Tárjátok ki a kapukat Krisztus előtt!

Ne féljetek Krisztust befogadni, és az Ő uralmát elismerni: „Nyissátok meg, sőt tárjátok ki a kapukat Krisztus előtt!” Ezt hangoztatta II. János Pál pápa 1978. október 22-én. Ha odafigyelünk szavaira, megérthetjük, hogy a pápa nem az összes lehetséges félelemről beszél, amelyek az embereket sújthatják, hanem arról a félelemről, hogy befogadjuk Krisztust. A pápa felhívása tehát egyben bátorítás is, hogy ne féljünk Krisztustól. Tehát felmerül a kérdés: Félünk mi Jézustól?

Erről két gondolat jut eszembe: Amikor a Biblia először beszél a félelemről, az ember nem a vadállatoktól, az éhségtől vagy a haláltól fél, hanem Istentől. Közvetlenül a bűnbeesés után történt, hogy az ember és a felesége elrejtőztek az Úristen elől, azonban az Úristen szólította az embert: „Hol vagy?” Az így válaszolt: „Hallottam lépteidet a kertben, s féltem, mert meztelen vagyok, tehát elrejtőztem.” (Ter 3,10)

Isten először ezt kérdezi az embertől: Hol vagy? Ez a kérdés Isten részéről inkább egyfajta vágyódás, mint számonkérés. Az ember elrejtőzik Isten elől, mert fél a meztelenségtől. Bibliai nyelven ez azt jelenti, hogy fél a sebezhetőségétől. Tehát az első félelem a Bibliában az istenfélelem. Ez a mai generációra is vonatkozik. A „Hol vagy?” kérdés — ma is aktuális. Rád, rám, és ránk is vonatkozik. Mindenkinek megvan a maga módja arra, hogy elrejtőzzön Isten elől. Mindenki felteheti magának a kérdést, hogy ő miképp rejtőzik el Isten elől.

Másodszor pedig az jut eszembe, hogy mennyire hatásosak azok a szavak, amelyeket II. János Pál pápa intézett hozzánk: „Tárjátok ki a kapukat Krisztus előtt!” Ezt egy igen kiélezett időszakban mondta: a kommunizmus és a keresztényüldözés időszakában, amely Kelet-Európát sújtotta. Wojtyla pápa közreműködött abban, hogy a kommunista elnyomó rezsim összeomlott, és a Kelet megnyitotta kapuit – ezt a történészek is elismerték.

Másrészről az elmúlt évtizedekben Európában is bezárult valami: éppen Nyugat-Európa zárkózik el Krisztus elől. Joseph Ratzinger már 1998-ban beszélt arról, hogy a szellemi fejlődés oda fog vezetni, hogy a keresztény lét és a hit az egyén döntésévé válik, nem a társadalom fogja diktálni azt. A társadalom sok más életformához is igazodik. Egy választott kereszténység van kialakulóban, egy kisebbségi kereszténység – ami egyébként nem jelenti azt, hogy gettóba kellene vonulnunk. Mert feladatunk van, üzenetet hozunk, és felelősséggel tartozunk mindenért.

Be kell látnunk: a jelenkori európai kultúra nem tesz minket nyitottá Krisztus, a keresztény értékek és álláspontok befogadására. Éppen ellenkezőleg: a keresztényüldözés világszerte növekszik – és Európában a keresztények hátrányos megkülönböztetése is jellemző. Nem hunyhatunk szemet afölött, hogy a legkülönbözőbb motivációktól vezérelve nálunk megbecstelenítik a templomokat. Ezt magam is megtapasztalhattam Genfben, ahol egy templomban meggyalázták a tabernákulumot – szörnyű élmény volt. Templomokat gyújtanak fel, temetőket gyaláznak meg, a Szűzanyát vagy Krisztust ábrázoló szobrokat fejeznek le.

Ki gondolta volna 20 évvel ezelőtt, hogy életveszélyes lesz szentmisére menni? Különös érzés, amikor egy állig felfegyverkezett katona géppisztollyal áll Rómában a francia templom, a Saint Louis des Français előtt.

