„Uram, magad tégy magadévá engem” – 90 éves Jelenits István

1932. december 16-án született. A budapesti piarista gimnáziumban érettségizett, utána a pesti bölcsészkaron folytatta tanulmányait, majd 1955-ben belépett a piarista rendbe; 1959 novemberében szentelték pappá. Előbb a rend kecskeméti, majd budapesti gimnáziumában tanított; a nyolcvanas évek derekától egy évtizeden át tartományfőnök. Ma ünnepli 90. születésnapját.

Nehéz olyan emberről írni, aki életünk alakulásában döntő szerepet játszott. Én is vonakodva ültem le a klaviatúra elé, hiszen Jelenits István egykor a tanárom volt, az érettségi után pedig másfajta kapcsolat alakult ki közöttünk. Nem tudok távolságtartón írni róla. Mégis, gondoltam, valamit el kell mondanom róla-neki, hiszen édesanyám mellett ifjúkorom legmeghatározóbb alakja ő volt. Talán a belső tartóoszlopok is mások lennének, ha a szigetlét idején ő nincs. Sziget, igen, ő használta ezt a szót az 1990 utáni osztálytalálkozókon. A kádári világban, magyarázta többször is, a piarista gimnázium sziget volt, s mi ezen a szigeten éltük napjainkat az akkor negyvenes évei elején járó Jelenits Istvánnal – s persze a többi, kitűnő piarista tanárral. A Mikszáth Kálmán téri épületben, így emlékszem, sötét volt, különösen a folyosókon, s különösen a késő őszi, téli hónapokban – s mégis valami mindig világolt. Csak észre kellett venni azt, ami fölénk boltozódott.

Köztudott, Jelenits István írásos életműve igen gazdag. Sűrűn jelentkezett írásaival az Új Ember című katolikus hetilapban, a Vigíliában – lelkigyakorlatairól, konferenciabeszédeiről se feledkezzünk meg. A katolikus sajtóban megjelent elmélkedésein, esszéin túl fontos irodalomtörténeti tanulmányokat közölt, fordított, kiállításokat nyitott meg, s korai éveiben Tótfalusy István néven verseket is publikált. De a személyes együttlét vele, a beszélgetések – igazán ezek formálták az embert.

Mit is tanultam tőle? Nehéz erre röviden, tömören válaszolni. Ha egy szóval kellene felelnem, azt mondanám: a valódi figyelemre nevelt. Arra a figyelemre, amelyről kedves költője – akinek gyóntatója is volt, s akit két évvel a halála előtt éppen az ő révén ismerhettem meg –, Pilinszky János szólt híres, Intelem című versében. A hétköznapok megannyi hordaléka között arra figyelni, amire az örök város máig is figyel.

Az arca….

A gimnáziumi évek idején szinte minden vasárnap ő prédikált a gimnázium kápolnájában. Előttem az arca, ahogy olvassa az evangéliumot, majd jellegzetes gesztusaival magyarázza a bibliai passzust. Magánbeszélgetéseink során is mindig az arcát figyeltem, ahogy a komolyságot hirtelen mosoly váltja föl – egy arc színeváltozása mennyire beszédes. Van egy szép szövege az emberi arcról, idemásolom néhány mondatát:

 „Milyen csodálatos is az emberi arc! Tükre a külső világnak, amelynek érintésére figyel, s érzékenyen reagál. ‘Csupa fül vagyok’ – szoktuk mondani annak, akinek szavára nagyon odahallgatunk. Az arcunk csupa fül, csupa szem, egész testünknek csaknem egyetlen fedetlen felülete, mellyel a világban tájékozódunk. Tükörnek mondtam az előbb, de a tükör csak a pillanat benyomásait veri vissza, arcunkon viszont nyomot hagynak a múlt tapasztalatai is. Úgy tájékozódik a változó benyomások között, hogy azt is megőrzi valamiképpen, amit a változó idő elsodort előlünk.

S amiről eddig nem szóltunk még: szemünk, arcunk a lelkünk tükre is. Árnyékai, fényei nemcsak odakintről erednek, a belső ember történetét is kifejezik. Fáradság vagy lelemény, keserűség vagy remény, s ezeknek a ’tiszta’ állapotoknak százfajta vegyüléke mind megjelenik rajta. Kifejezője pillanatnyi lelkiállapotunknak, de mélyebb, maradandóbb személyiségvonásainknak is. Vagy amit magunk alakítunk rajta: tudatosan vagy öntudatlanul. Miért kérdezik nemegyszer: ‘Milyen képet vágott ehhez vagy ahhoz?’ Van, ami személyiségünk legmélyebb titkait tárja a világ elé: lássa, akinek szeme van, akinek pedig nincs, legalább sejtse meg.”

[Jelenits István: Az ének varázsa. Bp., 2000, 482-483. o.]

