XIV. Leó pápa első szentmiséje a választó bíborosokkal: Kicsivé kell lennünk, hogy Jézust megismerjék és dicsőítsék – VIDEÓ

Megválasztása másnapján, péntek délelőtt XIV. Leó pápa latin nyelvű szentmisét mutatott be a Sixtus-kápolnában mindazon bíborosok koncelebrálásával, akik megválasztották őt. Homíliájában azt elemezte, hogy a Jézus személyének a kérdésére milyen választ adott a világ és a tömeg, majd megállapította, hogy „szolgálatunk közben nekünk meg kell szűnnünk, hogy Krisztus maradhasson meg, kicsivé kell lennünk, hogy Őt megismerjék és dicsőítsék, a végsőkig oda kell adni magunkat, hogy mindenki megismerje.

 „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia” (Mt 16,16). Ezekkel a szavakkal Péter, akit a Mester a többi tanítványával együtt a belé vetett hitéről kérdez, fejezi ki összegzően azt az örökséget, amelyet az Egyház kétezer éve az apostoli utódlás révén őriz, elmélyít és továbbad. Jézus a Krisztus, az élő Isten Fia, vagyis az egyetlen Megváltó és az Atya arcának kinyilatkoztatója. Őbenne Isten, hogy közelivé és elérhetővé tegye magát az emberiség számára, egy gyermek bizakodó szemében, egy ifjú eleven elméjében, egy férfi érett vonásaiban nyilatkoztatta ki magát nekünk (GS 22), amíg a feltámadás után dicsőséges testével meg nem jelent az övéinek. Így mutatta meg nekünk a szent emberség modelljét, amelyet mindannyian utánozhatunk, egy olyan örökkévaló sors ígéretével együtt, amely meghaladja minden korlátainkat és képességeinket. Péter válaszában mindkettőt megragadja: Isten ajándékát és azt az utat, amelyet követni kell, hogy hagyjuk magunkat általa átalakulni, az üdvösség egymástól elválaszthatatlan dimenzióit, amelyek hirdetése az egyház megbízatása az emberi nem javára. Ránk van bízva, akiket Ő választott ki, mielőtt még az anyaméhben megformálódtunk volna (vö. Jer 1,5), akik a keresztség vizében újjászülettünk, és akiket korlátainkon túl és érdemeink nélkül ide vezetett és innen küld, hogy az evangéliumot minden teremtménynek hirdessék (vö. Mk 16,15).

Isten tehát különösen azzal, hogy szavazataitok által meghívott engem az első apostol utódjának, rám bízza ezt a kincset, hogy az ő segítségével annak hűséges gondnoka legyek (vö. 1 Kor 4,2) az Egyház egész misztikus testének javára; hogy egyre inkább a hegyen épült város legyen (vö. Jel 21,10), az üdvösség bárkája, amely áthajózik a történelem hullámain, világítótorony, amely bevilágítja a világ éjszakáit. És mindezt nem annyira szerkezetének nagyszerűsége vagy épületeinek pompája miatt – mint amilyenek a műemlékek, amelyekben találjuk magunkat -, hanem tagjainak szentsége révén, annak a „népnek, amelyet Isten azért szerzett meg, hogy hirdesse annak csodálatra méltó tetteit, aki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el titeket” (1Pt 2,9).

A beszélgetés előtt azonban, amelyben Péter hitvallást tesz, egy másik kérdés is elhangzik Jézustól: „Az emberek kinek tartják az Emberfiát? Ez nem egy banális kérdés, sőt, szolgálatunk egy fontos szempontját érinti: a valóságot, amelyben élünk, annak korlátaival és lehetőségeivel, kérdéseivel és meggyőződéseivel együtt. „Kinek tartják az emberek az Emberfiát?” (Mt 16,13). Ha végiggondoljuk a jelenetet, amelyre reflektálunk, két lehetséges választ találhatunk erre a kérdésre, amely ugyancsak kétféle magatartást körvonalaz.

Először is ott van a világ válasza. Máté hangsúlyozza, hogy a Jézus és az övéi között a személyéről folytatott beszélgetés a gyönyörű Cézárea Filippi városában zajlik, amely tele van fényűző palotákkal, varázslatos természeti környezetben, a Hermon lábánál fekszik, de egyben kegyetlen hatalmi köröknek is otthont ad, valamint árulások és hűtlenségek színhelye. Ez a kép egy olyan világról beszél nekünk, amely Jézust teljesen jelentéktelen személynek tartja, legfeljebb különös figurának, aki szokatlan beszéd- és viselkedésmódjával képes csodálkozást kiváltani. Ám amikor jelenléte zavaróvá válik a tisztesség és erkölcsi követelmények terén felmutatott igényével, akkor ez a „világ” nem habozik elutasítani és eltávolítani őt.