A Krisztus iránti nyitottság csökkent a nyugat-európai társadalomban. A társadalmi diskurzusban a keresztényekkel szembeni ellenségességet a diszkriminációval összefüggésben értelmezhetjük. Szeretném megkérni Önöket, hogy beszéljenek erről, legyen ez téma. Nem hallgathatunk.

Evangélium – az élet forrása

„Tárjátok ki a kapukat Krisztus előtt!” – ez a felhívás nemcsak a társadalomra, hanem saját magunkra is érvényes. Félünk Jézust befogadni? Ezt a kérdés önmagunknak kell feltennünk: Félek Jézust befogadni?

A legtöbb ember közülünk nagyon elfoglalt. És itt meg kell állapítanunk: Jézust befogadása mindenekelőtt idő kérdése. Állandó kihívást jelent számunkra az, hogy időt szánjunk rá, és beengedjük Őt.

Talán csalódottak is vagyunk, mert a hitünk ellenére nem úgy alakult az életünk, ahogyan azt mi elképzeltük. Talán ma már homály fedi azokat a lelki ébredéseket, amelyeket megtapasztalhattunk. Talán elfáradtunk az egyházpolitika reformcsatái miatt, mélyen megrendültünk a visszaélések esetei miatt, vagy egyszerűen kimerültünk, erőtlenek, csüggedtek vagyunk…

Hozzátok egy igazán különleges módon szeretnék szólni: Kérlek, maradjatok a forrásnál, ne hagyjátok, hogy a lelki életetek kiapadjon, kiszáradjon! Éppen most jött el a pillanat, hogy nyissatok Krisztus felé! Szeretnélek meghívni titeket, hogy térjetek vissza az evangéliumhoz.

Az evangélium az egyetlen igazság, amelyhez igazodnunk kell – mondja Szent Ferenc. Az evangélium mindent tartalmaz, amire szükségünk van ahhoz, hogy boldogok legyünk, és hogy bölcsességet nyerjünk az életünkhöz. Kezdjük újra Krisztussal! Nyissátok ki újra az evangéliumot, meditáljatok fölötte, olvassátok, és vessétek össze az életetekkel. Engedjétek, hogy ebben segítsenek nektek, de ne zárkózzatok el az élet forrásától. Krisztusnak örök életre szóló szavai vannak számunkra, posztmodern emberek számára. Fontos, hogy folytassuk Krisztus aktív és szemlélődő követését – nem görcsösen, hanem úgy, hogy napról napra elfogadjuk a kegyelmet, amire szükségünk van. Bízzatok benne, hogy Krisztus az út, az igazság és az élet. Ez lenne az első, a második, az ötvenedik, az ezredik lépés a szentség felé.

Szent Ágoston azt mondja: Érd el Krisztust az embereken keresztül, így meg fogod ismerni Istent. És még hozzáteszi: Jobb bicegve haladni az úton, mint teljes erővel azon kívül járni. Mert aki az úton biceg, az közeledik a célhoz, még akkor is, ha csak lassacskán halad előre. Viszont aki az úton kívül jár, minél erőteljesebben fut, annál távolabb kerül a céltól.

Azt gondolom, hogy mi egy bicegő közösség vagyunk, nem pedig Krisztus erős atlétái. De ez nem számít, amíg jó úton járunk. Krisztus a mi Urunk és Mesterünk. A mennyei Atya kétszer szólal meg az evangéliumban: Mindkétszer – a keresztelésnél és színelváltozásnál – ugyanazt mondja: „Ez az én szeretett Fiam, őt hallgassátok!” Befogadtuk már az Atya eme szavait a szívünkbe? Krisztus a mi tanítónk. Lehetséges, hogy más tanítók, akik az életünkben fontosak voltak, csalódást okoztak nekünk, és nem tartották be ígéretüket, de van egy tanító, aki valóban Mester: Krisztus.

