pacem in terris

Kozmopolitizmus és a diszkrimináció elutasítása

VI. Pál pápa (1963-1978) szerint a  migráns munkavállalók támogatásának keresztények kötelessége mindenféle diszkrimináció nélkül teljesítendő. 1965-ös enciklikájában figyelmeztet arra, hogy:

„Napjainkban különösen sürgető kötelességünk, hogy felebarátnak tekintsünk megkülönböztetés nélkül minden embert, és ha ránk szorul, siessünk is a szolgálatára; legyen szó akár egy mindenkitől elhagyott öregről, egy igazságtalanul lenézett vendégmunkásról…”,

és emlékeztet „a kivándorlók és családjuk támogatása” követelményére.

Gaudium et spes

II. János Pál pápa (1978-2005) számos alkalommal szólalt fel a bevándorlás mellett. Például 1995-ben, amikor a migránsok világnapján mondott beszédét az illegális bevándorlásnak szentelte. Ebben a következőkre emlékeztet:

„Az Egyház az illegális bevándorlók problémáját Krisztus szemszögéből nézi, aki azért halt meg, hogy egyesítse Isten szétszórt gyermekeit (vö. Jn 11,52), befogadja a kirekesztetteket, közel hozza az egymástól eltávolodottakat, és minden embert bevonjon egy olyan közösségbe, amely nem etnikai, kulturális vagy társadalmi hovatartozáson alapul.”

XVI. Benedek pápa (2005-2013) kiemeli a migráció elnőiesedését:

„Az utóbbi időben növekszik a nők száma, akik a jobb életfeltételek keresése közben és a sokat ígérő szakma- és hivatásbeli kilátások reményében elhagyják saját hazájukat.”

Üzenet az elvándorlók és menekültek világnapjára, 2006.

Majd üdvözli A migráns munkavállalók és családtagjaik védelméről szóló 1990. évi ENSZ egyezményt, és emlékeztet:

„Az Egyház támogatja az olyan nemzetközi jogi eszközök ratifikálását, amelyek célja a migránsok és a menekültek, illetve családtagjaik jogainak védelme, és különféle intézményei és egyesületei által felajánlja nekik azt a jogi segítséget, amelyre egyre inkább szükség van.”

Üzenet az elvándorlók és menekültek világnapjára, 2007.

Ferenc pápa (2013-2025) folytatja ezt a globális befogadó hagyományt. A Testvériségről és a társadalmi barátságról szóló enciklikája felszólít a következőkre:

„Mindenki fivérként vagy nővérként való elismerése, és a mindenkit magába foglaló társadalmi barátság keresése….”

Fratelli tutti

Keresztény szemszögből nézve a világtársadalom

„nem a különböző országok összege, hanem inkább a köztük fennálló közösség és kölcsönös kapcsolat. A kölcsönös összetartozás érzése megelőzi az egyes csoportok megjelenését.”

Fratelli tutti

A migráció kérdésében Ferenc pápa így összegez:

„A bevándorlókkal kapcsolatos erőfeszítéseink négy szóban foglalhatók össze: befogadás, védelmezés, előmozdítás és integráció.”

Fratelli tutti

Az idegenek befogadása politikai döntés?

XIV. Leó pápasága hasonló elkötelezettséget vetít előre. De ez az álláspont nem függ össze sem politikai preferenciával, sem származással. XIV. Leó az Egyesült Államokban született, Peruban honosították, francia, olasz és spanyol bevándorlók unokája.

A pápák nem azért védik a bevándorlókat, mert baloldaliak vagy progresszívek, hanem azért, mert egy olyan intézmény élén állnak, amelynek létjogosultsága, hogy „Krisztus küldetésének folytonosságában cselekedjen”.

A keresztények számára az idegenek befogadása alapvető kötelesség, az üdvösség előfeltétele. Máté evangéliumában Jézus elmondja, hogy ez az utolsó ítélet egyik kritériuma. Azok, akik befogadják az idegent, „örökségül” megkapják Isten országát. A többieknek pedig az örök büntetés jut:

„Mert éhes voltam, s nem adtatok ennem. Szomjas voltam, s nem adtatok innom. Idegen voltam, s nem fogadtatok be. Nem volt ruhám, s nem ruháztatok fel. Beteg és fogoly voltam, s nem jöttetek el meglátogatni.”

Mt 25,42-43

A jövevény, az idegen áll az újszövetségi forradalom középpontjában. Természetesen a vendégszeretetre vonatkozó parancsok megtalálhatók mind az Ó-, mind az Újszövetségben. És ez a vendégszeretet szigorú („A veletek lakó idegen olyan legyen számotokra, mint a közületek való, és szeresd úgy, mint saját magadat.” Lev 19,34). („Legyetek egymás iránt vendégszeretők, zúgolódás nélkül.”, 1Pt 4,9).

Az Újszövetség forradalma azonban a kereszténységre egy egyetemes törekvést bízott: az emberek születésüktől fogva mindannyian testvérek. Eleve, a kereszténységhez való tartozást az ebben az egyetemességbe vetett hitben lehet felismerni:

„Abból tudjuk meg, hogy szeretjük Isten gyermekeit, hogy szeretjük Istent, és megtesszük parancsait.”

1Jn 5,2

Ezzel az üzenettel a kereszténység eltörli a különbséget az idegenek és a közelállók között:

„Ezért már nem vagytok idegenek és jövevények, hanem a szentek polgártársai és Isten családjának tagjai.”

Ef 2,19

A Diognétoszhoz írt levél szerint ez a keresztények sajátossága:

„Saját hazájukban laknak, de mégis jövevényekként; ….. bárhol, idegenben is otthon vannak, de minden haza idegen számukra.”

(Ford. Vanyó László)

XIV. Leó pápa legelső homíliájában azt mondta, hogy a keresztény hitet „ma is sok helyütt abszurd dolognak tartják, gyenge és kevésbé értelmes embereknek való dolognak”. De ez az intézmény, amelynek ő fogadalma szerint „hűséges kezelője” lesz, több mint kétezer éve hirdeti az „egyetemes irgalmasságot”.

Fordította: Görgényi Adél
Forrás: Info Chrétienne