Aztán ott van a másik lehetséges válasz Jézus kérdésére: a köznép válasza. Számukra a názáreti nem „sarlatán”: ő egy igaz ember, akinek van bátorsága, aki jól beszél és igazat mond, mint Izrael történelmének más nagy prófétái. Ezért követik őt, legalábbis addig, amíg ezt túl nagy kockázat és kellemetlenségek nélkül tehetik. De csak embernek tekintik őt, és ezért a veszély pillanatában, a szenvedés idején elhagyják őt, és csalódottan távoznak. Feltűnő e két magatartás aktualitása. Ugyanis olyan gondolatokat testesítenek meg, amelyeket – talán másképpen kifejezve, de lényegét tekintve azonosan – könnyen újra megtalálhatnánk korunk sok emberének ajkán.

Még ma is sok olyan környezet van, amelyben a keresztény hitet abszurd dolognak tartják, az gyenge és értelmetlen emberek számára való és ezek olyan kontextusok, amelyekben másféle biztonságot részesítenek előnyben, mint például a technológia, a pénz, a siker, a hatalom, a gyönyör. Ezek olyan környezetek, ahol nem könnyű tanúságot tenni és hirdetni az evangéliumot, és ahol azokat, akik hisznek, kigúnyolják, ellenzik, megvetik, vagy a legjobb esetben elviselik és lesajnálják. És mégis, éppen ezért ezek azok a helyek, ahol sürgősen szükség van a misszióra, mert a hit hiánya gyakran olyan drámákat hoz magával, mint az élet értelmének elvesztése, az irgalmasság elfelejtése, a személy méltóságának megsértése a legdrámaibb formáiban, a család válsága és megannyi más seb, amelyektől társadalmunk nem is kevéssé szenved.

Még ma is vannak olyan helyzetek, amelyekben Jézust, bár emberként értékelik, pusztán egyfajta karizmatikus vezérré vagy szuperemberré fokozzák le, és ez nem csak a nem hívők, hanem sok megkeresztelt ember körében is előfordul, akik így ezen a szinten de facto, valóságos ateizmusban élnek. Ez a ránk bízott világ, amelyben, ahogy Ferenc pápa oly sokszor tanította, arra vagyunk hivatottak, hogy tanúságot tegyünk a Jézusba, a Megváltóba vetett örömteli hitről. Ezért számunkra is elengedhetetlen, hogy megismételjük: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia” (Mt 16,16). Ezt mindenekelőtt a Vele való személyes kapcsolatunkban, a megtérés mindennapi útjára való elköteleződésben kell megtennünk. De aztán egyházként is, azáltal, hogy együtt éljük meg az Úrhoz való tartozásunkat, és az Ő örömhírét mindenkihez eljuttatjuk (LG 1).

Ezt mindenekelőtt magamért mondom, mint Péter utóda, amint most éppen megkezdem küldetésemet, mint a Rómában lévő Egyház püspöke, aki arra hivatott, hogy szeretetben elnököljön az egyetemes Egyház felett, Antióchiai Szent Ignác híres kifejezése szerint (vö. Levél a rómaiakhoz). Ő, akit bilincsbe verve vezettek ebbe a városba, közelgő áldozata helyszínére, ezt írta az ottani keresztényeknek: „Akkor leszek igazán Jézus Krisztus tanítványa, amikor a világ már nem látja testemet”. Arra utalt, hogy a cirkuszban a vadállatok felfalják – és ez így is történt -, de szavai általánosabb értelemben egy olyan elkötelezettséget idéznek fel, amelyről senki sem mondhat le az Egyházban, aki hatáskörének a szolgálatát végzi: meg kell szűnnünk, hogy Krisztus fennmaradhasson, kicsivé kell lennünk, hogy Őt megismerjék és megdicsőítsék (vö. Jn 3,30), a végsőkig oda kell adni  magunkat, hogy senkinek ne legyen hiánya abban, hogy megismerje és szeresse Őt. Isten adja meg nekem ezt a kegyelmet, ma és mindig, Mária, az Egyház Anyja gyengéd közbenjárásának segítségével – zárta homíliáját Leó pápa a megválasztása utáni első szentmise homíliájában.

Forrás: Vatican News