Krisztus megtapasztalásáról tanúságot tenni

Nemcsak a problémák meglátásáról van szó. Hanem arról, hogy már sokan megtapasztalták, hogy a Krisztussal való találkozás örömforrás. És itt szeretnélek titeket meghívni arra, hogy emlékezzetek, és elevenítsétek fel a Krisztussal megélt örömteli pillanatokat.

Karácsony után zarándoklatra mentem egy genfi családi csoporttal: szülők felnőtt gyermekeikkel zarándokoltak el a Szentföldre, hogy Krisztus nyomába eredjenek. Szilveszter éjszakáján egy kis betlehemi kápolnában hálát adtunk az elmúlt évért. Megragadtam az alkalmat, hogy visszatekintsünk 2019-re: „Aki szeretné, elmondhatja, hogy miért hálás, és hogyan ismerte fel Jézus jelenlétét az életében.” Meglepett, hogy mindenki el mert mondani valamit, főleg a gyerekek.

A gyermekek tanúságtétele hihetetlen élmény volt a szülők számára. A legtöbb esetben hétköznapi dolgokról volt szó. Krisztus jelenlétét legtöbbször a nehézségek és kihívások közepette is megtapasztalhatták, hiszen megváltoztatta a körülményeket.

Ma az ilyen tanúságtételek valószínűleg a leghatékonyabb formái Krisztus hirdetésének. Próbáljátok ki ezt a családotokban is. Mondjátok el, hogy miért vagytok hálásak, és hogy hol tapasztaltátok meg Krisztus működését.

Krisztust újra felfedezni

Keresztelő János tanúságtétele tudatlanságának beismerésével kezdődik. Ezt olvashatjuk Szent János Evangéliumában (1,26): „Köztetek áll az, akit nem ismertek.” Majd alább: „Én sem ismertem; de azért jöttem vízzel keresztelni, hogy megismertessem Izraellel.” (1,31) Ez botrányos: Isten emberi alakban itt van jelen közöttetek – és ti nem ismeritek fel őt. A farizeusok folyamatosan tanulmányozták az Írásokat, melyekben Krisztust hirdették, de nem ismerték fel őt.

Azt gondolom, ez valamelyest ránk, a szentmisére, a templomok tabernákulumaiban Jelenlévőre is érvényes: Isten közöttünk a kenyérszínben van jelen – és mi nem ismerjük fel őt. Isten jelen van bátyáinkban és nővéreinkben – mi mégsem ismerjük fel őt. „Én sem ismertem fel őt” – mondja Keresztelő János. Szeretném, ha ezeket a szavakat befogadnátok, hogy ti is beismerjétek és elmondhassátok: Én sem ismertem fel őt.

Még akkor is, ha már évek óta itt vagy és hallgatod a tanításokat, elmélyültél az evangéliumban, teológiát tanultál, és úgy gondolod, hogy már sokat tudsz és sok tapasztalatot szereztél Krisztussal kapcsolatban, akkor annál inkább szükséged van arra, hogy valami újat tanulj meg: „Én sem ismertem, nem ismerem őt.” Ez a kijelentés nekünk szól. Mit értek ezalatt?

Hadd meséljem el a következőt: Egy genfi jó barátom írt egy könyvecskét a kíváncsiságból fakadó emberi kutatásról. A könyv egyik szakaszában írt az ’ismeretlen ismeretlenről’ – ez mély benyomást tett rám.

Tegyük fel, hogy Kelet-Stájerországból származol. Úgy ismered Kelet-Stájerországot, mint a tenyeredet, nincs szükséged navigációra. Ezt nevezzük ’ismert ismertnek’. Most pedig képzeld el az Északi-sarkot. Még ha soha nem is jártál ott, videón talán már láttad, de saját tapasztalatod nincs róla, nem érezted a hideget, nem tudod, hogy milyen ott lenni.