Életem nagy ajándéka volt, hogy az első Pilinszky-prózakötet előkészítésében apró segítőként részt vehettem. A Szög és olaj című, már a költő halála után megjelent kötetet ő szerkesztette. Napokat töltöttem a könyvtárban, esténként mentem hozzá. Izgalmas időszak volt, nagy, kései órákig elnyúló beszélgetések.

Néha előfordult, hogy meglepett egy-egy gesztusával. Olykor, bevallom, kicsit dühös is voltam, s csak később ébredtem rá, hogy ezekkel a gesztusokkal is tanított. Két apró emlék.

Egyetemista éveimben Ancsel Éva műelemző szemináriumára jártam. Egyik alkalommal Gabriel García Márquez kisregényét (Az ezredes úrnak nincs aki írjon) vettük, s az óra előtt néhány nappal kaptam észbe, hogy még nem olvastam el újra a könyvet. A könyvtárból nem tudtam kikölcsönözni, elszaladtam tehát a Mikszáth térre a Tanár Úrhoz. Belépve a szobájába azonnal elmondtam jövetelem célját. Aztán nekiszegeztem a kérdést: Megvan neked a könyv? Kölcsön tudod adni? Persze, mondta, ülj le. Aztán fölállt a hatalmas könyvespolc peremére, az egyik felső sorban matatott a kezével, majd a földre ereszkedett a vékonyka könyvvel a kezében. Itt van, nyújtotta felém. Ránéztem a borítóra. De ez spanyolul van, én meg nem tudok spanyolul, mondtam álmélkodva. Adok egy szótárt is, válaszolta halálosan komolyan.

Utolsó éves egyetemista voltam, amikor megkérdeztem tőle: beülhetek-e néhány órájára. Persze, mondta. Egy szép napon beballagtam a gimnázium épületébe, az ötödik és hatodik órája fakultációs óra volt. Bementünk a tanterembe, bemutatott a diákoknak, én meg elindultam a hátsó padsorok felé, hogy leüljek. De alig tettem néhány lépést, hallottam, hogy azt mondja, most én fogok órát tartani. Meghökkenve visszafordultam, odasúgtam neki, „ezt nem teheted velem”, de ő szelíden mosolygott, s elindult a hátsó padok felé. Nem volt mit tenni, órát kellett tartanom. Közben persze sokszor pillantottam felé, kaptam onnan szó nélkül is bátorítást. Igen, bedobott a mélyvízbe, hogy tanuljam meg: vannak váratlan helyzetek, amelyekben helyt kell állni. Máig hálás vagyok neki, hogy a piarista gimnáziumban – ha csak két órára is – taníthattam. Sokszor eszembe jut erről a történetről egyik verse (Uram, magad tégy…), amelynek csak első strófáját idézem:

„Uram, magad tégy magadévá engem,
mert én magamtól kevés vagyok ahhoz,
hogy átmarkoljak mindent, ami bennem
tőled való vagy éntőlem való,
és odanyújtsam: fogadd el, ha tetszik.”

[Vigília, 1963. 3. sz. 148. p.]

*

Közeleg karácsony ünnepe. Harminc évvel ezelőtt közölte a Vigilia Jelenits István rövid esszéjét, amelynek utolsó három bekezdését idézem:

„A reformáció és a felvilágosodás óta eltelt századok sokat romboltak ünnepi hagyományainkon. A legtöbb ünnep esetében még a keresztény közösségekben is sikerült kettéválasztaniuk az ünneplésnek egyházi, templomi és ’civil’ szféráját: mindkettő rovására.

Csodálatos módon egyedül a karácsony állt ellen ennek a tudatos vagy tudatlan ’trend’-nek. Karácsony este gyertyát gyújtunk otthon, elolvassuk az evangéliumot, szent énekeket éneklünk, és megajándékozzuk egymást. A családi otthon egy-két órára szinte templommá lesz. Viszont a templom családiassá válik az éjféli misén. Ugyanazokat az énekeket fújjuk itt is, amelyeket nemrég odahaza énekeltünk. Előkerülnek a betlehemesek, kissé álmosan, de megilletődve, most ők prédikálnak a karácsonyi evangéliumról.

Csoda-e, hogy vannak emberek, akiket egyedül a karácsony fűz az egyházhoz, gyerekkoruk hitéhez, s akik betántorognak az éjféli misére, talán kissé botrányosan is, de nem (vagy nem pusztán) azzal a szándékkal, hogy botránkoztassanak? Őrizzük, szorítsuk a szívünkre a karácsonynak ezt az egyetemességét! Tegyünk meg mindent azért, hogy minden ünnepünk visszataláljon oda, ahonnét a karácsonyt nem sikerült a gyanakvás és a kételkedés századaiban sem elmozdítani!”

[Jelenits István: Egyetemes ünnep. Vigilia, 1992. 12. sz. 892. p.]

*

Azt gondolom, sok–sok egykori diákja nevében mondhatom, miközben megköszönjük őt az Istennek: Isten éltessen sokáig, Tanár Úr!