Ez az ’ismert ismeretlen’. Nos, az ’ismeretlen ismeretlen’ viszont olyan, amire még csak nem is gondolsz. Nem tudsz róla semmit, nem álmodsz róla, azt sem tudod, hogy létezik. Úgy gondolom, Krisztus követésében még nagy utat kell megtennünk: az ’ismeretlen ismeretlen’ megismerése még előttünk áll. Még azt sem tudjuk, hogy Isten olyan, hogy úgy cselekszik, hogy jelen van.

Tudjátok, mi a legnagyobb ’ismeretlen ismeretlen’ a számunkra? Krisztus húsvéti misztériuma, a kereszt maga, és Jézus útja a keresztrefeszítéstől a feltámadásig. Emberként ezt nehezen tudjuk felfogni, értelmezni. Az evangéliumban olvashatjuk, hogy ez teljesen megrázta még a tanítványokat is, minden elképzelésüket és feltevésüket felülmúlta, amit előtte Istenról gondoltak. Ott, ahol a kereszt az életünk részévé válik, szembesülünk az ’ismeretlen ismeretlennel’.

Szeretnélek meghívni titeket arra, hogy Krisztus követésében legyetek újra nyitottak az ’ismert’ és az ’ismeretlen ismeretlen’ előtt. Minden csalódás és kiábrándulás ellenére kezdjetek el újra belépni az Ő misztériumának mélységeibe. Akkor majd Ő maga magyarázza el nektek: Vajon nem ezeknek kellett megtörténnie, nem ezeket kellett elszenvednie az Emberfiának, hogy bemehessen dicsőségébe?

Életünk történetének mélyebb értelme van, az egyház és a világ történelmének mélyebb értelme van.

Az élet eseményeiben elrejtőzve

Ezt az igazságot különösen jól szemlélteti az utolsó ítéletről szóló példabeszéd. Ez az ünnepélyes példabeszéd (Mt 25, 31-46) a történelem végéről, az Ő dicsőséges eljöveteléről szól. A példabeszéd csúcspontja a Krisztus jobbján és balján állók megdöbbent reakciója. Azt kérdezik: „Uram, mikor láttunk éhesen, hogy enned adtunk volna, vagy szomjasan, hogy innod adtunk volna? Mikor láttunk idegenként, hogy befogadtunk volna?” Ugyanezeket a kérdéseket teszik fel azok is, akik ezeket nem cselekedték meg. Általános meglepődöttség tapasztalható.

Azért lepődnek meg, mert a Király ezeket egyes szám első személyben mondja: éhes voltam, szomjas voltam, idegen voltam… És a kérdéseik saját tapasztalataikra vonatkoznak: Uram, mikor láttunk téged éhesen, szomjasan, mezítelenül vagy betegen – mikor történt ez? Még sosem hozták összefüggésbe az élettapasztalataikat a Király személyével. Itt tehát pontosan az ismeretlen ismeretlenről van szó.

A történet csúcspontja a Király válasza, egy eszkatológiai kinyilatkoztatás, amelyet Krisztus nyújt, egy rejtett igazság feltárása: Ámen, azt mondom nektek: amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek. Az állításuk egy történelmi tapasztalatra vonatkozik, amely Krisztuson keresztül újjáértelmeződik. Az utolsó ítéletben nyilvánvalóvá válik, hogy az embertársainkkal való minden tapasztalatunknak, minden találkozásunknak megvannak a krisztusi vonatkozásai, a kapcsolódási pontjai Krisztussal.

Ez a példabeszéd legalábbis felébreszti bennünk a vágyat egy újfajta szemléletmód iránt: hogy más szemmel nézzünk a valóságunkra, az élettörténetünkre, és a világtörténelem eseményeire. A példázat tehát ezt vizsgálja: saját tapasztalataink szoros kapcsolatban állnak-e az Emberfiával? Ez egy igazi kinyilatkoztatás. Jézus egyes szám első személyben beszél a testvéreiről.

Amikor felebarátaink szükséget szenvednek, sebezhetőek, és nehézségekkel küzdenek, a rájuk szánt figyelmesség végső soron Krisztusra irányul. Ő ott rejtőzik a történésekben. Ő a kulcsa annak, hogy megérthessük a világtörténelem és az élettörténetünk összes eseményét. Krisztus titokzatosan jelen van a kicsinyekben. Minden döntés, amely által egy szükségben lévő felebarátunknak segítünk, döntés Krisztus mellett.

Nyissátok ki a kapukat Krisztus előtt a családban is

Nálunk a történelmet a győztesek és a hatalmasok írják. Krisztus esetében a történelem a sebezhetőségről és a szűkölködésről szól. Krisztus jelenléte konkrétan azonosítható a történelemben látható sebezhetőséggel. És ahol ez csak megjelenik a történelemben, ott Ő is jelen van. A sokféle megpróbáltatásban, amelyeket átélünk, a Megfeszített jelen van, hogy kitárja előttünk a feltámadás lehetőségét. Jézus ezt lehetővé teszi számunkra. Nyilvánvaló, hogy ennek van egy szociális dimenziója, amely arra ösztönöz bennünket, hogy megnyíljunk a rászorulók felé.

Viszont nekem úgy tűnik, hogy a példabeszéd elsősorban a családról beszél. Hiszen a család az emberiesség, a rászorulás és a sebezhetőség terepe. Ez a házaspárokkal kezdődik. Senki sem ismeri annyira a sebezhetőségeteket és sérülékenységeteket, mint a házastársatok. Egy kedves barátomnak, aki az ezüst lakodalmát ünnepelte, feltettem ezt a kérdést: „Mi volt a legjobb és a legnehezebb dolog számodra ebben a 25 évben?” Így válaszolt: „A legjobb az, hogy rátaláltam önmagamra, és a legnehezebb pedig az, hogy annak ellenére, hogy tudod, hogy a házastársad mely területen a legsebezhetőbb, ezt ne használd ki egy vita során.” Krisztus ott rejtőzködik, ahol a férfi és a nő szükséget szenved.

Hasonlóképpen, amikor egy gyermeket várunk, aki kicsi, sebezhető és ránk van utalva, akkor a család minden gyermekkel megtapasztalhatja Jézus misztériumát. Az irgalmasság minden cselekedete, az éhezők etetése, a szomjazók itatása, a mezítelenek ruházása, a betegek ápolása, más szóval az alapvető szükségletek kielégítése – hát nem éppen ezeket teszik a szülők? Néha azt gondoljátok, hogy nincs időtök semmi másra, mert minden időtöket felemészti az, hogy a kicsik igényeit kielégítsétek. Gondoltatok már arra, hogy ezzel a mélyben Krisztusnak szolgáltok?

Az irgalmasság lelki cselekedetei is a család lelkiségét szolgálják: a tévelygőket meginteni, a tudatlanokat tanítani, a kételkedőknek jó tanácsot adni, a szomorkodókat megvigasztalni, a fárasztókat elviselni (azzal a tudattal, hogy mi is fárasztóak vagyunk mások számára), szívesen megbocsátani azoknak, akik megbántottak minket, a halottakért imádkozni… pontosan ilyen a családi élet. Ezeket a cselekedeteket azokért a rászoruló emberekért teszitek, akikkel egy fedél alatt éltek. A család egy kiváltságos hely, ahol Isten jelen van közöttünk.

Észrevettétek már, hogy a szeretteitek szükségletei szorosan összefüggnek Krisztus Énjével, személyével? Jézus minden találkozásunkban jelen van. És ezt gyakran csak időbeli késéssel, utólag, elmélyült szemlélődésben, hitben ismerem fel. Felfedezhetjük, hogy találkozásaink belső titka Jézus. Ugyanúgy, mint Szent Márton esetében, aki, miután már odaadta köpenye felét, akkor látta álmában, hogy Jézus viseli azt.

Tehát szeretnélek meghívni benneteket arra, hogy tárjátok fel a kapukat Krisztus előtt a családotokban is.

Fordította: Fiedler Olga
Forrás: vision2000.at